Bár életéből fennmaradt portréról nem tudunk, a halálát követő évszázadokban több ábrázolás is készült Macuo Basóról. A legismertebb talán Kacusika Hokuszai (1760-1849) az egyik legnagyobb japán fametsző nevéhez fűződik, ahhoz a Hokuszaihoz, aki a francia impresszionistákon keresztül kétségkívül globális hatással volt a világ képzőművészetének alakulására (az amerikai filmművészetre gyakorolt befolyásánál fogva talán Kuroszava az egyetlen japán művész még, aki hozzá mérhető).

Hokuszai a költő halála után száz évvel ábrázolta Basót. A fametszeten egy sovány öregember ül, egy juharfának támaszkodik, a kezében bambuszbot, az arcán bölcs mosoly. Első ránézésre hetvenévesnek tűnik, de azon sem lepődnénk meg, ha nyolcvan lenne.

Bár pontosan nem datálható, de minden bizonnyal valamivel korábbi Icsidzsun a Cleveland Művészeti Múzeumban található, 18. századi Basó festménye. Az ezúttal inkább gyermeki, mintsem meditatív bölcsességgel mosolygó Basó a tekercsképen sem fiatalabb hatvanévesnél.

A bölcs, öreg költő képe már csak azért sem lehet pontos, mert Basó viszonylag fiatalon, ötvenévesen halt meg, és az életműve nagyját harmincas és negyvenes éveiben írta. Nem egy idős ember szövegeit olvassuk hát, ha Basó verseit és prózáját olvassuk.

Macuo Basó több műfajban alkotott, jelentős prózai alkotásokat is írt, de a legismertebbek mégis összesen nagyjából ezer haikuja. Ő választotta le a korábban a japán rengáról (láncversről) annak első három sorát, így a 7-7-5 morából (szótagból) álló versforma lényegében neki köszönheti a létét.

A most induló sorozatban Basó haikuit időrendben rendezve fordítjuk le. Az első tíz darab 1663 és 1666 között készült, vagyis a költő –  az egynapos újszülöttet már egy évesnek vevő japán számítás szerint – húsz éves korától huszonhárom éves koráig írta őket.

Macuo Kinszaku, aki csak jóval később vette fel a Basó nevet, 1644-ben született az Iga tartománybeli Uenóhoz közeli Cuge faluban. Apja szamurájszármazású volt ugyan, de földművelésből élt. Kinszaku, akinek gyerekkoráról nem sokat tudunk, tizenévesen Iga tartomány daimjója, Todo Sinsicsiró háztartásában lett szolga. A ház urának fia, a Kinszakunál csak két évvel idősebb Todo Jositada mellé osztották be. A két fiú közti barátságnak köszönhetően Kinszaku együtt tanulhatott Jositadával, így a kalligráfia és festészet mellett a költészetben is alapokat szerzett.

Kinszaku a Todo házban vette fel a Sóbó költői álnevet és itt írta első fennmaradt műveit. 1665-ben Kinszaku és Jositada részt vettek egy száz versszakból álló renku vers megalkotásában, de a közös alkotás nem tartott sokáig, mert Josida 1666-ban meghalt, Kinszaku pedig elhagyta a Todo házat, és a legvalószínűbb feltételezések szerint visszatért Cugébe.

Basó első tíz versén jól érezhető a kínai költészet hatása. A kínai versekben meghatározó természeti szimbólumokkal (hold, cseresznye, eső, virág, madár) játszva villant fel egy-egy képet. Elején jár még az útnak; elegáns, olykor megkapó, de még nem filozofikus mélységű haikuk ezek.