Év végi körkérdés 3. (M. Nagy Miklós)
Fotó: 1749
Év végi körkérdés 3. (M. Nagy Miklós)

Év végi körkérdés-sorozatunk harmadik részében M. Nagy Miklóst kérdeztük idei olvasmányairól.

1749: Melyik magyarra fordított világirodalmi kötetet olvastad idén a legnagyobb örömmel?

M. Nagy Miklós: Jó néhány olyan könyvet választhatnék, amelynek a kiadásában (fordítóként, szerkesztőként, kiadóként) benne van a munkám és a figyelmes, gyakran elragadtatott olvasásom. Nagy örömmel szerkesztettem Lev Tolsztoj Anna Karenyináját Gy. Horváth László fordításában – újra, talán már negyedszer éltem át Anna gyötrelmeit. Nagyon megszerettem már első olvasáskor – majd fordítás közben még inkább – Willy Vlautint, akinek a Ne hagyj cserben! című regénye – sajnos – szinte észrevétlenül jelent meg. Ezt, kiadóként, akár kudarcnak is tekinthetném, mégis jó érzéssel tölt el, hogy ez a könyv most már létezik magyar nyelven. A nővérem kérdezi tőlem olykor: na és az olyan egyszerű emberekről, amilyenek mi vagyunk, írnak könyveket? Persze, nincsenek egyszerű emberek, ő sem az. De mégis, a nevadai Vlautin a többnyire az irodalom szemhatára alatt élő emberekről ír, látszólag egyszerűen – és mégis úgy, hogy az olvasó szinte összeroppan a tiszta (vagy brutális) életanyag súlya alatt.

Ám ha egy olyan írót kell választanom, aki nem egészen (vagy félig-meddig) az „enyém” (mint Nabokov, Pelevin vagy Szorokin, mondjuk), akkor ő Rachel Cusk, akinek végre megjelent magyarul egy könyve, a Körvonal, a Park Kiadónál, Kada Júlia kristálytiszta, érzékeny fordításában. Szokás őt az autofikció kategóriájába sorolni (Knausgård és Ferrante mellé), de egyrészt nem tudnám pontosan definiálni, hogy mi is az autofikció, másrészt – igen, Cusk mintha csak leírná a regényben a valóságban megesett élményeit, beszélgetéseit, csakhogy egy pillanatra sem érzem úgy, hogy amit ír, úgy igaz, úgy hangzott el, ahogy leírja. Pontosabban igaz, de valamilyen mélyebb vagy irodalmibb szinten: mintha bárki, akivel kis időre összesodorja az élet az írót, pontosan meg tudná fogalmazni mindazt, ami a lelkén sebet ejtett. A „suspence of disbelief” elvileg alapkövetelménye a jó irodalomnak – de Cuskot (persze nem csak őt) olvasva valahogy újra kell fogalmaznom ezt magamban: a jó irodalom alapja éppúgy lehet a folyamatos hitetlenkedés is. Mert az emberek, akikkel a főhős beszélget (tényleg véletlenszerűen) olyan tűpontosan fogalmaznak meg lelki állapotokat, ahogy arra szinte senki sem képes – jóformán minden oldalon alá kellett húznom valami idézni-  és megjegyeznivalót (azért az ilyen könyv tényleg ritka). Tessék, itt van például ez (szinte csak találomra): „a szülővárosod csak arra vár, hogy egy ponton a magáénak követeljen”. Vagy ez: „Sok nő számára a kreativitás legfőbb terepe a gyerek, csakhogy a gyerek nem marad műalkotás, ha a nő nem áldozza fel magát maradéktalanul…”                 

1749: Mi volt a legnagyobb világirodalmi próza-, líra- és drámaélményed idén, legyen bár magyar vagy idegen nyelven? 

MNM: Na jó, a kérdés lényegében ugyanaz, mint az első, de így legalább elmondhatom, hogy prózában a legnagyobb élményem mégiscsak a Pnyin volt Nabokovtól. (Valószínűleg a legnagyobb olvasói élményem majdnem minden évben valamilyen Nabokov-regény lenne; ez a Nabokov-mániám lehet valamilyen betegség jele, és néha én magam is furcsállom, de hiába olvastam újra az Anna Karenyinát, vagy A Karamazov testvéreket, vagy Kazuo Ishiguro Ne engedj el… című  pompás regényét, nálam újból Nabokov győzött.) Természetesen nem először olvastam, de most, Hetényi Zsuzsa új fordításában éreztem végre a regény minden játékát, finomságát – Nabokov a világirodalom legnagyobb varázslója és a legfurfangosabb cselezője.

Lírában egyértelmű lenne a választásom: Joszif Brodszkij „karácsonyi versei” Soproni András kiváló fordításában – ha ezeket a verseket nem ismerném réges-rég óta (legalábbis orosz nyelven), így aztán a legnagyobb „új” élményem mégsem ez, hanem…

Hanem egy olyan költőnek az új „anyaga”, aki nem is állhatna távolabb Brodszkij reneszánsz kifinomultságától. Azért nevezem az új művét „anyagnak”, mert a legnépszerűbb orosz rapperről, Oxxxymironról van szó, aki jó pár éves hallgatás után jelentkezett új lemezzel, sőt kettővel is . A „Szmutnoje vremja” (Zavaros idők) mixtape, amelyen nagyrészt a korábbi sikerei vannak (néhány új trackkel feldobva), a „Kraszota i urodsztvo” (Szépség és rondaság) pedig vadonatúj kompozíció: 67 percnyi, őrült ritmusú önéletrajzi versciklus gyakran minimális zenei aláfestéssel – benne van Oroszország elmúlt tíz, „zavaros” éve is a kormányellenes tüntetésekkel, az ukrajnai háborúval, az értelmiség ellenálló felének „lekülföldiügynöközésével”, a még az ő lázadó-dühöngő-harcos-karcos szövegeibe is  szinte kikerülhetetlenül befurakodó belső cenzúra miatti kínlódással és a megint aktuális, örök (?) orosz kérdéssel: „Oroszország, hova száguldasz, ki a bűnös, és mi a teendő?” És persze remek rímekkel: ez például a kedvencem lett: „Szleva resztyik, szprava aresztyik” (Balra éttermecske, jobbra letartóztatásocska).      

Ami a drámát illeti: szinte csak véletlenül (egy orosz színésszel készített interjú hatására, aki valamikor a főszerepet alakította a szóban forgó darabban) újraolvastam Venyegyikt Jerofejev Walpurgis-éj, avagy a kővendég léptei című drámáját Baka István fordításában. Egy bolondokházában játszódik a történet, ahol a Gurevics nevű beteg fellázítja a többieket, s végül mindannyian meghalnak, mert „ha már meg kell halni, haljunk meg bátran”. Akárcsak a Moszkva–Petuski című regény, ez a darab is őrült intenzitással és leleménnyel ábrázolja azt a bolondokházát, amelyben az oroszok éltek a brezsnyevi Szovjetunióban.      

1749: A közelmúltban született világirodalmi kötetek közül melyiket olvasnád a legszívesebben magyarul?

MNM: Az idegen nyelven olvasott szerzők közül hármat emelnék ki, és nagyon kíváncsi vagyok, mikor és hogyan szólalnak majd meg magyarul. Az egyik Okszana Vaszjakina orosz költő(nő), akinek első prózakötete, a Rana (Seb) című regény tudtommal számos nyelven megjelenik hamarosan. Gondolom, részben azért is, mert Vaszjakina leszbikus és feminista, s ez nyilván pikáns téma a nyugati kiadók számára… (Apró adalék: most, hogy megnéztem, mit írnak róla az orosz interneten, a yandex.ru-n, a legnevesebb kritikus, Galina Juzefovics cikkét egy olyan oldalon találtam meg, amely az orosz törvények miatt kénytelen feltüntetni, hogy az általa közölt anyagokat „külföldi ügynökök terjesztik”.) Ugyanakkor ez persze, bizonyos szempontból,  lényegtelen; mint aktivistának, Vaszjakinának meg kell küzdenie mindazzal a gyűlölettel, ami emiatt rázúdul Oroszországban a pravoszláv erkölcsök védelmezői részéről, de ahogyan ír, akár verset, akár prózát, az egyszerre hideg és forró – a szikárságával letaglózó erejű. A regényben az anyjától búcsúzik, mellette van élete utolsó napjaiban, és közben végiggondolja a kapcsolatukat – s azt a nehéz lelki folyamatot, ahogy elfogadta a saját, különös, sőt „botrányos” vágyakkal teli testét.

A második egy réges-régi könyv, amely sok nyelven megjelent már, de magyarul még nem: Victor Serge Memoirs of a Revolutionary (Egy forradalmár memoárja) című kötete, amelyet Bob Dentnek, a Magyarországon élő angol írónak az unszolására olvastam el végre. Dent mellesleg az egyik legjobb könyvet írta az 1956-os forradalmunkról, és ha ő valamit nem tud az orosz forradalomról meg a nem-kommunista (vagy a sztálinista kommunizmussal szembenálló) baloldali gondolkodókról, történészekről, írókról és mozgalmakról, akkor azt senki nem tudja (talán csak Konok Péter). Szóval Bob Dent biztatott régóta, hogy olvassam el, és adjuk ki Serge könyvét, mert olyan alapmű, amely a legjobban segít megérteni azt a folyamatot, amely a sztálinizmushoz vezetett, s amely bizonyos értelemben még mindig tart. Hátborzongató olvasmány valóban: nem egyszerűen látjuk, hanem szinte testközelből érzékeljük azokat az embereket, Lenint, Sztálint, Trockijt, Kun Bélát és a többieket, akik aztán nem megváltókként, egy új, igazságos társadalom megteremtőiként, ahogyan szerették volna, hanem már-már elképzelhetetlen szörnyetegekként kerültek be a történelembe. De hogy kiadni? Vajon hány embert érdekelne ma ez nálunk Bob Denten és Konok Péteren kívül?           

A győztes viszont ebben a kategóriában John Banville, az ír irodalom élő klasszikusa, akinek magyarul nagyon kevés könyve jelent meg. Banville-t mindig olyan élvezettel olvasom (angolul), mint, mondjuk, Oscar Wilde-ot vagy Nabokovot: szinte mindegy, miről szól a könyv, olyan pazar a stílusa. Sokáig álnéven (mint „Benjamin Black”) írt krimiket, de a két legújabbat (Snow és April in Spain) már a valódi nevén jegyzi – talán mert úgy érzi, hogy most már zsánerregényben is igazi irodalmat alkotott. És valóban, az April in Spain egy sorozatgyilkos hátborzongató története – Banville megunhatatlanul finom stílusában elbeszélve. Érdekes dolog ez: hogy az írek (Oscar Wilde, James Joyce, Yeats, Joseph O’Connor stb.) gyakran szebben és izgalmasabban írnak angolul, mint az angolok vagy az amerikaiak. (Lehet, hogy ha a 18-19. században kicsit másképp alakul a történelmünk, akkor a magyar írók lennének a német nyelvű irodalom legkiválóbb stilisztái a kicsit magyaros ízekkel színezett nyelvükkel?)    

A cikk szerzőjéről
M. Nagy Miklós (1963)

Műfordító, kritikus, a Helikon Kiadó irodalmi vezetője. Orosz, angol és spanyol nyelvből fordít. Legutóbbi kötete: Ha nem is egy bomba nő (Cartaphilus, 2014).

Kapcsolódó
Év végi körkérdés 2. (Domsa Zsófia)
Domsa Zsófia (1975) | 2021.12.27.
Év végi körkérdés 1. (Halász Rita)
Halász Rita (1980) | 2021.12.25.
Év végi körkérdés 5. (Ádám Péter)
Ádám Péter (1946) | 2022.01.04.