A romantika és Walter Benjamin
Fotó: MTI / Szigetváry Zsolt
A romantika és Walter Benjamin

Walter Benjamin első jelentős esszéje, A műkritika fogalma a német romantikában[1] 1920-ban jelent meg, akárcsak A regény elmélete, ám vele ellentétben akkor ismeretlen maradt, és azóta se számít klasszikusnak, bár inkább olvassák. Hasonlóan Lukács, Bloch, Carl Schmitt és más meghatározó, németül író modern mesterek műveihez, ez is az első világháború válságának közepette íródott, amely véget vetett a pozitivizmus (a fölvilágosodás „normalizációjából” eredő polgári materializmus-empirizmus) amúgy is ingadozó uralmának, amint a régi életformáknak, kötelességérzeteknek, patriotizmusoknak, rangtiszteletnek és jó modornak, a nagy monarchiáknak (német, osztrák-magyar, orosz, oszmán-török), a liberális nacionalizmus pátoszformuláinak, a kapitalizmus megdönthetetlensége érzésének és még rengeteg mindennek.

Mintha a XIX. század nem is létezett volna, a századforduló minden jelentős gondolkodója Nyugaton a XVIII. és a még korábbi századokhoz fordult – Ady még a háború előtt észrevette, hogy míg az „elkésett” Kelet-Európában a fölvilágosodás céljaiért (általános választójog, nemzetiségi-felekezeti jogegyenlőség, személyi függetlenség, a rendi korlátok eltörlése) küzdöttek a radikálisok, Nyugaton a régmúlt és a nem polgári, nem kapitalista jövő foglalkoztatja az elméket – , azaz olyan szellemtörténeti helyzethez, amely forradalmi lehetett ugyan, de amelyben a polgárság társadalmi uralma a vallási szkepszistől és a nemzeti gőgtől a hedonista-kommersz kultúráig, a tömegsajtóig, a dekoráció és a kényelem diadaláig, az adat- és ténykultuszig még nem volt eldöntött dolog.

Walter Benjamin a későbbi munkáiban azt a történelmi jelentőségű, ám máig el nem ismert, ki nem aknázott fölfedezést tette, hogy a kapitalizmus nem azonos a polgári társadalommal.

A kései kapitalizmus (amelyben manapság mi is élünk) nem a polgárság osztályuralma – bár az értéktöbblet jelentős hányada továbbra is a burzsoázia tulajdonába megy át mint tőke – politikai, világnézeti és kulturális értelemben. Az első nem polgári kapitalizmusfajta a fasizmus volt. Azóta az államhivatalnokok, a katonatisztek, a menedzserek, a szakértők, diktatúrákban a mozgalmi vezetők és mindenütt az értelmiségiek vezetik a posztpolgári tőkés társadalmakat; a XIX. századi liberális monarchiák korlátozott polgári parlamentarizmusa a maga szabadkereskedelmi (nemzetközi) békéjével (mármint a fehér államok között) és civilizációs belső békeszerzésével a demokratikus kompromisszumra kész burzsoázia preferenciáit testesítette meg; ez 1914 és 1933 között – a szocialista-kommunista hegemónia miatt – megtört, majd a fasizmus megmentette a kapitalizmust a munkásmozgalomtól, de a polgárság politikai és világnézeti-műveltségi osztálydominanciáját nem állította helyre, sőt: radikálisabban semmisítette meg, mint a szocialista forradalmak, amelyek „a polgári örökséget” a proletárok osztályrészének tekintették, a meghódított modernségnek, már csak azért is, mert a klasszikus tőkés korszak irodalmi, művészeti, történelmi, filozófiai, társadalomtudományi kultúrája antikapitalista volt a maga  egészében, ha nem is szocialista, mi több: gyakran konzervatívan polgárellenes.

Az első világháború alatt – a svájci számkivetettségben vagy a belső emigrációban – elszigetelt magántudósok és szűkölködő művészek dolgozószobáiban és szerény műtermeiben olyan művek születtek, amelyekben együtt voltak a kommunista utópia nyomai (mindenekelőtt Blochnál és Landauernél) a gyakran középkorias passéisme kontrafaktuális (retroutópiás) képeivel.

A polgári pacifisták ellenezték a világháborút, mert szétzúzta a polgári civilizációt, a magányos forradalmárok viszont éppen a polgári civilizációt marasztalták el miatta.

A romantikus műbírálat (ez Benjaminnál Novalist és a Schlegel-fivéreket jelenti) az ellentéte volt annak, ami később a nagyvárosi sajtó feuilleton-, azaz tárcarovatában („a vonal alatt”) kifejlődött, s amely odáig jutott (amint erről Stefan Zweig kritikátlan emlékirataiban érzelmes-meghatottan beszámol), hogy a Burgtheater, a Musikverein és a Staatsoper bemutatóiról a címlapján írt a Neue Freie Presse; a közönség nagyobb jelentőséget tulajdonított a premiereknek, mint a politikai és tőzsdehíreknek vagy a haditudósításoknak. De a tárcanovelláknak, verseknek és könyvrecenzióknak is magasabb volt a rangjuk, mint a „realitásnak”. Ugyanakkor a tőzsdei logika érvényesült itt is: a színdarabok, regények, operák árfolyama, az ünnepelt színészek és muzsikusok sikere párhuzamos volt a nagy modern kereskedelmi és iparvállalatok versengésével, sikerhajhászatával. (Ennek a szisztémának volt halhatatlan ellensége sokaknak, így Benjaminnak is bálványa, Karl Kraus.)

A háború, a forradalom, majd a fasiszta ellenforradalom elsöpörte ezt a meghitt díszletet, megannyi ember világi kultuszát. A legjobb írók nem ejtettek miatta könnyet.

De velük szemben Benjamin értette a XIX. századot. Érthette, miután – ő is – elvetette.

A XVIII. század végének, a forradalmi korszaknak a német filozófiai kultúrája teljesen kivételes helyzetben jött létre. Német állam nem létezett, az ideológiai hatalmat az elbizonytalanodott evangélikus és (sokkal kisebb mértékben a) katolikus egyház próbálta képviselni, az egyes fejedelemségek és királyságok eltérő irányú reformkísérletei (a francia forradalom lelkesítő vagy megfélemlítő hatására) a formailag hűbéri-zsarnoki rendszerek tekintélyét, stratégiai céltudatosságát föllazították, tehát a kulturálisan egységes németséget és az ekkor hallatlan presztízsű radikális gondolatot az értelmiség képviselte csak. Se az ancien régime, se az új polgárság nem volt elég erős.

Mind az államot, mind a polgári társadalmat a „kultúra” helyettesítette vagy képviselte, s ez akkora fölvirágzást teremtett Kanttól Marxig, amely csak a görög ókor legdicsőségesebb periódusához mérhető.

A lángelméjű és gigantikus költői és filozófiai életművekhez képest a romantikus műbírálat marginálisnak tűnhetett volna föl, de Walter Benjaminnak kiváltképpeni tehetsége volt a látszólag marginális jelenségekben (a barokk szomorújátéktól a bélyeggyűjtésig és a gyermekkönyvekig) föltárni a lényeget és fölforgatni a kulturális hierarchiákat.

Így foglalja össze a romantikus műbírálat fő vonásait: a mű értéke csak attól függ, hogy lehetővé teszi-e az általában vett (saját) immanens kritikáját. Ha ez lehetséges, akkor a műben reflexió rejtezik, amelyet ki lehet bontani, abszolutizálni s a művészet közegében föloldani, így tehát: műalkotás (Kunstwerk). A mű puszta bírálhatósága pozitív értékítéletet jelent róla; ezt az ítéletet nem elkülönült vizsgálódás, nem is a kritika merő ténye hozza meg, mert a reflexió meglétének (Vorhandensein) nincs más mércéje, más kritériuma, mint termékeny kibontásának lehetősége, amelynek a neve: kritika. A műalkotás implicit megítélése a romantikus bírálatban azért is figyelemre méltó, mert nem áll rendelkezésre értékskála. Ezt mondja ki Novalis: „A poézis bírálata képtelenség. Már azt is elég nehéz eldönteni, bár ez az egyetlen lehetséges döntés, hogy valami költészet-e vagy se.” Ugyanezt jelenti ki Friedrich Schlegel, amikor azt mondja, a kritika anyaga „csak a klasszikus és a kimondottan örökkévaló lehet”. A rossz bírálhatatlanságának (!) alaptétele a romantika művészet- és kritikafölfogásának egyik alapvonása.[2] (A rossz műveket csak el kell hallgatni és így megsemmisíteni, mondják.)

Lényegében azt jelenti ez, hogy a mű megteremti a saját kritikáját, mert minden műalkotásban benne van a filozófiai reflexió, amely a vizsgáló analitikus tekintet számára kibomlik (nem kell kibontani, megjelenik magától). Következésképpen – szemben mindavval, amit fölületes évszázadok rákentek a romantikára – a műalkotás, bár csak ritkán tartalmaz tantételeket, reflektív és intellektuális, habár nem racionális. Az a jó kritika, amely magának a műalkotásnak az „önkritikája”, a benne rejlőnek az ítélő (kritikai) (ön)kibontása, nem az idegen intellektus ellenséges behatása. De nem is „empátia” vagy efféle, hanem annak a hite, hogy amennyiben a mű megteremti a kritikában a saját filozófiáját, annyiban a filozófia mint bírálat nem külsődleges, sőt: a művészet működik, hat a lényegértés organonjaként.[3]

Benjamin elemzése kissé divatjamúlt, mert Fichtéből vezeti le a romantikus műbírálat karakterét, a jelenkori irodalom- és filozófiatörténeti kutatás meg éppen Fichtével ellentétben érti a korai romantikát.

Azonban ha a célzat nem is analóg, a szerkezeti hasonlóság fönnáll.

Fichte a tudománytan meghatározási kísérletei hosszú sorának elsejében így foglalja össze filozófiájának alapfogalmát: egyetlen tétel (vagy mondat, Satz) se lehetséges tartalom (Gehalt) vagy forma nélkül. Valaminek lennie kell, amiről tudnak (wovon man weiss), s valaminek, ami tud róla. A tudománytan első tételének ezért kell hogy mind tartalma, mind formája legyen. Közvetlenül bizonyosnak kell lennie önmagában, s ezt nem lehet másképp nevezni, mint hogy tartalma a formáját, s megfordítva, a forma a tartalmát határozza meg. Ez a forma csak ehhöz a tartalomhoz, az a tartalom csak ehhöz a formához illik; e tartalomnak minden egyéb formája megszünteti a tételt s vele együtt mindenféle tudást, s minden egyéb tartalom ebben a formában megszünteti a tételt s a benne foglalt tudást.[4]

Ahogyan a romantikus műbírálatban a mű teremti saját kritikáját, a tudománytanban a forma teremti saját tartalmát (és megfordítva), minden idegen behatolás fölszámolja a tudást.

Benjamin mint kritikus az immanencia hívője maga is.[5] Egy ideig. De ez az immanencia, mivel összefüggésben áll a transzcendentális idealizmussal[6], nem a művészeten kívüli szférákat zárja ki. Ahogyan Fichténél az én = én produkálja a (kül)világot, a romantikus műbírálat szerint a mű produkálja saját kritikáját és vele az intellektuális tudást, amely nem cáfolható-igazolható leírás, hiszen az időben áll, amely az egyetemesség (a halhatatlan állandóság) ellendarabja. Az idői az ideiglenes. Friedrich Schlegel szerint minden, ami intellektuális, vágy a végtelenségre. Az idői, az ideiglenes pedig véges. Mégis, produkálja azt (a kritikát), amely helytartója az emberi társadalomban a végtelennek, mint levezetett filozófiai diszciplína.

A művészet az embervilágból bármit produkálhat, s ha nem produktív, akkor semmis, nem bírálandó, talán nem is bírálható. Külső értékskála nincs, külsőhöz – az általa nem vagy a nem általa teremtetthez – nem hasonlítjuk, innen saját kozmoszának viszonylagos szükségszerűsége, az ebben a szubjektív-produktív szükségszerűségben lehorgonyzott igaza, amelyet fölmutatni a műbírálat dolga.

*

Jegyzetek:    

[1] Magyarul Ábrahám Zoltán kitűnő fordításában jelent meg: Budapest: Gond/Palatinus, 2004. A magyar tolmácsolásokat – különféle okokból – nem használtam. Vö. Benjamin: Der Begriff der Kunstkritik in der deutschen Romantik, in: Walter Benjamin: Gesammelte Schriften, Bd. I.1, szerk. Rolf Tiedemann, Hermann Schweppenhäuser, Frankfurt/M.: Suhrkamp, 1974, 1997, 7-122.

[2] Walter Benjamin: i. m., 78-79. Vö. Jean-Michel Palmier: Walter Benjamin (ford. Horst Brühmann, szerk. Florent Perrier), Frankfurt/M.: Suhrkamp, ³2019, 784-844.

[3] Nem mindenki örül a német műbírálat ilyetén karakterének. Ernst Robert Curtius, az Europäische Literatur und lateinisches Mittelalter (1948) nagyhírű szerzője azt írta a Merkur 1948/3. számában („Goethe als Kritiker”), hogy német kritika voltaképpen nincs, a kritika franciaországi szerepét német földön a filozófia tölti be. Ld. itt: https://www.merkur-zeitschrift.de/ernst-robert-curtius-goethe-als-kritiker/.

[4] „Über den Begriff der Wissenschaftslehre” (1794, ²1798), in: Fichtes Werke, I, hg. v. Immanuel Hermann Fichte [1845/46, 1834/35], Berlin: Walter de Gruyter & Co., 1971, 49. Egy évvel korábban (forradalmi) politikai filozófiájában ugyanezeket a szerkezeti megoldásokat látjuk: „Beiträge zur Berichtigung der Urtheile des Publicums über die französische Revolution” (1793), in: Fichtes Werke, id. kiad., VI, 170sqq.

[5] Ld. fejtegetéseit a házasságról a Vonzások és választásokban: „Goethes Wahlverwandschaften” (1924/25), in: Walter Benjamin: i. m., 189sq. Vö. fejtegetéseit az elbeszélés és a természettörténet párhuzamáról (a halál mint egyetlen autoritás az elbeszélésben): „Der Erzähler”, xi (1937), in: Benjamin: Ges. Schr., id. kiad., II.2, 450.

[6] Erről az összefüggésről – mint alapvető kontrasztról és ellentétről – ld. Manfred Frank két igen jelentős munkáját: Einführung in die frühromantische Ästhetik, Frankfurt/M.: Suhrkamp, 1989, ⁶2015; „Unendliche Annäherung”. Die Anfänge der philosophischen Frühromantik, Frankfurt/M.: Suhrkamp, 1997. Rájuk sajnos most nem lehetünk tekintettel.

Az esszé szerzőjéről
Tamás Gáspár Miklós (1948)

Filozófus, esszéista, közíró.