Krisztus után 395-ben keleti és nyugati részre bomlott a Római Birodalom, és már létrejöttével megkezdődött a Nyugatrómai Birodalom nyolc évtizedig tartó, a „barbár” népekkel dacoló haláltusája. Ugyancsak 395-ben sokezer kilométerrel keletnek egy Tao Yuanming nevű, huszonkilenc éves, tehetősnek éppen nem mondható hivatalnok családból származó kínai fiatalember megkapta első kormányzati megbízatását, és a Jin-dinasztia kormányzatának szertartásokért felelős hivatalnoka lett egy majd’ négy évszázadon át tartó instabil, egymással versengő, rövidéletű dinasztiák küzdelme meghatározta időszak közepén – az első kínai császár Qin-dinasztiáját követően, a négyszáz évig uralmon lévő Han-dinasztia bukása után kétszáz évvel, néhány évig uralkodó császárok, háborúk, árulások és bizonytalanság éveiben.

Tao Yuanming első hivatalnoki megbízatását még négy követte, míg negyven évesen úgy nem döntött, hogy visszavonul, vidékre költözik, és a hátralévő éveit földműveléssel, a klasszikusok tanulmányozásával, ivással és verseléssel tölti.

A „remeteköltő”, ahogy később nevezték, kivonta magát ugyan az udvari intrikákból, és lemondott a korrupt meggazdagodás lehetőségéről, de azért inkább jólétben, mintsem nélkülözésben élte le az utolsó két évtizedét öt fiával és második feleségével (harmincegynéhány éves volt, mikor az első meghalt) „nyolc- vagy kilenc szalmatetős szobás” házában.

Tao Yuanming fennmaradt szövegei tanúbizonysága szerint megvalósította azt, amire a következő majd ezerötszáz év során a bürokratikus harcokba belefáradt kínai hivatalnokok százezrei vágytak: egy nyugodt, tiszta, kedélyes életet. Vidékre költözni, távol a várostól, közel a természethez, de egy olyan helyen, ahol a barátok és szomszédok meglátogathatnak, hogy italozzunk, és verseljünk velük.

Mert hiszen Tao Yuanming nem vált volna a kínai irodalom egyik utánozhatatlan kulturális hivatkozási pontjává, ha ráadásul, és a mi szempontunkból mindenekelőtt, nem írt volna nagyon jó verseket, sallang- és közhelymentes, elsőre felismerhető, de mégsem modoros stílusban. Olyan stílusban, amit utánozni sem érdemes, mert az epigon azonnal önmaga paródiájává válik.

Tao Yuanming arról írt, ami körbevette (a természet és a természetből kihasított közvetlen környezete), és arról, amiről lemondott (hivatalnoki karrier és a város nyüzsgése), úgy, hogy közben a társadalom és a világ rendjével, és mindenekelőtt az elmúlással kapcsolatos filozófiai (konfuciánus, buddhista és taoista) gondolatok motoszkáltak a versei hátterében.

Tao Yuanming (a kínai költő által már felnőtt korában választott Tao Qian néven) három verssel szerepel Kosztolányi Dezső Japán és kínai versek című, 1931-ben megjelent kötetében, és természetesen az 1967-ben kiadott Klasszikus kínai költők című antológiába is belekerült – összesen huszonegy verse a több mint százharminc szövegéből. A hozzá képest négyszáz évvel később élő nagy Tang-kori kínai költőtriásztól ‒ Li Bai (Li Taj-po), Bai Juyi (Po Csü-ji) és Du Fu (Tu Fu) ‒ eltérően önálló kötete sohasem jelent meg magyarul. Nem túlzás, hogy nevét Magyarországon legfeljebb a klasszikus kínai irodalommal foglalkozó egyetemi órákon említik meg, és életműve majdhogynem teljesen ismeretlen.