Az olvasó remélhetőleg felkapja a fejét a recenzió címe láttán. Hogy hozhat szerencsét egy tömegsír? Kinek? Megmondom: azoknak a hozzátartozóknak – Bosznia-Hercegovinában járunk, 2010 és 2020 között –, akik 1992-ben elhurcolt, soha többé nem látott apjukat, férjüket, fiaikat és fivéreiket keresik. Ezek az eltűntnek nyilvánított személyek majdnem biztos, hogy nincsenek életben. Meggyilkolták őket. Hogy hol és mikor, az nem tudható. Vagyis a közelmúltig nem volt, és részben azóta sem. A tettesek eltüntették az „etnikai tisztogatás” nevű háborús bűncselekmény nyomait, mindenekelőtt magukat az áldozatokat.

A hozzátartozók pedig őket akarják visszakapni. Ha élve nem, akkor legalább holtan, hogy eltemethessék és megsirathassák az elveszített családtagot. Egyáltalán: hogy bizonyosságot tudhassanak felőle. Ha ezt elnyerik, az lesz az ő szerencséjük. Ehhez segítik hozzá őket az ezredforduló után egyre nagyobb számban feltárt tömegsírok, illetve a bennük talált emberi maradványok. Ha a DNS-vizsgálat révén egy holttesthez (pontosabban: egy teljes csontvázhoz vagy csupán egy koponyához, egy lábszárcsonthoz) hozzárendelhető egy személynév plusz az „eltűnés”, vagyis elhurcolás helye és ideje, az jelenti a szerencsét. Ezt nevezik az azonosítást végző szakemberek a könyvben „lejátszott meccsnek”. Ha sor kerül a végtisztességre (többnyire mohamedán, ritkábban katolikus vagy ortodox szertartás szerint), a kedves halott visszakap egy falatnyit a személyes sorsból és egy morzsányit az emberi méltóságból.

Aki az azonosítás munkáját végzi – a csontokat összeillesztő törvényszéki antropológus és a DNS-azonosításhoz kellő családi vérmintákat rögzítő hematológus –, olyan élettörténetekbe szalad bele, amelyekben egyszerre van jelen az antik sorstragédiák elbírhatatlan személyes súlya és a posztmodern tömeggonoszság szervezett személytelensége.

Taina Tervonen, aki rátalált az említett antropológusra és hematológusra, ízig-vérig kívülálló. Ő a megtestesült idegen, aki meghitt ismerőssé válik. Finnországban született, Szomáliában nevelkedett, Párizsban él, franciául és finnül publikál, újságíró és dokumentumfilmes. Sehol sincs otthon, és mindenütt otthonosan tudja érezni magát. A boszniai tömegsírok témájára véletlenül bukkant rá, de az már nem véletlen, hanem az ő határozott döntése volt, hogy hagyta magát Bosznia-Hercegovinától tíz évre beszippantani.

A rend kedvéért hozzáteszem: mindhárman nők. A könyvet író (és a tömegsírokról két dokumentumfilmet leforgató) Taina Tervonen is, a csontokat összerakosgató Senem Škulj is, a vérmintákat vevő Darija Vujinović is. Senem és Darija nyolc-tíz évvel fiatalabb Tainánál, aki a történet elején, 2010-ben harminchét éves volt. Senem muzulmán családban, Travnikban nevelkedett, a háború kitörésekor még gyerek volt, szüleivel és csecsemő kishúgával menekülnie kellett. Darija szerb nemzetiségű (pontosabban: apja szerb, anyja horvát), és gyerekként látnia kellett, amint szülővárosából, Banja Lukából elmenekülnek a muzulmánok, köztük osztálytársai és barátai. Senem és Darija egyedül él, Taina magánéletéről csak utalások alapján sejtem, hogy zűrös lehet, de ilyen utalások újra meg újra felbukkannak a könyv lapjain.

Taina Tervonen nem nagy író. Pontosabban: egyáltalán nem író. Annyit tud az írói mesterségről, amennyit egy profi sajtómunkásnak tudnia kell. Nem bölcs és nem széles látókörű. Nincs hagyományos értelemben vett műveltsége, nincsenek történelmi ismeretei. Tíz év alatt nem jutott eszébe (illetve más tennivalói mellett nyilván nem ért rá), hogy boszniai és más balkáni szerzők munkáit olvassa, holott sok érthetetlennek látszó dologra magyarázatot kaphatott volna belőlük. Nem ismerkedett meg az ország történelmével sem, ezért aztán úgy hiszi, és jónak látja le is írni, hogy a délszláv háború a semmiből jött.

Ám ezzel együtt, sőt éppen ezért csodálatraméltó könyv A sírásó nők. (Maradjunk az eredeti címnél.) Nem a szerzői zsenialitás bűvöl el, annak nyoma sincs, hanem valami más. Nem a nagyszabású epikai koncepcióra, nem a pompás írói ötletekre és trükkökre kell az olvasónak odafigyelnie, hanem arra a nagyobb erőre, amelynek a szerző a vonzáskörébe került, és amelyről tanúságot tesz.

Ez pedig az ember azonossága és egyén volta közti feszültség.

Taina Tervonen nem különösebben okos, de jók az ösztönei. Odamegy a terepre, megnyeri vagy egy tucat ember, nagyobbrészt nők (özvegyek, árvák) bizalmát, akik befogadják és elfogadják, mert éppen egy kívülállóra van szükségük, akinek elpanaszolhatják veszteségeiket. Taina pedig figyelmesen és türelmesen hallgatja őket, noha nem sokat ért a szavaikból, mert nem volt ideje és energiája megtanulni a nyelvüket, a tolmácsolás pedig akadozik, ha ugyan van tolmács. De nem a megértés a fontos, hanem az odafordulás gesztusa.

Mintha ezt mondaná a felidézett helyszíneken, és ezt sugallja a könyv egésze: nem értem sem azt, hogy mi történt veletek, sem azt, hogy ami történt, miért történt, sem az, hogy a történekért kiket terhel a felelősség, de: veletek vagyok, a szó minden lehetséges értelmében. És ez már önmagában is szívszorító.

Ezt a Bosznia felé irányuló meg nem értő – és ezért tragikus – odafordulást dolgozta fel Ivo Andrić művészi hatást keltő módon Vezírek és konzulok című remekművében. A regény helyszíne a Travnik nevű közép-boszniai kisváros, a cselekmény a XIX. század elején játszódik. Azóta eltelt bő két évszázad, de a regénybeli Ibrahim pasa szavain ma is érdemes elgondolkodnunk. Amikor elbúcsúzik a travniki francia konzultól, azt mondja neki: ha egyszer az oszmán hatalom kiszorul Boszniából, a helyébe lépő keresztény hatalmak odaviszik a háborúikat.

Taina csontgyűjtő, csontelemző lélekvezetője, Senem a regény helyszínén, Travnikban született és nevelkedett. Felmenői a regényben szereplő helybeli muzulmánok között voltak, ha ugyan elképzelhető egyenes ági leszármazás regényhősök és életrajzi személyek között. Mintaként szolgáló ősanyái amúgy sem Travnikban keresendők; inkább gondolhatunk az endori halottidéző asszonyra (Sámuel első könyve, 28. fejezet) vagy a cuméi szibillára.

Megtudjuk róla, hogy szívesebben beszélget a csontokkal, mint az emberekkel. Egyedüli szenvedélye az emberi maradványok azonosítása, a lejátszandó meccs. Szeretete áttevődött az élő személyekről a porhüvelyekre, a romlandó és szomorú húsról a maradandó, vidám csontra. Gyerekkorában régész akart lenni, de Boszniában a régészet (noha sok a feltárásra váró antik és középkori lelőhely) 1992 után elvesztette aktualitását. Más szóval: Senem a háborús trauma nyomán az individualitást elveti, és a csupasz identitás mellett teszi le a garast.

A régészet, a paleontológia és a törvényszéki exhumálás közti párhuzamokat Tervonen is észreveszi. Másképpen alakítja a mindenkori jelen időt az a múlt, amelyet kihalt ősállatok csontjai képviselnek, másképpen az, amely történelmi korszakok csontjait, csontvázait küldi a régész keze alá, megint másképpen az, amely éppen a csontok vagy a még feloszlásban levő holttestek révén nem engedi történelemmé válni a múltat. Senem azt állítja, hogy az exhumált hullák a saját nyelvükön beszélnek. Ez is egy idegen nyelv, mint Tainának a délszláv, ezt is meg kellene tanulni, de ez csak Senemnek és a hozzá hasonló keveseknek sikerül. Az ilyesféle nyelvtudásnak pedig súlyos ára van.

Senem tevékenysége nyomán – ahogyan Taina beszámol róla – úgy látom, két különböző kultúra él egymás mellett a boszniai exhumálások évtizedében: a láthatatlan tettesek, a tömeggyilkosok és hullaeltüntetők titkos kultúrája, amely a tömegsírokban összekeveri a testeket és a testrészeket, valamint a látható sírfeltárók dokumentált kultúrája, amely helyreállítja, amennyire lehetséges, a csontok sorrendjét, a testek különállását és egyáltalán, a meggyilkoltak testi integritását.

A másik lélekvezető Darija, aki a vérvételeket intézi. Ő érezhetően evilágibb lény, mint Senem. Neki nem halottakkal, hanem élőkkel van dolga. Csakhogy ezek nem egyszerűen élők, hanem túlélők, vagy legalábbis túlélők gyerekei, unokái. Traumákat hordoznak, amelyek terhét átrakják Darijára, akinek el kell magyaráznia, miért szükséges a DNS-azonosításhoz a családtagok vérmintája, majd fel kell tennie az „eltűnt” személyről egy sor kérdést. Az adatközlők viszont nem adatokat, hanem történeteket mondanak, és ha Darija csakugyan segíteni akar, végig kell hallgatnia egy sor körülményes és szövevényes anekdotát. Így viszont nem halad a munkájával, tehát mégiscsak bele kell fojtania a szót a mesélőbe. Ez pedig az ő terhe azon felül, hogy ő maga is traumatizált személy.

A történetmondás, illetve a történetek végighallgatása képviseli az individualitást. Az effektív munka pedig, a kérdőív precíz kitöltése és a vérmintavétel az identitás jegyében zajlik. Darija pozíciója azért is gyengébb Seneménél a szerző beszámolójában, mert ő a két princípium között ingadozik.

A szereplők súlyához és pozíciójához tartozik a helyszín kérdése is. Senem a szó szoros értelemben röghöz van kötve, mint egy régi jobbágy vagy még régebbi khthónikus istennő. A rögök, amelyekhez kötve van, a tomašicai tömegsír és a šejkovačai hullaház. Darija viszont szertekóborol az országban (amely a szerb régiók szeparatizmusa miatt két külön államként működik), ezért ő inkább egy szélnimfához hasonlít, noha a stresszből adódó nassolás miatt látszik rajta a kezdődő elhízás. Az ő helyszínei kevésbé komorak: vidéki lakószobák és konyhák, valamint útszéli falatozók és kávéházi teraszok, ahol Tainának feltárulkozva, leadhatja vagy továbbadhatja érzelmi terhei egy részét.

A tomašicai tömegsír egy vasércbánya tárnája volt, de még a jugoszláv korszakban abbahagyták a kitermelést. A környékbeli lakosok mindnyájan tudtak róla, milyen célt szolgált 1992 nyarán, nem szólva a teherautósofőrökről, akik heteken át szállították oda a hullákat. Mégis beletelt egy emberöltő, míg – úgymond – „megtalálták”, és feltárták. Radovan Karadžić, aki az etnikai tisztogatásokat 1992-ben elrendelte, utóbb a hágai nemzetközi bíróságon cinikusan azt állította, hogy kizárólag higiéniai megfontolásokból szállították a környékbeli mintegy ezer holttestet a vasércbányába, és borítottak rájuk sok teherautónyi agyagot. Az agyag részben tartósította a holttesteket, így Senemnek az egykori tárnában nemcsak csontokkal, hanem feloszló szövetekkel is dolgoznia kellett. Ennek fizikai és érzelmi többletterhéről Taina Tervonen részletesen beszámol. Elolvasni sem könnyű, de végigcsinálni egy kicsit még nehezebb lehetett.

A tömegsír helyén ma bányató van. Láttam a fényképét: kirándulásra csábító idill. Az érintetlen, szűzi természet benyomását kelti.

A boszniai tömegsír-feltárások évtizede az ICMP (International Commission of Missing Persons) balkáni virágkora is volt. Mind Senem, mind pedig Darija az ICMP munkatársa volt, amely akadálytalanul működhetett a bosnyák-horvát föderációban és a boszniai szerb köztársaságban egyaránt. (Noha munkája megnehezítésére volt igény.) Helyi alkalmazottai csekély fizetésért agyon voltak terhelve munkával, méltatlan körülmények között dolgoztak, de legalább dolgoztak, és volt értelme a munkájuknak. Többet is mondok: történelmi érdemeik vannak. A boszniai tömegsírok feltárása a múlttal való sokat emlegetett megbirkózásnak nélkülözhetetlen felétele.

A könyv utolsó fejezetében, 2020-ban Senem már évek óta nem Boszniában dolgozik. A világ figyelme más, újabb traumatikus hadszínterek felé fordult, ahol szintén szükség van szakmája iránt elkötelezett, tapasztalt törvényszéki antropológusra. Senem Afganisztán és Irak után Abháziáa került. Onnan jelenti büszkén Tainának, milyen sokat tanult az említett helyeken, mennyivel árnyaltabbá vált a viszonya a halálhoz és a halottakhoz.

Ugyanebben a fejezetben Darija tehetetlenül figyeli, amint drasztikusan csökkentik az ICMP boszniai költségvetését. Már az összes kollégáját elbocsátották; ő maga egyedüli alkalmazottként szorongva várja, hogy végleg bezárják a szervezet Banja Luka-i irodáját. (Azóta bezárták.)

Bosznia-Hercegovina harminc évvel a háború után sem talált magára. Az ország ketté van szakadva, a gazdaság stagnál, munka és perspektíva nincs, a vállalkozó kedvű fiatalok elvándorolnak. Vagy folytatódnak a letargia évtizedei, vagy – miután felnőtt egy új nemzedék, amelynek semmilyen közvetlen tapasztalata nincs a háborúról, és egyre kevésbé érvényesül a traumatikus emlékek visszatartó ereje – a Balkán-félsziget nyugati része újabb háború felé sodródik.

Taina Tervonen: Die Reparatur der Lebenden („Az élők jóvátétele”). Paul Zsolnay Verlag, Wien, 2025. Az eredeti francia kiadás címe Les Fossoyeuses, vagyis „A sírásó nők”.