1749: Wojciech Tochman Mintha követ ennél című könyve, ami a Kalligram kiadónál jelent meg idén a fordításodban, az 1990-es évek jugoszláv háborújának borzalmait tárja elénk. Mi a könyv aktualitása? Hogyan mutatja meg nekünk a szerző ennek az emlékeinkben aránylag elevenen élő háborúnak a kevésbé ismert és feldolgozott oldalát? 

Danyi Gábor: Tochman 1992 telén egy humanitárius konvojt kísérve jutott el az akkor már hosszú hónapok óta ostromlott Szarajevóba. A városban rekedt éhező és fázó helyiek minden nap ki voltak téve a szerb mesterlövészek golyóinak. Így kezdődik a lengyel szerző könyve, amely azonban mégsem elsősorban a délszláv háború cselekményeit meséli el, hanem a háború utáni történésekre irányítja a figyelmet. Arra, hogy mi történt azt követően, hogy aláírták a daytoni békeszerződést. Arra, hogy a népirtások túlélői hogyan kezdtek eltűnt hozzátartozóik után kutatni, hogyan nyíltak meg a tömegsírok, hogyan zajlott az áldozatok azonosítása. Arra, hogy milyenek a háború utáni hétköznapok, hogyan lehet élni a népirtások árnyékában. Mikor tudjuk, hogy a lányunk gyilkosa a szomszédos kisvárosban él meghitt családi életet. Mikor egykori otthonunkba szerb házfoglalók költöztek be. Mikor az egyszerű járókelőkben is gyilkosokat látunk. Tochman megrázó és felkavaró könyve azokról a muszlim nőkről, özvegyekről, anyákról szól, akik arra várnak, hogy valamelyik tömegsírból előkerüljenek családtagjaik maradványai. Hogy végre eltemethessék őket és ők maguk is lelki nyugalomra leljenek. A csontok utáni kutatás során olykor rekonstruálhatóvá válnak a meggyilkoltak utolsó napjai, órái, így a könyv lapjain a háború és a népirtás borzalmai is megelevenednek.

Tochman könyve meggyőző tanúságtétel annak, hogy a háború nem ér véget a fegyverszünettel vagy a békeszerződéssel. Hatásai messze-messze gyűrűznek. Nemcsak a lerombolt házak, az elnéptelenedett falvak, a kilátástalanságba süllyedő városok vagy éppen a szeméttelepekről, gödrökből, barlangokból előkerülő emberi maradványok maradnak mementóként, hanem az áldozatok, túlélők és szemtanúk lelki sérülései, traumái is. A könyvből az is leszűrhető, hogy a béke mennyire törékeny, hogy sokszor apróságokon múlik, hogy az igazságtalanság érzése, az elkeseredettség és a düh újabb erőszakspirált indít-e el, vagy a megbocsátás parancsa bizonyul erősebbnek. Tochman könyvének erkölcsi alapállása, hogy (a végtisztesség megadásán túl) tartozunk annyival az áldozatoknak, hogy a történteket rekonstruáljuk és a bűnösöket felelősségre vonjuk. A béke ugyanis nem egyenlő a felejtéssel, egy konfliktus lezárása nem egyenlő azzal, hogy fátylat borítunk a múltra és tiszta lapot nyitunk.

Hogy mi a könyv aktualitása? Gondoljunk csak a szomszédos országok közelmúltjára. Nem vagyok benne biztos, hogy a jugoszláv háború elevenen él a köztudatban, az ukrajnai háború azonban kétségtelenül a közbeszéd és bizonyos fokig a mindennapjaink része. Igaz, az utóbbi időben a szomszédban zajló háború valósága leginkább politikai gyűlöletkampányokon keresztül szűrödött át hozzánk. Pedig Ukrajnában is egy kegyetlen és igazságtalan háború zajlik, amelyben az orosz hadsereg civil célpontokat bombáz, és az ukrán lakosságot terrorizálja. Emlékszünk rá, hogy mi zajlott Bucsában és Irpinyben az orosz agresszió első heteiben, még ha az utóbbi időben egyes propagandisták hamiszászlós műveleteket vízionáltak is. Jó, ha tisztában vagyunk vele, hogy a népirtásoknak és a háborús bűnöknek egyértelmű nyomai maradnak, amelyek az elkövetőkre vallanak. Függetlenül attól, hogy Auschwitzról, Katyńról, Srebrenicáról vagy Bucsáról van szó.

1749: Mi ennek a könyvnek vajon a műfaja? A rövid fejezeteket olvasva az embernek az a benyomása, hogy zsurnalizmushoz képest túl irodalmi, fikcióhoz képest túl tényszerű. Hova helyeznéd a művet az irodalmi palettán?

DG: Lengyelországban nagy hagyománya van az ún. tényirodalomnak, amely az irodalmi igénnyel megformált riportot jelenti. Tochman könyve is a lengyel tényirodalmi kánon egyik emblematikus és nagyhatású műve. Talán onnan is érdemes megközelíteni a kérdést, hogy Tochman maga sem szereti, ha újságírónak titulálják. Riporternek, tudósítónak tartja magát. Olyasvalakinek, aki dokumentálja és közvetíti a valóság egy szeletét. Dokumentálja: vagyis rögzíti a tényeket, rekonstruálja az eseményeket. És közvetíti: igyekszik megtalálni azt a nyelvet, azt az elbeszélői nézőpontot, azt a narratív szerkezetet, amelyen keresztül közvetíthetővé válik a tudósítás tárgya. Tochman különböző narratív eszközöket – ha úgy tetszik egész irodalmi eszköztárat – használ annak érdekében, hogy kifinomult, átélhető, mégis tényszerű módon öntse formába a mondandóját. Nyelve szikár, tömör, stílusa távirati, amelynek üres helyeit a figyelem és az empátia lakja be. Gyakran ugrál az idősíkok között, így a múlt és a jelen egymásra vetül, összekapcsolódik. Ez az eljárás a trauma tapasztalatát is színre viszi, hiszen a traumát elszenvedő képtelen elszakadni a múlttól, képtelen kiszakadni a múltbeli esemény „bűvköréből”. A dokumentálásra és a közvetítésre fordított egyenrangú figyelem eredményezi az egyszerre tényszerű és irodalmi jelleget. A szöveg paktumot köt az olvasóval, aki elfogadja, hogy amit olvas, tényszerű, a referenciák hitelesek, a tények visszakövethetőek, miközben a szerző személye, az elbeszélő jelenléte, a szereplők hangja szavatolja a történet valóságtartalmát. Ugyanakkor az, amit Tochman művel, irodalom is, hiszen igényesen megformált, fikciós eljárásokat alkalmazó szövegről van szó, még ha az elbeszélői nyelve a végletekig lecsupaszított is.

1749: A riporteri munka a tudósító részéről személyes jelenlétet feltételez, ami ritkán hagyja az embert érintetlenül. Mennyire személyes hangvételű ez a könyv, mennyire érezhető benne Tochman maga?

DG: Egyáltalán nem mondanám személyesnek a könyvet. Tochman hagyja, hogy a szereplői a maguk nevében beszéljenek. A szerző jelenléte éppen csak jelzésértékű a szövegben. Persze végig ott van, de visszahúzódik, hogy maguk az áldozatok kapjanak szót és rájuk terelődjön a figyelem. Az elbeszélő akkor kerül előtérbe egy-egy pillanatra, mikor a kontextust kell megvilágítani, vagy valamilyen nyilvánvaló ellentmondásra kell felhívni a figyelmet. Paradox módon a legszemélyesebb részek talán éppen az elbeszélhetőség határait, a tudósító illetékességének felfüggesztését, a tudósítás morális dilemmáit jelzik. „Indulunk tovább. Hová? Tovább délre? Mostarba? Ott meg tudnánk kérdezni Jasnát, a nyugdíjas jogászt, hogy megtalálta-e négyéves kisfia piros gumicsizmáit. Vagy továbbra is keresi a fia csontjait, a lánya csontjait. […] Hogy ránéz-e a harmincévesekre, akik karjukban tartják a gyereküket? És ilyenkor mi történik? Elmosolyodik? Megszólítja őket? Vagy elfordítja a fejét? Ostoba kérdések. Nem megyünk Mostarba.” Tochman könyve talán éppen azért elemi erejű, mert kioltja a személyességet és a véglegekig lecsupaszítja az elbeszélést. Csak a szikár tények maradnak, a maguk kegyetlen valójukban.

1749: A könyvben felidézett események egyes szereplői ma is aktív figurái a politikai szcénának, milyen vonatkozásai lehetnek ennek a mai helyzetre? 

DG: Ezzel kapcsolatban érdemes felidézni a könyv egyik emblematikus jelenetét. A srebrenicai vérengzés huszadik évfordulóján a muszlim megemlékezők tömegei kis híján meglincselték a váratlanul a helyszínre látogató nacionalista szerb miniszterelnököt, Aleksandar Vučić-ot. A feldühödött tömeget végül a főmufti, Husein ef. Kavazović csillapította le. Kavazović máig a muszlimok lelki vezetője. Szentbeszédei iránymutatásként szolgálnak a közössége számára. A kezdetektől az emlékezés, az irgalom és a megbocsátás parancsát hirdeti. Vučićról pedig azt kell tudni, hogy Boszniában harcolt, és a srebrenicai mészárlás után így kiáltott fel a szerb parlamentben: „Öljetek meg egy szerbet, mi száz muszlimot ölünk meg cserébe!” Vučić évekig tiltakozott az ellen, hogy Ratko Mladićot, akinek csapatai nyolcezer védtelen muszlim férfit és fiút mészároltak le, nemzetközi büntetőbíróság vonja felelősségre. Vučić Szerbia jelenlegi államfője. Ő volt az, aki Orbán Viktor szövetségeseként a magyarországi választások előtt bejelentette, hogy a szerb-magyar gázvezeték közelében nagyerejű robbanószereket találtak. Nacionalista és erőszakos múltja ismeretében ez már nem is olyan meglepő.

Egyébként 2024-ben Magyarország volt az egyetlen EU-s és NATO-tagállam, amely nem szavazta meg az ENSZ kegyeleti döntését, amelynek értelmében a nemzetközi közösség népirtásnak ismerte el a srebrenicai mészárlást és emléknapot hozott létre az áldozatok tiszteletére. Épp itt az ideje, hogy Magyarország elvtelen, a politikai vezetés hatalmi és gazdasági érdekeit kiszolgáló, autoriter vezetők és diktátorok kegyeit kereső külpolitikájától végre könnytelen búcsút vegyünk. Hogy milyen értékek mentén érdemes újjászervezni Magyarország külpolitikáját és a szomszédos országokkal való kapcsolatait, abban Tochman elemi erejű könyve is iránymutatással szolgál. Nehogy megint az agresszor vagy a háborús bűnösök oldalán találjuk magunkat.