Még áprilisban emlegettük e rovatban a 100 ezer eurós pénzösszeggel járó és egyebekben is igen jelentős Dublin Literary Award shortlistjét, valamint május 21-ét, amikor is kihirdetik a győztest és átadják neki a díjat. Már csak ezért is indokolt az írországi eseménnyel kezdeni soros beszámolónkat, ám ha netalán megelőzőleg egyetlen szó se esett volna az elismerésről és annak döntős mezőnyéről, most törik-szakad akkor is szólni kellene róla. Hiszen a díj nyertese a hazánkban is jól ismert és népszerű Ali Smith lett, aki a – Mesterházi Mónika és a Magvető révén – nálunk is közkézen forgó disztópiája, a Gliff szerzőjeként vehette át e nagyjutalmat. Méghozzá nem elhanyagolható részben éppen annak köszönhetően, hogy Ali Smith a hazánkban jól ismert és népszerű, és hogy „disztópikus póniregénye” tavaly óta magyar nyelven is kézbe vehető.

Smith művét ugyanis nem mások, mint a kecskeméti Katona József Könyvtár munkatársai jelölték a díjra.

Merthogy a Dublin Literary Award zsűrije hagyományosan a világ mintegy négyszáz bibliotékájából érkező nevezések révén alakítja ki a mindenkori jelöltlistát, amelyről most ilyesformán Bács-Kiskun első számú könyvtárának választottja diadalmaskodott. Kézenfekvő és illendő volt tehát, és persze egyszersmind a magyar ügyeket érintő közfigyelemről is tanúskodott az, hogy a skót írónő a múlt csütörtöki ceremónián – Dublin, Írország és Skócia említését követően – nyomatékosan és nemes igyekezetről tanúskodó kiejtéssel a mondott magyar könyvtárnak is megköszönte a díjat. Ahogyan hálás köszönetet mondott azért az áldásos működésű (nemrég még e hírrovat tollnokát is felléptető) kecskeméti közgyűjteménynek Írország magyarországi nagykövetsége is.

*

Egy másik, számottevően alacsonyabb pénzösszeggel járó, ám ugyancsak jó nevű díj, a Commonwealth Short Story Prize körül viszont kellemetlen, habár teljességgel korjellemző kételyek merültek fel az elmúlt napokban. A 2012 óta Nemzetközösség öt földrajzi-kulturális régiójából (Afrika; Ázsia; Európa és Kanada; Csendes-óceáni térség; Karib-szigetek) benevezett és kiválasztott legjobb rövid prózai szövegek (max. 5000 szó) elismeréséül szolgáló jutalom ugyan csupán 5 ezer fontot ígér az abszolút nyertes és 2500-2500-at a regionális győztesek számára, azonban a publicitás ennél jóval többet jelenthet a döntően kevéssé ismert íróknak. Hiszen a regionális első helyezettek elbeszéléseit szép sorban publikálja a Commonwealth Foundationnel partneri együttműködésben álló csodás Granta magazin – még akkor is, ha e közlés problematikusnak bizonyul. Mint jelesül most, amikor a karibi győztes, a 61 esztendős Jamir Nazir The Serpent in the Grove című írását a következő szöveggel volt kénytelen bevezetni a szerkesztőség:

„A Granta szerkesztői a kézhezvételt követő lektoráláson túl nem vettek részt a győztesek kiválasztásának folyamatában.

Idén felmerült, hogy egyes elbeszéléseket legalábbis részben a mesterséges intelligencia generált.

Azt a felvetést, hogy az írók esetleg nem saját szövegeket nyújtottak be, komolyan vesszük, de amíg nem kerül napvilágra egyértelmű bizonyíték, ezeket az elbeszéléseket a weboldalunkon tartjuk.”

Márpedig a trinidadi szerző szövegével kapcsolatban többen is ilyen gyanút, sőt vádat fogalmaztak meg. Ethan Mollick, a Pennsylvania Egyetem professzora például kereken így fogalmazott az elbeszélést értékelvén: „Egyfajta Turing-tesztként felfogva a dolgot, úgy tűnik, hogy egy teljes egészében mesterséges intelligencia által generált novella nyerte el a Nemzetközösségi Díjat a karibi régióban, amely úgymond »lírai pontosságával és kísérteties atmoszférájával tűnt ki, s a történet hangjának magabiztossága és visszafogottsága emelte a mezőny fölé«.”

Mások a szövegformálás konkrét ismertetőjegyeire hívják fel a figyelmet Nazir (?) írása kapcsán, megállapítva egyebek közt a „not x, but y” séma visszatérő alkalmazását a mondatfűzés során. A szintaxis ilyen és ehhez hasonló automatizmusai valóban módfelett elgondolkodtatóak, ám a megkérdezettek tekintélyes hányada mégis úgy véli, talán soha nem fog kiderülni az igazság: vagyis az, hogy volt-e, és ha igen, mekkora volt a szerepe az AI-nak a győztes szöveg létrehozásában. Hacsak nem bízzuk e kérdés eldöntését is a mesterséges intelligenciára.

*

Végezetül egy új francia regény, amelynek legfőbb érdekességét a cselekmény helyszínének kiválasztása jelenti. Lucile Novat Voir venir című műve ugyanis

a Becsületrend kitüntetettjeinek leányai és leányunokái számára fenntartott egyik bentlakásos líceumban játszódik.

Bonaparte Napóleon ugyanis nemcsak a nevezett ordót alapította meg, de kevéssel utóbb létrehozta azokat az elitiskolákat is, amelyekben a kitüntetettek nőnemű leszármazottjai kaphattak úrihölgyi képzést. A századokon át dinasztikus temetkezési hely gyanánt szolgáló Seine-Saint-Denis-ben 1811 óta megszakítás nélkül működő és évről évre a köztársasági elnököt, vagyis a Becsületrend nagymesterét is vendégül látó leánygimnázium éppenséggel azzal keltette fel Novat érdeklődését, hogy a privilegizált tanintézmény igencsak problematikus, többek között felettébb magas bűnözési rátával sújtott környéken rezideál. Ez a kontraszt, továbbá az iskola zárt közegének hangulata alkotja a Le Monde egész oldalas cikke szerint a fél évtizeden át formálódó első regény primer vonzerejét. Az a hangulat, amelyben a mesés-kísérteties elemnek, közelebbről Kékszakáll történetének és benne a vérfoltos kulcsnak is jutott érdemi szerep, hiszen maga a cím is Charles Perrault dermesztő meséjéből való. A halálra szánt feleség ott kérdi a megmentésre várva: „Anne, húgom Anne, nem látsz senkit közeledni?”