A játékos komolyság prizmája (Frank O’Hara: A vadász)
Fotó: 1749
A játékos komolyság prizmája (Frank O’Hara: A vadász)

Fenyvesi Orsolya havonta megjelenő esszésorozatának következő részében Frank O’Hara A vadász című művéről ír.

Frank O’Hara:
A vadász (Részlet)

Elment vadászni, és vadászott,
és csak vadászott. Hol bújik az igazi
zerge? Tűnődött, és csak tűnődött.
És ha ott rátalálok, megölhetem-e?
Csak egy tál körtét vitt magával.
Az őszi szél tombolt az ösvény
felett, ahogy a zerge bogyóit
követte. Lehullottak körülötte
a levelek, mint a desszertes-
tálkák. A csillagok egyesével
hullottak a szemébe, és égették.

Van az a táj, ami a kezét
kicsit mindig távol tartja a mellkasodtól,
és ellök téged, miközben sír.
Ment, mendegélt, idegen dombokon
barangolt, ahol a kövek még
őrizték a talpak melegét, és ment
tovább. A térdéig értek a felhők,
a szempillái megvastagodtak
a hidegtől, mint a medve bundája
télen. Lehet, hogy alszom, gondolta,
de nem fagyott halálra.

(Gerevich András fordítása)

Ó, mennyivel többek vagyunk az állatoknál! Például verseket írunk. És majd ha csapatostul jönnek megalázni minket, mi akkor sem leszünk soha csapatostul – mindig is önmagunk voltunk. Mennyivel kevesebbek vagyunk, így önmagunkban…

De mennyi mindent lehet imádni Frank O’Harában! Gyöngéd iróniáját, nyüzsgő alkatát, közvetlen beszédmódját, szanaszét dobált szürreális képeit, kinyilatkozatott szenvedélyét, a tárgyakon átizzó lelkesültségét. Ahogy szemrehányással, mégis cinkos érzékenységgel kérdi, „[…] egy végigdolgozott hét után nem érdemlek egy kis Prokofjevet?” Mert ő csak arra vágyik, hogy a halhatatlan erőkre emlékeztessék! Ahogy a „csak úgy” lehullott levelet inti: „Ne légy idegbeteg!” Menekülőben magára kap egy sálat és legmocskosabb napfoltjait. Ez a fickó úgy, de úgy szeret élni, hogy ha az égbe is szállna, azért tudjuk, számára éppolyan „nehéz lesz, mint sodrással szemben úszni”. És noha most is verssorokat idézek egy költő megidézésére, mégis állítom, a költő alakjában, igéző idézetünkben több a költészet, mint a költeményeiben.

Nem, nem hiszem, hogy csak a művek számítanak. Tartok a könyvespolcomon könyveket mindössze azért, amit feltételezett tartalmuk jelent nekem, és dédelgetek a szívemben költőket anélkül, hogy gyakran elővenném a verseiket. Anélkül, hogy valaha olvasnám őket. Csak hogy pár példát említsek: Kosztolányi, Kafka, Blake alakja fontosabb számomra, mint a műveik. Mások költeményeit rendszeresen olvasom, anélkül, hogy bármi elképzelésem lenne az alkotójukról. Bármi közöm lenne hozzájuk. De van olyan költői alkat, aki tovább él bennünk. Ők a prizmák. Velem vannak a mindennapokban: látom, ahogy tesznek-vesznek, és megszólalnak, mert el tudom képzelni, mit mondanának egy adott helyzetben. Éppúgy, mint kedves halottaim, vagy a pszichiáterem. Nagymamám rendszeresen szól hozzám, mikor a sírjánál járok: mert ismertem és szerettem, megszólal bennem alakja.  Velem lendül mozgásba! Nekem meg sem kell idéznem. Frank O’Harát is el tudom magammal vinni vásárolni, és hogy élvezi!

Ő a játékos komolyság prizmája. Valaha létezett, de úgy létezett, hogy most mellém szegődhet. Ez a művészet ősi funkciója: ez az együvé tartozás, az élők sorsközösségének lélekmelege. Különben hogy lehetnénk valaha is csapatostul?

Szeressétek a költőket, szeressétek a képzőművészeket is, persze, és a zeneszerzőket! Számíthattok rájuk. Üveges alakjuk megtöri nektek a fényt. Karjukat csak úgy nyújthatták az ismeretlen felé, feléd, hogy megbíztak szavaikban. Ők mind akartak titeket, ezt ne felejtsétek soha!

Senki sem akar úgy járni, mint a vadász. Aki elmegy vadászni, de csak vadászik és vadászik. Fogalma sincs, hol bújik a zerge, és ha rátalál, egyáltalán megölheti-e. A levelek úgy hullanak, mint a desszertestálkák, fényesen, pompásan, oda nem illően, felzaklatva a vendégsereget. A táj sebzetten zokog, ellöki őt, az árulót, akinek küldetése van. Aki addig megy, míg felmagasztosul, és már a térdéig érnek a felhők. Ő az ember! Az ég mannával eteti, ereje nőttön-nő, őt már csak önnön létezése izgatja, céljai immár nincsenek. Időnként meglát a felhők mögött egy hermelinbundás nőt, aki homlokráncolva nézi. Inkább előkelő anyja, mint királynő. Aztán megérkeznek a zergék, körbeállják, úgy képzelem, és sorban lehugyozzák. És zergemód kiröhögik az egyetlen magányos vadászt, a költőt, aki egészen beleélte magát önvalójába, és meghágta a fellegeket.

És félreértés ne essék, a zergék őt hugyozzák le, nem a köteteit.

 

Az esszé szerzőjéről
Fenyvesi Orsolya (1986)

Ír, szerkeszt, fordít, olvas. Legutóbbi kötete:  A látvány/Kommentárok meg nem írt versekhez (Scolar, 2018).

Kapcsolódó
Életem legkülönösebb találkozása egy idegennel (Sylvia Plath: Ariel)
Fenyvesi Orsolya (1986) | 2022.05.27.
A múlt akarása (Lassi Nummi: Az vagy te nekem)
Fenyvesi Orsolya (1986) | 2022.04.29.
Csak a szív nehogy megszakadjon
Fenyvesi Orsolya (1986) | 2022.07.29.
Reggeli, délutáni és esti versek (Robert Bly: A versírás két módja)
Fenyvesi Orsolya (1986) | 2022.09.08.
Diadalmas képzetek és a kislányok nyári elheverései (Ana Rossetti: Martyrum omnium)
Fenyvesi Orsolya (1986) | 2022.10.21.