1749: Először is muszáj szót ejtenünk a Booker-díjról. Mit jelent számodra, hogy elnyerted a díjat? Mit gondolsz, miért a Flesh nyert az idén?

David Szalay: A díj elnyerése kimerítő élmény volt! Az utána következő napok pedig különösen intenzívek voltak. Most már kissé lecsillapodtak a dolgok, de azt kell mondanom, hogy még mindig nem tudtam teljesen feldolgozni a tényt.

A díjátadó estéjén kísérteties nyugalmat éreztem. 2016-ban [amikor Szalay szintén rajta volt a rövidlistán – a szerk.] nagyon feszült voltam, és 

az az este szörnyű volt. Elhatároztam, hogy nem akarom még egyszer átélni ugyanezt.

Ehhez el kellett hitetnem magammal, hogy nem fogok nyerni, hogy csak élveznem kell az estét. Talán túl jól sikerült az önszuggesztió. Meglepő volt a körülöttem ülőknek, hogy képes vagyok enni, és amikor kihirdették, hogy a Flesh nyert, az valóban meglepő, furcsán álomszerű pillanat volt.

Ami a Flesh győzelmét illeti, azt hiszem, hogy amellett, hogy (remélem) jó könyv, valószínűleg szerencsém volt a zsűritagokkal. Nyilvánvalóan megfelelt a zsűri ízlésének, és volt bátorságuk egy olyan könyvet díjazni, amely 

tartalmát tekintve talán nem tipikus Booker-díjas.

1749: Mit mondanál, mik voltak a regény legfőbb inspirációi?

DSz: Olyasmit akartam írni, amiben megjelenik az angol és a magyar aspektus is, és ehhez a legkézenfekvőbb megoldás az volt, hogy a főszereplőm Magyarországról Londonba emigráljon, körülbelül abban az időszakban, amikor Magyarország az EU-hoz csatlakozott, 2005-ben. Ismerek olyanokat, akik átélték ugyanezt, és úgy gondoltam, érdekes volna erről írni, részben azért, mert ez a kortárs Európa témáját is felvetné, ahol természetesen hatalmas mértékű kelet–nyugati gazdasági migráció zajlik; ez ma az európai élet egyik legfontosabb aspektusa. Ezenkívül 

olyan könyvet akartam írni, amely az életet elsősorban fizikai élménynek tekinti.

Természetesen sok konkrét inspirációról és hatásról is beszélhetünk, a klasszikusoktól Shakespeare tragédiáin át Michel Houellebecq regényeiig.

1749: A továbbiakban elsősorban a könyv részleteiről kérdeznélek. A könyv stílusa igen lakonikus. A tőmondatok, a kitérő válaszok (az időnként vicces mennyiségű „Okék”) tömkelege, az elbizonytalanító kifejezések („a sort of”-ok, az „or something”-ek, az „in a way”-ek) egyfajta tanácstalanságot sugallnak. Mire vonatkozik ez a bizonytalanság, és tulajdonképpen kié?

DSz: Ez egy nagyon érdekes kérdés. Végső soron azt hiszem, ez egyfajta egzisztenciális határozatlanság – már ha ez nem hangzik túl nagyképűen! Az az érzés, hogy az emberi motivációk és érzelmek nem pontosan meghatározhatóak, vagy határozottak. Hogy homályosak és kétértelműek. Nem csak a kifejezésükben, hanem abszolút lényegükben is. Egyszerűen lehetetlen pontosan meghatározni őket. Tehát nemcsak arról van szó, hogy Istvánnak vagy a könyv többi szereplőjének okoz nehézséget ezeknek a dolgoknak a kifejezése – hanem hogy 

ezek a dolgok végső soron kifejezhetetlenek.

Azt mondanám, hogy talán ez a végső oka az általad említett stilisztikai jellemzőknek. Emellett természetesen fontos funkciójuk van a karakterek ábrázolásában, valamint a kortárs valóság meggyőző textúrájának megteremtésében is. Szerintem ez a fajta realizmus nagyon fontos a könyv érzelmi hatásának megteremtésében.

1749: A Flesh vonzódik a banálishoz és a mondénhez, és a regény humora részben ebből a felfokozott bizonytalanságból ered. Emellett a történet maga igen elliptikus: a cselekmény nagy része a színen kívül zajlik, néha a legizgalmasabb részek is, a közben eltelt idő történéseiről pedig későbbi párbeszédekből vagy félig kimondott mondatokból értesülünk. Mi indokolja ezt a fajta időkezelést?

DSz: A dolog részben ösztönös – minden egyes epizódot úgy írtam meg, hogy azokra a dolgokra koncentráltam, amelyekről írni szerettem volna, és ezek gyakran a helyzet meglehetősen hétköznapi aspektusai voltak. Ott van például az iraki háborúról szóló fejezet – amikor leültem megírni, rájöttem, hogy leginkább a háborúból való hazatérés különböző unalmas aspektusai érdekelnek. Természetesen ennek is van drámai célja. Úgy gondolom, hogy ha a legdrámaibb epizódokat közvetett módon közelítjük meg, akkor ezzel valójában fokozzuk a hatásukat, szemben azzal, ha közvetlenül meséljük el a történteket. Az unalom, vagy a normalitás drámai töltettel telítődik a tágabb kontextus miatt, ami csak fokozatosan válik nyilvánvalóvá az olvasó számára. Valami hasonló többször is végbemegy a könyvben.

Aztán ott van még a tény, hogy egy drámai esemény utóhatása emberi szempontból gyakran érdekesebb, mint maga az esemény.

Végül pedig, ahogy említed, van egy olyan aspektusa is a dolognak, ami az idő ábrázolásával kapcsolatos. A könyvben legalább két időbeli „síkon” mozgunk – van az egyes fejezeteken belüli idő, amely csak néhány hetet vagy hónapot ölel fel, és tele van hétköznapi részletekkel és szinte üres pillanatokkal. Aztán ott van a fejezetek közötti idő, ahol évek telnek el láthatatlanul. Ám ezek a láthatatlan évek természetesen erőteljes módon jelen vannak a későbbi fejezetekben – azt az érzést keltik bennünk, hogy sok minden történt időközben, hogy az előző fejezetek már a régmúlthoz tartoznak. Nyilvánvaló, hogy ez a két, némileg eltérő időélmény nagyon is része az életélményünknek.

1749: A könyv egészére jellemzőek a kulturális különbségekre tett finom utalások: a helyszínek, a város szerkezete (Pécs?), az anyagi kultúra általában, valamint az ételek nevei izgalmas rejtvényként működnek. Ugyanakkor a konkrét helyszínekre vonatkozó utalások csak a londoni fejezetekben jelennek meg (pl. Tottenham Court Road), míg a magyarországi vagy közel-keleti helyszínek névtelenek maradnak. Honnan ered ez a kulturális aszimmetria, és mi a funkciója?

DSz: 

A névtelen magyar város nyilvánvalóan Pécs

– a könyv elegendő nyomot tartalmaz erre vonatkozólag ahhoz, hogy ez minden magyar számára világos legyen. Azt hiszem, azért nem neveztem meg a várost, mert nem akartam apró részletekbe belebonyolódni – például, hogy melyik évben nyílt meg a Tex-Mex étterem, és hasonló kérdésekbe.

És talán, mindezen túl, egyszerűen magabiztosabban írok Londonról, mint Pécsről, különösen a múltbeli Pécsről.

Nem mondanám, hogy a kérdésedben említett aszimmetria ennél mélyebb jelentéssel bírna. Kivéve talán azt, hogy londoni szemszögből nézve a dolgot, Istvánt egyfajta misztikum lengi körül, mivel egy meglehetősen ismeretlen kelet-európai helyről származik, amely a számos hasonlóan ismeretlen kelet-európai helyek egyike. A saját perspektívám nagyban megváltozott az évek során, de még emlékszem, hogy például egy 

londoni szemszögéből nézve Kelet-Európa milyen hely: rettentő homályos és rejtélyes.

1749: A könyv hétköznapi részletek alá temeti a legfontosabb üzeneteit. Mint például az osztálytermi részben, ahol a tanár az evolúcióról és a reprodukció fontosságáról olvas fel, miközben a könyv részletesen bemutatja a mennyezeten lévő átlátszó műanyag dobozokat. Néhány bekezdés azonban szembeötlően más – például az, amikor István rájön, hogy a dolgok fontossága valójában a hely függvénye. Az ilyen passzusokban mintha hirtelen belelátnánk István fejébe, aki meglepően artikulált mondatokban gondolkodik. Miért ez a kontraszt? Miért van az, hogy a könyvben leírt benyomások néhol egészen felületesek, másutt viszont különös pontosságra törekednek?

DSz: Igen, vannak pillanatok, amikor részletes betekintést nyerünk István gondolatvilágába. Ez valójában elég gyakran előfordul. Úgy gondolom, hogy néha túlhangsúlyozzák István karakterének homályosságát. Ugyanakkor ő nem magyarázza el önmagát az olvasónak, ahogy azt a regények főszereplői néha teszik. Ez is része annak, ami vonz benne.

Nem akartam olyan karaktert, aki önmagát magyarázza.

Amikor viszont betekintést nyerünk a gondolataiba, nem hiszem, hogy „meglepően artikuláltak” volnának – és nem is igazán különböznek attól, ahogyan beszél. (Néha más dolgokat is mond, nem csak azt, hogy „Ja”, meg „Oké”...) Szerintem van egy következetes hangja. Nem magasan képzett, vagy intellektuálisan kifinomult, de alapvetően intelligens és érzékeny személynek tekintem.

1749: Helen fia, Thomas szerint István „a férfiasság primitív formáját” testesíti meg. A Minden, ami férfiben is volt egy hasonló karakter, szóval nem ez az első eset, hogy ezzel a témával foglalkozol. Mi a kapcsolat a Flesh és az effajta férfiasság között?

DSz: Thomas kijelentésében – hogy István „a férfiasság primitív formáját” testesíti meg – szerintem az az érdekes, hogy nagyon nehéz megmondani, hogy igaz-e vagy sem. Legalábbis én nehezen tudnám megmondani. Úgy tűnik, hogy a kérdés eldönthetetlen, lehetetlen megválaszolni. Éppen ezért érdekel. Amikor elkezdek írni valamiről, mindig fontos, hogy ne legyek biztos abban, mit gondolok róla. Ha biztos vagyok benne, akkor nem látom értelmét, hogy írjak róla. Ezért vitatnám azt az elképzelést, hogy István a férfiasság primitív formáját képviselné. (Persze Thomas ezzel a kijelentéssel meg is sérti Istvánt, és egyfajta társadalmi támadást indít ellene a sértéssel, szóval ez is része a dolognak.)

Ezen túl pedig azt mondanám, hogy bár a férfiasság kérdése érdekes, nem ez a könyv legfontosabb témája. Biztos, hogy nem ez volt a legfőbb kérdés számomra, amikor írtam. Szélesebb perspektívából néztem a dolgokat – egyfajta egzisztenciális kérdés érdekelt. Valami olyasmi, hogy mit jelent élni. Van egyáltalán értelme? Ha pedig nincs, akkor az vajon számít?

1749: A regényeidből kirajzolódó világ igen egységes, a szereplők gyakran megjelennek a különböző szövegekben – azonban itt mintha nem ez volna a helyzet. A világ jól illeszkedik a korábbi műveidhez (például a Minden, ami férfihez és a Turbulence-hez), de a karakterek itt egyediek. Elképzelhető, hogy találkozunk még Istvánnal a jövőben?

DSz: Van egy lehetséges átfedés a Minden, ami férfivel, Balázs karaktere révén, aki István iraki bajtársa. Lehet, hogy ő ugyanaz a Balázs, akit a Minden, ami férfi harmadik fejezetéből ismerünk? Szerintem elképzelhető...

Ettől függetlenül igazad van abban, hogy nincsenek konkrét narratív kapcsolatok a korábbi könyvekkel.

Természetesen még korai volna erről beszélni, de elképzelhető, hogy István a jövőben újra felbukkan majd. Lenyűgöző személyiség, és van pár ötletem, amivel rábírhatnám magam, hogy újra írjak róla.

1749: Min dolgozol jelenleg? Egy interjúban megemlítetted, hogy a következő munkádat egy nő szemszögéből írod. Mondanál erről valamit, vagy túl korai a kérdés?

DSz: Igen, dolgozom valamin. A Flesht közel két éve fejeztem be, így volt időm valami újba belekezdeni. És valóban, részben egy nő szemszögéből írom. De ennél többet most nem szeretnék erről mondani. Remélem, hogy jövőre befejezem, így szerencsés esetben 2028-ban meg is fog jelenni…