Irodalmi és filozófiai munkái mellett Jean-Paul Sartre esszéírói tevékenysége is rendkívül jelentős, jóllehet ezek a művek kevésbé ismertek a nagyközönség előtt. Egyrészt írókról szóló kisebb-nagyobb tanulmányai (Faulkner, 1939; Camus, 1943; Baudelaire, 1947; Genet, 1952; Mallarmé, 1986; Flaubert, 1971–1972), másrészt művészek alkotásainak esztétikai elemzései (Les mobiles de Calder, 1946; Le séquestré de Venise, 1957 [magyarul: Velence foglya, 1984]) teszik ki ezt a tevékenységét. Legfontosabb tanulmányaiban Jean Genet és Gustave Flaubert életét vizsgálja.

Szent Genet, komédiás és mártír (Saint Genet, comédien et martyr, 1952)

Az 1952-ben megjelent esszé céljait Sartre így írja le: „Megmutatni a pszichoanalitikus értelmezés és a marxista magyarázat korlátait, és azt, hogy egyedül a szabadság képes számot adni egy személyről; teljességében megmutatni a sors szorításában lévő szabadságot, amelyet először elnyom a fatalitás, azután önmagába fordul, mígnem fokozatosan kiteljesül; bemutatni, hogy a zsenialitás nem adottság, hanem kiút, amit az ember reménytelen helyzetekben talál ki; rátalálni az író választására önmagából, életéből és a világegyetem értelméből, beleértve stílusának és kompozíciójának formai jegyeit, képeinek struktúráit és ízlésének jellegzetességeit; részletesen megrajzolni egy felszabadulás történetét: ez az, amit akartam; az olvasó majd eldönti, sikerrel jártam-e.”

Sartre Genet homoszexualitását is az egzisztencialista filozófia alapján elemzi. Jean Genet A tolvaj naplójában (Journal du voleur) így határozza meg könyve témáját: „Az árulás, a lopás és a homoszexualitás – ezek a fő témái ennek a könyvnek. Valamiféle összefüggés áll fenn köztük, mely ha nem is mindig nyilvánvaló, legalább mintha a véredények cserélődése módjára ismerne valami érintkezést az árulásban és a lopásban lelt élvezetem és a szerelmeim között.”

A Genet által jelzett kapcsolat Sartre szerint egyenes következménye annak, hogy születésétől fogva magára hagyták, gyerekkorában pedig tolvajnak minősítették. A Másik tekintete Genet-t örökre tárgyiasította, és arra késztette, hogy a tolvajlás, az árulás és a homoszexualitás fogságában saját identitását kutassa.

Sartre könyvének legfontosabb témája tehát Genet homoszexualitása, aminek sajátos magyarázatát adja: „Előbb a többiek számára tárgy, tárgyiasítja magát szexuális kapcsolataiban, és erotizmusa a női erotizmushoz közelivé lesz.” A filozófia oldaláról megközelítve pedig ezt mondja: „Mindenki, aki igazságát a Másikért-létbe helyezi, olyan szituációban van, amit pre-pederasztikusnak neveztem.” Genet ebből a szituációból, amit Sartre „fatális pillanatnak” nevez, az írást választva menekíti ki magát.

Sartre könyve nagyrészt saját elméletének illusztrálására szolgál. A pszichoanalízis és az egzisztencializmus határán álló elemzései – jóllehet Sartre tisztában van ezek korlátaival – Genet életének és életművének meglehetősen szűk keresztmetszetét adják. Sartre gondolatmenete a következő: Genet-t szülei magára hagyták, tizenhárom éves koráig nevelőszülőknél, majd menhelyeken és büntetőtáborokban élt. Gyerekkorától kezdve egyfajta bűntudat nyomasztja; származását kutatva rájön, hogy születésére az elutasítás nyomja rá bélyegét. Ettől feleslegesnek érzi magát, a semmi gyermeke, tehát ő maga is semmi. Nem lévén semmi, semmit sem birtokol. Sartre a gyermek Genet létét így írja le: „egy olyan társadalom emberroncsa, amelyik a létet a birtoklással határozza meg”. Minthogy nevelőszülei kézművesek, Genet a tulajdon abszolút tiszteletben tartását tanulta meg náluk. Ebből a tulajdonból azonban a gyermek Genet teljesen ki van zárva, bár szeretne belőle részesülni. Sartre szavaival: „a gyermek Genet birtokolni szeretne, hogy létezzen”. Nevelőanyja lopáson kapja rajta a gyermek Genet-t. Sartre szerint a születésétől fogva fattyú és bűntudattal élő gyerek mindig is a mások tekintete által létezett, és az a tolvaj lett, aminek a többiek látták. Ettől kezdve Genet elfogadta a mások ítéletét: tolvajnak látták, hát tolvaj lesz.

Az alábbi részlet Genet regényéből tökéletesen példázza azt, amit Sartre a Másik tekintetének tárgyiasító szerepéről mond. Genet Mettray-ben fegyenc, amikor ezeket írja: „Hogy túléljem ezt a siralmas állapotomat, mikor egyre jobban visszahúzódtam önmagamba, különösebb igyekezet nélkül is szigorú fegyelmet alakítottam ki. Nagyjából ez volt a technikája (azóta is élek vele): minden vádra, amit csak felhoztak ellenem, tiszta szívből igennel válaszoltam, akkor is, ha igazságtalan volt. […] Azt a gyávát, azt az árulót, azt a tolvajt, azt a pederasztát ismertem fel magamban, akit láttak bennem.”

A gonosz szerepének Genet általi elfogadását Sartre a rosszhoz való átállásnak nevezi. Genet homoszexualitását „tárgy-szerepével” magyarázza: bűntudatával, azzal az óhajával, hogy a Rossz etikáját válassza. Sartre azt állítja, hogy Genet homoszexualitása egy életművét is meghatározó választás.

Sartre tanulmánya Genet-ről nemcsak az író és életműve megközelítésének módszerében, de abban is különleges, hogy előtte a francia irodalomban senki sem állított ilyen monumentális emlékművet élő írónak.

Genet nagyon felemásan nyilatkozott az életében megjelent hétszáz oldalas tanulmányról. Egy barátjának állítólag ezt mondta: „képzeld el, Sartre értekezést írt rólam. Érted? Rólam, aki épp, hogy elvégezte az iskolát.” 1953-ban Cocteau-nak úgy írta le Sartre-ot, mint aki nagy intelligenciáról tanúskodik, de semmi olyat nem mondott neki a könyvével, amit ő maga nem tudott. Tíz évvel később viszont jól megfogalmazza, amit Sartre is akart a művével. Azt mondja, ő Sartre szabadságelméletének illusztrációja. Sartre egy olyan embert ismert meg benne, aki ahelyett, hogy elszenvedte volna, ami neki adatott, elhatározta, hogy a végletekig viszi a sorsát. Ugyanakkor elégedetlenségét, sőt „egyfajta undorát” is kifejezi, amiért Sartre „lemeztelenítette”, holott ehhez csak neki lenne joga, amit egyébként meg is tesz minden művében.