Casanova emlékezőtehetsége

Az emlékiratok első kötetéről

Hol is kezdjem? Talán itt: Casanova 1743-ban még csak tizennyolc éves, de már tud higanyt hamisítani. Éppen Nápolyba érkezett, hogy felkeresse egy pártfogóját, aki azonban elutazott egy távoli helyre. Hősünk ott áll az először látott nagyvárosban, ismeretség és pénz nélkül, amikor szóba elegyedik egy „keletiesen öltözött” férfival, akiről először az derül ki, hogy borkereskedő, kitűnő samosi bora van. (Hősünk utóbb megkóstolja, tényleg jó.) Másodszor az derül ki róla, hogy zakynthosi görög, és amikor Casanova elmondja, hogy ő meg velencei, akkor ez a férfi a fiatalember alattvalójának nyilvánítja magát, mert a sziget akkoriban velencei fennhatóság alatt állt. Harmadszor pedig az derül ki, hogy nemcsak bort árusít, hanem ásványokat és vegyszereket is, többek között higanyt. Ez pedig akkoriban nagy kincs volt. Hősünknek hirtelen támad egy ötlete. Átadom neki a szót. „Miközben beszélgettünk, eszembe jutott, hogy a higany ötvözhető ólommal és bizmuttal. A keveredés révén egynegyeddel gyarapodik. Nem szóltam erről egy szót sem, de arra gondoltam: ha a görög nem ismeri a magisteriumot [tanítást, tudományt – M. L.], akkor talán hasznot húzhatnék belőle. Éreztem, hogy ügyesen kell eljárnom, és hogy a görög semmibe venné a tudományomat, ha minden további nélkül felkínálnám neki eladásra. Meg kell tehát lepnem a higanyszaporítás csodájával, és ezáltal kell magamhoz édesgetnem.”

A terv sikerül: Casanova hitelbe vásárol tíz font higanyt a kereskedőtől, amelyet megszaporít az utolsó filléreiből vett ólommal és bizmuttal; először eladja a kereskedőnek a szaporulatot, aztán a szaporítás receptjét. Teli erszénnyel, vadonatúj ruhában és megnövekedett önbizalommal indul az ismeretlen pártfogó udvarába, a Martirano nevű calabriai porfészekbe.

Honnan tudja, hogy a higany ötvözhető ólommal és bizmuttal? Az önéletírás elején arról volt szó, hogy teológiát és jogot tanult. Alkímiáról eddig nem beszélt, de ezek szerint valahol, valamikor azt is elsajátította.

Hogyan pattan ki a fejéből az ötlet, és hogyan méri fel ugyanabban a pillanatban a kereskedő tudatlanságát és hiszékenységét? (Ne feledjük: keleties öltözékében ő maga mondja a vadidegen fiatalembernek, hogy az alattvalója.) Hogyan alakítja minél színpadiasabbá a higanyszaporítás csodáját, miközben annyira elnyeri a kereskedő bizalmát és rokonszenvét, hogy az akkor sem haragszik meg az elmés fiatalemberre, amikor észreveszi a szélhámosságot? Ilyen és ehhez hasonló mozzanatokon keresztül ismerhető meg Casanova; nem a háromszáz éve született személy, hanem az önéletrajzi hős.

De kezdhetném a nőkkel is, elvégre Casanova nőcsábászként vált híressé. Az erotikus epizódok valóban érdekesek, de csak a többi életeseménnyel együtt tárul fel minden jelentésrétegük. Továbbá: az idő múlásával, ahogyan hősünk ifjúból meglett férfivá érik, majd pedig öregedni kezd (a visszaemlékezés 1774-ig, a negyvenkilencedik évig meséli el az életutat; idáig jutott a szerző az írással 1798-ban, amikor meghalt), a csábítás és a hódítás egyre inkább élethivatássá válik, és egyre inkább kifejeződik rajta keresztül a teremtett lény magára hagyatottsága. Ami pedig a legfontosabb: a megírás módja, az erotikus kaland műfaji megformálása is változik. A fejlődési folyamat kezdetén a boccacciói jellegű novella áll, némi öniróniával fűszerezve; a mű vége felé, ami egyszersmind az erotikus karrier végét is előrevetíti, az egyre kilátástalanabb csábítás egyre inkább áthelyeződik a tudati folyamatokba. Néha már mintha Proust vagy Italo Svevo rokokó előfutárát olvasnám.

A szerző egy helyütt a nőket párhuzamba állítja a könyvekkel. Elgondolása meghökkentően hasonlít Walter Benjamin hasonló tárgyú eszmefuttatására az Egyirányú utcában. (Kevésbé meglepő a hasonlóság, ha feltételezzük, hogy Benjamin ismerte Casanova művét. Olvashatta francia eredetiben és német fordításban egyaránt.) De Casanova részletezőbb és tárgyszerűbb, mint Benjamin. Ő, amikor nőkről beszél, sohasem frivol. Ismét övé a szó. Előzményként annyi, hogy éppen egy előkelőnek hitt fiatal lánynál jár, aki pedig igazából mélyszegénységben él. A csalódás annyira megrendíti hősünket, hogy – hatvan évvel később – ez jut eszébe az esetről: „A nő olyan, mint egy könyv, amelynél mindig, akár jó, akár rossz, mindenekelőtt a címlapnak kell tetszést aratnia. Ha ez nem érdekes, úgy a könyv nem kelti fel a kedvet az olvasáshoz, ez a kedv pedig egyenes arányban áll az érdeklődéssel. A nő címlapját is, akárcsak a könyvét, felülről lefelé kell olvasni; a nő lába, amely iránt mindenki, aki ízlésemet osztja, érdeklődést tanúsít, ugyanolyan vonzerőt fejt ki, mint a nyomdajelölés a címlap alján. Amíg a legtöbb nőkedvelő a nő lábának csak csekély vagy éppenséggel semmi figyelmet nem szentel, addig ugyanígy a legtöbb olvasó nem törődik a könyv nyomtatási helyével. Mindenképpen jól teszik a nők, hogy gondot fordítanak az arcukra, az öltözékükre és a testtartásukra, mert ezáltal tudnak kíváncsivá tenni minden férfit, akinek a természet nem adta meg születéstől fogva a vakság kegyelmét, és kedvet ébreszteni bennük a további olvasásra. Ahogy azok az emberek, akik már sokat olvastak, mindig újabb és még újabb könyveket akarnak olvasni, legyenek azok akár rosszak is, úgy egy férfi, aki sok nőt, ráadásul csupa szép nőt ismert meg, végül kedvet kap a csúnyákra is, csak újdonságok legyenek számára. Még ha szemével világosan látja is a sminket, amely a valóságot elpalástolja előle, a bűnössé vált szenvedély mindenféle érveket felhoz neki a hamis címlap javára. Hátha maga a mű, gondolja magában, jobb a címlapnál; hátha a valóság jobb a sminknél, amely leplezi. Mármost megpróbálja átfutni a könyvet; csakhogy a könyv eddig még nem volt általa fellapozva, és ellenállást tanúsít. Az élő könyv annak rendje és módja szerint akar elolvasódni, és a szenvedélyes könyvbarát áldozatul esik a kacérkodásnak, azon szörnyetegnek, amely minden olyan férfira leselkedik, aki élete feladatául tűzi ki a szerelmet.”

Casanova évtizedek távlatából is pontosan emlékszik a női címlapokra. Miniportréi nem válnának be hatósági személyleírásnak, de pontosan jelzik azokat az ismérveket, amelyek hősünkben felébresztik a bűnössé vált szenvedélyt. A tizenkét kötetes kiadás első kötete hősünk húszéves koráig, 1745-ig adja elő a történteket. Ebből az időszakból tizenhat többé-kevésbé komolyan vehető nőről tudósít. Nem mindegyikről őriz jó emlékeket. A szép zászlósnétól a Sant Andrea erődítményben, ahol raboskodik (nem fontos, hogy miért), nemibaj ragad rá. Bettina és Angela nem lesz az övé. Barbarát is másik férfi ejtette teherbe, ráadásul hősünk bajba kerül az eset miatt. De a névtelen bérlőfeleséggel esett kalandból Dekameronba illő, pompás novella kerekedik. (Az amúgy erényes asszony halálosan fél a villámlástól és a mennydörgéstől, így a nagy égzengés közben, sáros úton kocsiban zötykölődve, csak utólag veszi észre, hogy hősünk több ízben is a magáévá tette; utóbb az ifjú csábító dupla borravalót ad a kajánul nevetgélő kocsisnak.)

Hősünk már pályakezdőként is akkor érzi teljesnek a bujálkodás örömét, ha egyszerre két nővel szeretkezik. Ilyen kalandból kettő is van a fiatalkori életszakaszban, mindkét esetben egy-egy nővérpárral, Nannettával és Martinával, illetve Lucreziával és Angelicával tölti az intenzív éjszakákat. Mindkét kalandra jellemző a körülményes előkészítés (kapukulcs viaszmásolatának megszerzése, füstölt marhanyelv és ciprusi bor előzetes becsempészése a találka helyszínére stb.), valamint az erotikus mozzanatok antikizáló-rokokó körülírása. „Óvatosan közelítve hozzá [az alvást színlelő Martinához, miután Nannettát már a magáévá tette – M. L.], mintha attól félnék, hogy felébresztem, eleinte az érzékeinek kezdtem hízelegni, minek során meggyőződtem róla, hogy ő éppolyan érintetlen, mint a nővére volt. Mihelyt azonban egy önkéntelen mozdulatból észrevettem, hogy a szerelem istene készen áll az adományt elfogadni, nekiálltam oltárán az áldozat műveletének.”

Casanova többször megfogalmazza, hogy az érvényes erotikus szituációhoz a retorikai előkészítés is hozzátartozik. Mulatságos olvasni, amint egy-egy nőt furfangos logikai bukfencekkel igyekszik meggyőzni arról, hogy érdemes (muszáj) odaadnia magát neki. Körülírásai és ellipszisei ma már modorosnak érződnek, de többet megőriznek a kéjvágy feszültségéből, mint a ridegen precíz vagy a durván szókimondó, esetleg trágár beszédmód.

Az egyes kalandok, végződjenek akár sikerrel, vagyis a kéjvágy és a hiúság kielégülésével, akár kudarccal, nem vonhatják el figyelmünket az életrajzi hős fejlődéséről. Az önéletírás első kötete szabályos XVIII. századi nevelődési regényként olvasható. Az idős férfi, aki a szerző, többnyire elégedetten figyeli fiatal hősét, amint egyre szilárdabb meggyőződéssel tűzi ki élete feladatául a szerelmet, és állítja ennek szolgálatába összes többi – nagyszámú, szerteágazó – leleményét.

Máskor sajnálkozik a hibás döntések, tévedések, botlások, rosszul felmért helyzetek és személyiségek miatt. Szívesen korrigálná őket visszamenőleg, de tudja, hogy ezek nélkül nem teljes a kompozíció. Az olvasón keresztül visszaüzen a múltba a fiatal életrajzi hősnek.

Amikor hőse Rómába érkezik, úgy tudja... De átadom a szót neki. „Úgy tudtam, hogy Róma az egyetlen város, ahol a legmagasabbra emelkedhet az is, aki a semmiből jött. Ez a gondolat megsarkantyúzta bátorságomat, és kénytelen vagyok bevallani, hogy határtalan önérzetem, amellyel szemben még nem élt bennem bizalmatlanság, mert hiányoztak tapasztalataim, számottevően felfokozta várakozásaimat.” És ezzel a (szintén felfokozott) halmozással szegi szárnyát az egykori határtalan önérzetnek a fél évszázaddal későbbi, megkeseredett öregember: „Aki a világ régi fővárosában meg akarja csinálni a szerencséjét, az legyen kaméleon, amelynek bőre a környezet összes színében képes csillogni, legyen Próteusz, aki minden alakot magára képes ölteni. Legyen simulékony, behízelgő, hamis, átláthatatlan, gyakran alávaló, telve ravaszul és alattomosan színlelt nyíltszívűséggel; folyton úgy tegyen, mintha kevesebbet tudna, mint amennyit tényleg tud; mindig egyféle hanghordozással beszéljen, tudjon tanúsítani birkatürelmet, tudja fegyelmezni arcvonásait, és legyen jégnél is hidegebb, ha másvalaki az ő helyében lánggal égne. Ha balszerencséjére hiányzik a szívéből a vallásosság – ami az iménti feltételeknek eleget tevő jellemnél magától értetődik –, akkor az eszétől irányítva legyen hitbuzgó, és ha még ezek után is tisztességes ember, akkor legyen békeszerető, viselje el a sértéseket, és ne bánja, hogy képmutatóként tartják számon. Aki irtózik az ilyen beállítódástól, az fordítson hátat Rómának, és máshol próbáljon szerencsét. Menjen Angliába.”

Igazi regényperspektíva. Egy széles látókörű, bölcs mellékszereplő (esetünkben az idős Casanova mint narrátor) beavatja a tapasztalatlan hőst (azaz ifjúkori önarcképét) azokba a veszedelmes viszonyokba, amelyek fölött úrrá kellene lennie, de ez két okból sem sikerülhet neki. Egyrészt a szerző újra meg újra kívül helyezi hősét a folyamatosan újratermelődő regény keretein, olyannyira, hogy észre sem veszi: önéletírás ürügyén regényhőst és regényszüzsét hoz létre. (Casanova lenézi a regény műfaját, noha ő maga is írt regénynek szánt regényt: ez az Icosameron című ötkötetes munka, a modern science-fiction és fantasy egyik előfutára. Mégis, amint láttuk, a regény az ő szemében egyszeri átlapozásra való. Ha pedig egy fiatal nőről megjegyzi, hogy szívesen olvas regényeket, ezzel egyértelműen a csábítás programjára és módszertanára utal.) Másrészt eleve olyanná formálja ifjúkori alteregóját, hogy ne feleljen meg az általa konstruált feltételeknek: „Nem is tudom, hogy mindezzel dicsekszem-e, vagy inkább kárhoztatom önmagamat. Annyi biztos, hogy a felsorolt jellegzetességekből csak a szívélyesség volt meg bennem [erről az iménti felsorolásban nem volt szó, legfeljebb simulékonyságról és behízelgésről – M. L.], ez pedig, ha önmagában áll, hiba. Egyéként csak egy ígéretes szeleburdi voltam, egy jó adottságokkal rendelkező, tüzes paripa, amelyet még egyáltalán nem vagy – ami nagyobb baj – rosszul lovagoltak be.”

Casanovának tizenhét éves korában volt utoljára saját otthona. Miután Drezdában élő színésznő anyja eladta ezt a velencei házat, hősünk egész hátralevő életére bujdosóvá, nomáddá válik. Akkor is hajléktalan, amikor kedvesének házat vásárol. Akkor is földönfutó, amikor megengedheti magának, hogy inast és szakácsot, hintót és kocsist tartson. Akkor is magányos, amikor ő az előkelő társaság középpontja, és akkor is, amikor egy vagy több nővel ficánkol az ágyban.

Az emlékezőtehetséggel pedig úgy áll a dolog, hogy saját elmondása szerint nyolcéves korától vannak személyes emlékei. Ami azelőtt történt vele, abból semmit sem tud felidézni. Attól kezdve viszont arra emlékszik, amire akar; saját emlékezetének ura és parancsolója.

Nézzünk egy gyerekkori emléket. Kilencéves hősünket anyja hajón viszi Padovába. A fedélzeti kabinban töltik az éjszakát. „Pirkadatkor anyám felkelt, és kinyitotta az ággyal szemközti ablakot. A felkelő nap sugarai az arcomra hulltak, úgyhogy kinyitottam a szememet. Az ágy olyan alacsonyan volt, hogy nem láttam a folyópartot. Az ablakon át csak a part menti fák koronáját láttam. A bárka haladt előre, de olyan nyugodtan és egyenletesen, hogy nem érzékeltem; viszont annál inkább meglepett, hogy egyik fa a másik után tűnt el a szemem elől. »Jaj, kedves anyám« – kiáltottam –, »mi ez már? Miért szaladnak a fák?«” Figyelemreméltó az aprócska jelenet elevensége és érzékenysége. A szerző persze azzal dicsekszik, hogy életrajzi hőse már kilencéves korában megsejtette, a parti fák és a bárka analógiájára, a Nap mozgásának kopernikuszi látszólagosságát; de akarva-nem akarva, ilyen emlékek felidézésével az életanyag gazdagságát viszi be műve minden epizódjába.

Szó szerint idézi az általa és a hozzá írt leveleket. Volt neki archívuma; a német kiadás gondos, olykor pedáns közreadói gyakran hivatkoznak is rá. Csodával határos, hogy ez az archívum a szerző hányattatásai közben fennmaradhatott.

Szó szerint idézi az erotikus epizódokhoz tartozó, csábítást megelőző, hosszas párbeszédeket. Egyik-másik replika szónoki beszédnek is beillene. Ezek olyasféle szerzői fikciók lehetnek, amilyeneket már Tacitus is alkalmazott az Évkönyvek és a Korunk története egy-egy drámai fordulatának kiszínezésére.

Pontosan emlékszik minden olyan építmény beosztására, ahol valaha is megfordult. Paloták, vidéki úrilakok, erődítmények, börtönök, manufaktúrák, börzecsarnokok, hajófedélzetek, útszéli fogadók: plasztikusan és áttekinthetően tárulnak fel az olvasó előtt. Talán bizony naplót vezetett, amelynek lapjain felskiccelte az épületek alaprajzát. Ez a napló, ha volt is, nem maradt ránk.

De nem is az a legfontosabb kérdés, hogy mennyire pontosan emlékszik Casanova, hanem, hogy: miért emlékszik ilyen pontosan? Miről akarja meggyőzni az olvasót azáltal, hogy negyven-ötven év távlatából fel tud idézni egészen apró és bensőséges mozzanatokat is? A jelen szemlélődés egyik legfontosabb tétje, hogy a szöveg beható ismeretében választ kapjunk erre a kérdésre és a hozzá hasonlókra. Most még csak szemléljük mutatványai közben Casanovát, az emlékezőt, és ahogyan gazdálkodik az emlékezés energiáival.

Negyven, ötven évre visszamenőleg pontosan emlékszik, mikor milyen bort ivott ebédhez, vacsorához; mikor hány tucat osztrigát evett melyik nővel (az osztriga afrodiziákumnak számított), mikor melyik szolgának vagy küldöncnek mennyi borravalót adott, mikor mennyit nyert vagy veszített a kártyaasztalnál.

Szenvedélyes kártyás volt, ám ez a szenvedély egészen másképp működött benne, mint a csábításé. Érett férfikoráról mesél már, talán a negyedik kötetben, amikor egy helyütt azt mondja: ő fösvénységből ül le a kártyaasztalhoz. Nem hittem a szememnek, amikor ezt a bekezdést először olvastam. Pedig a magyarázat plauzibilis. Ő, Casanova világéletében sajnálta elkölteni azt a pénzt, amelyet munkával keresett. (Megjegyzem: nagy munkabírása volt, ha szükség volt rá.) Annál szívesebben volt bőkezű a kártyanyereségből vagy szélhámosságból adódó pénzzel.

Ő volt a világirodalom általam ismert legnagyvonalúbb, legbőkezűbb fösvénye.

Egész életében szegény ember volt. Akkor is, amikor sok pénz volt a birtokában.

Serdülőkorától öregkoráig könnyen élő ember volt. Akkor is, amikor nehéz helyzetbe került.

Ő volt a legnyerőbb vesztes. Az öntükör tizenkét kötetét olvasva az a benyomásom, hogy a kártyaasztalnál többször nyert, mint veszített; a végén mégis mindig ott áll kifosztva. Észrevette a hamiskártyásokat, ismerte trükkjeiket, de – állítása szerint – ezekhez sohasem folyamodott. Hangoztatja: ő kártyában sohasem csal, legfeljebb a csalókat leplezte le. Higgyünk-e neki?

Minél inkább regényként – persze befejezetlen regényként – olvassuk az önéletírást, annál kevésbé kell kártyapartnerré fogadnunk a szerzőt és hősét.

A befejezetlen (és befejezhetetlen) regénymonstrumok poétikájáról később fogok elmélkedni, talán akkor, amikor Casanova életében eljutunk az öregkor küszöbéig.

Giacomo Casanova: Geschichte meines Lebens. Erster Band, Leipzig und Weimar, 1983.