Még június 11-én történt, hogy bejelentették a Women’s Prize for Fiction idei győztes művét és nyertes szerzőjét: The Correspondent című regényéért a londoni díjátadón az amerikai Virginia Evans vehette át a meghitten csak Bessie néven emlegetett bronzszobrocskát és a 30 ezer fontos pénzjutalmat. Erről az elismerésről, valamint a tényirodalmi testvér-, természetesen leánytestvér-díj, a Women’s Prize for Non-Fiction, becenevén a Charlotte ugyancsak másfél héttel ezelőtti odaítéléséről és átadásáról (a BBC-tudósító Lyse Doucet számára a The Finest Hotel in Kabul című munkájáért) már jó eséllyel értesülhettek olvasóink. Így e helyt most nem a hangsúlyosan zöldövezeti (Bedford Square Gardens) ceremóniáról, de még csak nem is a díjnyertes levélregénynek már mások által is körvonalazott cselekményéről és értékeiről szólnánk, hanem inkább arról a küzdelmes és akár példázatosnak is vélhető szerzői útról, amely a The Correspondent megjelenéséig és sikeréig elvezetett.

Az 1986-os születésű Virginia Evans ugyanis 18 éven át nagyjából eredménytelenül próbálkozott az íróvá válással, befejezetlen és kiadatlan regények egész sorával szegélyezve változatos civil pályafutását.

Mígnem aztán életének egyik mélypontján, amely ráadásul a COVID-világjárvánnyal is egybeesett, mintegy írásgyakorlatként megszületett a most díjazott regénye, középpontjában a részben Evans anyósáról mintázott nyugdíjas ügyvédnő, Sybil alakjával. Ám mi tagadás, a tavaly áprilisban végre megjelentetett The Correspondent kezdetben nem keltett valami nagy feltűnést, és inkább csak lassanként jutott fel a bestseller-listákra. Mindenekelőtt és legfőként a The New York Times listájára: majd’ fél évvel a kiadását követően, de aztán ugyancsak majd’ fél éven át figurálva ezen a rangot és sikert jelző lajstromon – nyolc héten keresztül éppenséggel első helyezettként. Innen pedig már meredeken megugrott a könyv és a szerző ázsiója, amit az idei Women’s Prize for Fiction mellett egyéb díjak (pl. az első regényért odaítélt PEN/Hemingway Award) csakúgy érzékletesen bizonyíthatnak, mint a pályatársi méltatások (mint a könyv cselekményében is ott lelhető Ann Patchetté) és a kalaplengető kritikák. S persze ezt igazolja az a hír is, miszerint nem más, mint Jane Fonda alakítja majd Sybil szerepét a regény tervezett filmváltozatában.  

*

A Le Monde múlt csütörtöki számában Marcel Proust regényfolyamának Tajvanon megjelentetett vadonatúj mandarin fordításáról lelhettünk cikket, amelyből megtudhattuk: a Linking kiadóvállalat által vezérelt projektben

hét fordító dolgozott együtt egy fél évtizeden át, hogy elkészülhessen – az 1991-es úttörő vállalkozás nyomában – a második teljes kínai Proust-kiadás.

A mostani könyvsorozat jelentős részben a kontinentális, a népköztársasági Kína olvasóira számít, hiszen a kötetek az ott közkeletű, úgynevezett egyszerűsített kínai írás karaktereit tartalmazzák.

A kaláka persze akár egyfajta támogatói csoportként is érthető, hiszen a munkamegosztás szerint egy-egy kötettel megbirkózó fordítók kéthetente tartott összejövetelei a Proust által feladott fejtörők megoldása mellett a kitartás és a lelkesedés megőrzését is szolgálták. Korántsem lebecsülhetők ugyanis azok a kihívások, amelyek elé az író mondatszövésének egyedisége, a múlt századforduló francia társadalmának és kultúrájának lefordíthatósága-lefordíthatatlansága vagy akár csak egyes kifejezések (pl. az esprit) sokrétű prousti jelentéstartalma állította az átültetőket. Akiknek ráadásul az egységes hang megteremtésének és megőrzésének főfeladatát is el kellett végezniük – tudván tudva, hogy előttük több kínai irodalmár is kudarcot vallott azzal a próbálkozással, hogy egymaga végezze el e titáni munkát. Az első fordítás immár bevezetett címét mindenesetre megtartották, hiszen a kollektív bölcsesség úgy ítélte meg, hogy a 追忆似水年华, vagyis a Zhuiyi sishui nianhua árnyalatgazdagon adja vissza a nagy mű szellemét. Merthogy ez valami ilyesmit jelent: emlékezni az elfolyó vízként múló időre.

*

Apropó Kína: vasárnap zárult a Sanghaji Nemzetközi Filmfesztivál, amelynek egyik kísérőrendezvénye a Stories Travel Further – Literature and Cinema in Spain-China Dialogue elnevezésű interkulturális program volt. Itt pedig előadást tartott többek között a spanyol könyvkiadók szövetségének főtitkára, Fernando Benzo is, aki minden jel szerint ezt az alkalmat is megragadta, hogy az ibér könyves világ egyszerre merész és kézenfekvő tájékozódási irányáról és az ezt megalapozó friss szemléletről szóljon. A mi olajunk a nyelv – ezt a meggyőződést már rég hangoztatják a spanyol nyelv és azzal szoros összefüggésben a spanyol könyvek piacának kiterjedésére büszke kulturális szakemberek. Hiszen ahogy azt Benzo megfogalmazta:

„Ha egy spanyol könyvre gondolunk, nem szabad úgy tekintenünk rá, mint csupán Spanyolországban értékesített könyvre. Az egy olyan könyv, amelyet akár hatszázmillió ember számára is el lehet adni.”   

 

Ráadásul a könyv biztonságos szellemi tulajdon, amelyhez szerencsés esetben stabil olvasóközönség vagy épp rajongótábor is járul. Ez pedig különösen nagy értékké válik, amint film- és sorozatadaptációk elkészítéséről van szó. Márpedig az életerős könyves közeg és a nemzetközi piacra termelő audiovizuális ipar együttműködése mára roppantmód felértékelődött a spanyol szakemberek számára, és ennek szép bizonysága az az adatsor, amelyet a Prime Video nézettségi statisztikái kínálnak június első hetéből. Ebből ugyanis az derül ki, hogy a 10 legnézettebb nem angolszász film és sorozat közül hat spanyol nyelvű – és öt könyvön alapuló adaptáció.