1749: A 18. századi Velencébe kalauzol el minket Matteo Strukul A velencei temető című könyve. Amellett, hogy a regényt reklámozó anyagokban rendre a thriller műfajmegjelölést láthatjuk, a történet egyik főszereplője Canaletto, a velencei városkép legismertebb megörökítője, vagyis a mű egy valós történelmi idő valós közegébe helyezi az eseményeket. Mire számítson az olvasó? Milyen könyv A velencei temető?

Bánki Éva: Mint annyi más regényt, ezt is többféleképp lehet értelmezni. Bámulatos bevezető ez a veduta-festészet világába, egyben a XVIII. századi Velence szellemi életének izgalmas panorámája. Thrillerként is lehetséges olvasni, mégpedig olyan thrillerként, amely egy gazdag, káprázatos, az életörömöt és művészetet ünneplő városban játszódik. Az én értelmezésem szerint A velencei temető egy olyan szerelmi epizódokban is bővelkedő történelmi regény, mely egy rejtély, egy bűncselekmény leleplezése során "lebbenti fel a fátylat" a múlt egy szeletéről, vagyis klasszikus történelmi krimi.

1749: Magad is írtál Velencében játszódó regényt, az Aranyhímzést, ami ha nem is bűnügyi történet, de szintén egy rejtély megoldása a központi eleme. Mi köti össze ezt a különleges várost a rejtéllyel, a sötét titkok hangulatával?

BÉ: A második regényem, az Aranyhímzés Velencében játszódik, az ide érkező Sebe püspök ha már Gellért születésének rejtélyét nem is fejti meg, de egy gyilkosságot azért leleplez. Velencében játszódik az Elsodort idő néhány epizódja, és írtam egy regényes útirajzot Velencéről is. Szerencsém volt, hogy 2017-ben majdnem fél évet a lányommal Velencében tölthettem, és igazából ekkor értettem meg, hogy kapcsolódik össze Velence és a titokzatosság vagy inkább titkolózás. Nagyon kis helyen összezárva élnek az emberek, de a társadalmi béke is megköveteli, hogy egymás titkait ne kürtöljék szét. A velenceiek – én így tapasztaltam – a legkevésbé sem pletykásak, tisztelik egymás titkait, "tartják a szájukat". Itt mindenki magában háromig számol, mielőtt magáról vagy másokról bármit elárulna. És az effajta önuralom kifizetődő: a XIX. századig Velence volt Európa legstabilabb berendezkedésű állama. Ennek a városnak a kereskedői ébredtek rá először, hogy az információ nemcsak hatalom, hanem árucikk. Ők találták ki a nagyköveti rendszert, diplomatáik pedig a fizetésért cserébe kémkedtek – ma ezek a követi jelentések a középkorkutatás becses forrásai. Kémek mindig voltak, de az intézményesített, a diplomáciába beépített titkosszolgálat velencei "vívmány". Velencének nem katonái voltak, csak kémei és diplomatái. És ugyanezzel a hatékony profizmussal – meg persze a felfordulásoktól való örökös félelmében – figyelte az állam (vagy inkább az Állam, így, nagy betűvel, a Serenissima) a saját polgárait.  A velencei temetőben maga a dózse akarja kikutatni, kik azok a gyanús alakok a festő látképén, és hova igyekeznek éppen. Egy ilyen városban csak különleges szakértelemmel lehet egy titkos társaságot megszervezni.

1749: A történelmi krimi mintha egy külön csoportot képezne a bűnügyi regények közt. Miért jó történelmi krimit írni?

BÉ: A történészt és a detektívet hasonlóvá teszi, hogy mind a ketten a múltat akarják rekonstruálni. Mégpedig bizonyítékok alapján, logikus okfejtéssel. Egy konkrét bűncselekmény felderítése alkalmat teremt arra, hogy felderítsük magát a régmúlt társadalmat is. nagyon sok történelmi regény-író alkalmaz ezért krimi-szálat, A velencei temető nagy előképe, A rózsa neve is. De gondoljunk csak a legklasszikusabb magyar történelmi krimire, Szerb Antal Pendragon legendájára! Egy rejtély (itt is van "hétköznapi" gyilkosság) micsoda remek apropó az ismeretterjesztésre!

1749: Canaletto mellett szó esik a könyben még Vivaldiról is, valamennyire belelátunk a 18. századi művészeti életbe. Mennyire hiteles ennek a szálnak az ábrázolása a könyvben?

BÉ: Nyilván az író azt költ a regénybeli alakjaihoz, amit akar. Nem tudom elhinni, hogy Canaletto hősiesen bajba jutott lányokat szabadított volna ki a Holtak szigetéről – de hát számít ez?  Matteo Strukul szerintem jól érzékelteti azt az izgalmas dilemmát, hogy miképpen lehetséges az, hogy a XVIII. századi Velence két vitathatatlanul legnagyobb művésze életművében minden csupa derű és napsütés, miközben mind a ketten a hanyatló, változásra képtelen, már a vég előérzetében élő Velencében alkottak... Netán nem látjuk Vivaldi és Canaletto életművében a szorongást és a melankóliát? Vagy nem is igaz, hogy remekművek okvetlenül a valóságot tükrözik? Velencében élve sokat töprengtem, miért lett a város számos csodás festő és zeneszerző, de csak kevés nagy író bölcsője. Titkolózni persze könnyebb a zenében, mint egy elbeszélésben... Ha ez így van, akkor egy mai írónak kell elmondania, mi az, amit ezek a művészfejedelmek nem árultak el a saját korukról, de mind a ketten átéltek.