Shahrnush Parsipur: Frauen ohne Männer („Nők férfiak nélkül”, az eredeti fárszi cím: Zanan bedun-e mardan), Suhrkamp Verlag, Berlin, 2023.

Mahdokht fiatal tanítónő. Kollégája moziba hívja; ettől ő annyira megdöbben, sőt felháborodik, hogy otthagyja az iskolát, és kiköltözik bátyja kertes házába, Karadzsba. (Ez a hely a történet idején, hetven évvel ezelőtt kis falu volt, gyümölcsöskertekkel, most másfél milliós nagyváros.) Ott addig gyönyörködik a zöld szín különböző árnyalataiban, amíg a kerti tó partján álldogálva gyökeret nem ereszt és fává nem változik. Ruhája, ha elrongyolódva is, még hónapokig ott virít a törzsén és az ágain.

Faezeh húszas évei végén járó, gazdag családból való lány. Szeretne férjhez menni barátnője, Munes bátyjához, Amir Khanhoz. Az 1953-as véres teheráni zavargások kellős közepén taxiba ül, felkelőket és rohamrendőröket kerülgetve Muneshez viteti magát, hogy ott különböző európai ételek elkészítéséről és a szüzesség mibenlétéről vitatkozzék vele. Munes (38 éves, és még nem volt férfival) úgy hallotta az anyjától, hogy a szüzesség egy hártya. Faezeh (ő sem volt még férfival) azt olvasta valahol, hogy a szüzesség egy lyuk, amely folyamatosan tágul. Talán bizony összetéveszti a szüzességet a világegyetemmel. Közben a távolból géppisztoly-sorozatok hallatszanak.

Nemcsak a távoli városrészekben folynak harcok: amikor Munes lenéz házuk tetejéről, egy nemrég agyonlőtt férfi holttestét látja az utcán. Néhány másodperccel később ő is ott fekszik az utcakövön szörnyethalva. Nem derül ki sem a szövegből, sem Shirin Neshat filmváltozatából (látható volt a magyar mozikban is, Tóth Orsi játssza, remekül, a szentté válás útjára lépő prostituált szerepét), hogy pontosan mi történt: baleset-e vagy öngyilkosság? Vagy esetleg valaki lelökte a szegény lányt? Utóbbi esetben a tettes a báty, Amir Khan lehetett, ezt sugallja az elbeszélés logikája.

A tetőről lezuhant Munes szóba elegyedik az agyonlőtt hullával. Jelentéktelen, de éppen semmitmondása miatt megrendítő párbeszéd. A közönséges holttesttel ellentétben Munes tud mozogni és beszélni, noha nem kevésbé halott a rendőrterror áldozatainál. Egy hónapig csavarog a levert felkelés helyszínein, szexuális felvilágosító könyveket olvas. Amikor hazamegy, bátyja felindulásból (amiért Munes, csavargó életmódjával, hírbe hozta a családot) egy konyhakéssel szíven szúrja. Munes másodszor is meghal, Amir Khan pedig pánikba esik. A váratlanul beállító Faezeh siet a segítségére: ketten együtt elássák a holttestet az udvar sarkában, és eltüntetik a vérnyomokat. Munest már egy hónapja hiába keresi a rendőrség, nem nyomoznak tovább, senki sem keveredik gyanúba.

Faezeh ezek után joggal várhatná, hogy Amir Khan elvegye feleségül. Ő azonban egy gazdag kereskedő tizenéves lányának kéri meg a kezét. Faezeh nem jelentheti fel emberölés miatt, hiszen ő maga is bűnrészes, ezért egy javasasszonytól rontást hozó amulettet szerez, amelyet Munes holtteste mellett akar Amir Khan menyegzője napján elásni. Amikor azonban ásni kezd, a holttest kiszól a föld alól: panaszkodik, hogy nem kap levegőt. Faezeh a két kezével kaparja ki a barátnőjét a napvilágra. Munes kétszeresen is halott, de nemcsak mozogni és beszélni tud, hanem most már a közelében levő személyek gondolatait is olvassa. Rájön például, hogy barátnője, Faezeh lenézi őt: butának és malacpofájúnak tartja. A rajtakapott Faezeh mentegetőzik, Munesnek pedig megnyúlik az arca, sőt még a pupillája is ovális lesz, mint a macskáké.

A két nő elhatározza, hogy világgá megy, vagy legalábbis elgyalogolnak Karadzs faluba, ahol, úgy hallották, van egy mesébe illően szép kert.

Nem mondom tovább a szüzsé kiindulópontjait. Ennyiből is látszik, hogy ez egy igen sűrű, intenzív szöveg, amelyben egyaránt fontosak a modern realista regény valóságreferenciái és a varázsmese, valamint a régi eposzok csodás fordulatai. Ráadásul a komikum is jelen van, hol szeretetteli humor, hol maró irónia, hol pedig harsány bohóctréfák formájában. Az írónő nyilvánvalóan szereti hősnőit, de az ebből adódó energiát nem feldicsérésükre, hanem alapos megmunkálásukra fordítja. Azt akarja, úgy veszem észre, hogy az olvasó is szeresse őket, méghozzá gyarlóságaikon és az őket környező világ abszurditásain keresztül.

Az 1946-os születésű, arisztokrata származású Sharnus Parsipur már a sah uralma alatt is ült börtönben, akkor marxista meggyőződése és illegális mozgalmi tevékenysége miatt. Utóbb a marxizmus lekopott róla, de ő nem kopott ki a börtönökből: az iszlám forradalom után háromszor is becsukták, legutóbb 1989-ben, éppen a Nők férfiak nélkül című regénye, illetve a regényben hatóságilag vélelmezett nemzet- és vallásgyalázás miatt. (A fellelhető példányokat bezúzták, a regény azóta sem jelenhetett meg Iránban. Úgy látszik, ott az ügyészség még komolyan veszi a varázsmese és a realista társadalomrajz kombinációját.) Összesen öt évet töltött börtönben, vagyis bőven lehetnek innen eredő tapasztalatai. Azzal a prostituálttal is valamelyik szabadságvesztésekor ismerkedhetett meg, akiről negyedik hősnőjét, a megtisztulásra vágyó Zarrinkolahot mintázta.

Zarrinkolah, akit gyerekkorában kényszerítettek prostitúcióra, tíz-egynéhány év alatt odáig fejlődött szakmailag, hogy naponta harminc ügyfelet tud kielégíteni. A baj csak az, hogy egy napon azt veszi észre: a soron következő ügyfélnek nincs feje. Ugyanúgy közösül a lánnyal, mintha volna feje neki, de nincs. Attól kezdve Zarrinkolah összes ügyfelének hiányzik a feje, sőt, a lány rémülten tapasztalja, hogy minden férfit fej nélkülinek lát.

Meg akar szabadulni ettől az ocsmányságtól, meg akar tisztulni. Fürdőbe megy, de ezt nem érzi elegendőnek. Imádkozni próbál, de nem tanították rá. Végül ő is elhatározza, hogy világgá megy, és ő is a karadzsi bűvös kertben köt ki.

Csakhogy ennek a kertnek időközben új tulajdonosa van. Ő a regény ötödik hősnője, Farrokhlagha. Ötvenéves úriasszony, és még mindig csinos, noha friss női húsra áhítozó férje napjában többször az arcába vágja, hogy a változókorban levő nők már nem teljesen normálisak. Az asszony fiatalkori szerelme Fakhredin herceg volt, aki azonban kiment Amerikába, ott megnősült, családot alapított. Most visszatér Teheránba, de oldalán ott páváskodik az amerikai feleség. Az egykori udvarló még mindig Vivian Leighhez, annak Elfújta a szél-beli alakításához hasonlítja Farrokhlaghát, de az asszony most már előle is menekülni akar, nemcsak zsarnokoskodó férje elől, aki időközben meg is hal.

Az ingatlanközvetítő a Teheránhoz közel eső Karadzsban ajánl neki szép kertes házat, amelyet a nagyságos asszony a piaci árnál olcsóbban vehet meg, mert a kertben áll egy emberfa, egy földbe gyökerezett nő, az előző tulajdonos húga, aki eddig minden vevőt elriasztott. Farrokhlaghának viszont éppenséggel kapóra jön az emberfa: irodalmi szalont akar indítani a karadzsi udvarházban, és úgy véli, az összecsődítendő művészeket, újságírókat, közéleti kitűnőségeket vonzani fogja ez a különlegesség. Már csak az hiányzik, hogy az emberfa leveleket is hajtson.

Erről viszont az útközben teherautósofőrök által megerőszakolt Munest és Faezehet Karadzsba kísérő névtelen Kertész gondoskodik. Neki „zöld keze” van: ha egy növényi tőhöz hozzáér, az nyomban kivirágzik. Megállapítja: az emberfának anyatejre van szüksége ahhoz, hogy kizöldüljön. Anyatej is lesz nemsokára: a Kertész beköltözteti magához a kertészlakba Zarrinkolahot, akin hamarosan mutatkoznak a terhesség jelei.

Feminista kivonulási utópia? Ahhoz túl sok benne a fantasztikus, mesés, csodás mozzanat. Shahrnush Parsipur, ha jól veszem észre, különben sem kizárólag a férfiuralom ellen tiltakozik, hanem a férfiuralmat és annak brutalitását mutatja az ősidők óta fennálló elnyomó rendszer következményének.

Látom, vagy inkább sejtem, hogy a műben sok utalás van a régebbi perzsa irodalomra, például Firdauszi vagy Dzsalál ad-Din Rúmi költészetére. Jó lenne, ha lehetne, a régebbi alkotók életműve felől olvasni a félig tegnapi, félig mai regényt.

Az írónő – azaz hősnője, Farrokhlagha – nem éri be annyival, hogy befutott költőket hívjon meg Karadzsba, az új irodalmi szalonba: ő maga is nekirugaszkodik a verselésnek. Első költeményével az olvasó is megismerkedhet, teljes terjedelmében olvasható: tele van furcsa képzavarokkal, de még a német fordításon keresztül is érződik a nyelvi erő és a költészetet alakító szemantikai feszültség. Mintha a Tiszapalkonyára száműzött Hamvas Béla (vagy női megfelelője) parodizálná Juhász Ferenc (vagy női megfelelője) fiatalkori költészetét. Erről is jó lenne többet és konkrétabbat tudni.

De a legtöbb kérdőjelet a regény szimbólumrendszere hagyja maga után. Az eddig említett csodás mozzanatok jelképisége is sokrétű és sokértelmű. Mit jelent az emberfa? Mit jelent a föld alól kibeszélő, gondolatolvasó női holttest? Mit jelent a bordélyban jelentkező fej nélküli kuncsaft? Mit jelent az, hogy Zarrinkolah a terhessége alatt átlátszóvá válik? És az mit jelent, hogy tavirózsát szül?

No és hogyan értelmezzük a regény befejezéseit, illetve azt a tényt, hogy nem egy befejezése van, hanem öt? Az írónő ugyanis az öt nőalak sorsát külön-külön zárja le.

Mahdokht sorsa: „Tavasszal előtört belőle a fa. Nem hirtelen, nem, hanem fokról fokra. Mintha minden porcikája szétesett volna. Testében a szövetek, az erek estek szét, minden szétesett, nyögve, sóhajtva, végtelen lassan. Mahdokht végenincs átváltozási folyamatban oldódott fel. Mennyire fájt neki! Kimondhatatlan fájdalmakat állt ki, szülési fájdalmakat. Mindkét szeme kiugrott az üregéből. A víz nem cseppekből állt benne, hanem kisebb részecskékből, de Mahdokht látta ezeket is. Ezekkel a parányi vízrészecskékkel együtt hullott szét ő maga. És aztán minden elvégeztetett. A fa teljes egészében átváltozott magokká. Magokból álló egész hegy lett belőle. Feltámadt a szél. Egy erős széllökés Mahdokht magjait a közeli folyóba sodorta. Mahdokht utazásra indult a vízzel. Meghívta a világ. Körbeutazta a földet.”

Faezeh sorsa: találkozik Amir Khannal, aki unja butuska feleségét. Faezehet visszaköltözteti Teheránba. Kivesz neki egy padlásszobát, ott hetente kétszer látogatja, és várja, hogy a buta feleség (amúgy fiatal és egészséges) meghaljon. Akkor majd elveheti Faezehet. „Életük nem jó, és nem rossz. Egyszerűen csak telik.”

Munes sorsa: miután az emberfa önmaga magjaivá változott, a magokat pedig felkapta a szél, a Kertész így szól Muneshez: „Itt az idő, hogy emberré válj.” Csakhogy Munes fénnyé akar válni. A Kertész értésére adja: fénnyé úgy válhat, ha megérti a sötétség lényegét. „Ezért mondom neked: indulj, és keresd a sötétséget. Keresgélj a sötétség belsejében. Indulj a mélységbe, és ha a mélység legaljára érsz, akkor megtalálod a fényt. Akkor majd a fényt a kezedben tartod, és téged is körülvesz majd a fény. Ezt jelenti az emberré válás. Indulj, és válj emberré!” Munes felemelkedik a levegőbe, majd egy sivatagban ér földet, ahol hét évig vándorol.

Farrokhlagha sorsa: megismerkedik Fakhredin herceg régi barátjával, Merikhi úrral. Mindennap találkoznak, és Fakhredinről beszélgetnek, addig-addig, amíg Merikhi úr feleségül nem veszi a mutatós, gazdag özvegyasszonyt. A házasság révén Merikhi úr bejut a parlamentbe, Farrokhlagha pedig egy árvaház védnöknője lesz. „Viszonyuk jó: se hideg, se meleg.”

Zarrinkolah és a Kertész sorsa: miután kettesben maradnak az elhagyott birtokon, évekig gondozzák a tavirózsát, amelyet Zarrinkolah a világra hozott. „Egy nyári napon így szólt a férje: »Zarrinkolah, el kell utaznunk.« Zarrinkolah kitakarította a házat, összehajtogatta az ágyneműt, és behúzta a batyuja zsinórját. Férje azt mondta: »Zarrinkolah, nincs szükségünk ruhára. Hagyd itt a batyudat!« Ő szót fogadott, és otthagyta a batyut. Kézenfogta a férjét, lementek a tóhoz, és leszálltak a tavirózsára. A tavirózsa betakarta őket szirmaival, ők levegővé oldódtak fel, és felszálltak a magasba, az égbe.”

Öt különböző lezárás, öt különböző elbeszélői stílus. És mégis erős a mű egysége.

Valahogy így kellene regényt írni.