Camões, Kirkus és Goncourt elmegy Italo Calvino 100. szülinapjára
Fotó: kirkusreviews.com
Camões, Kirkus és Goncourt elmegy Italo Calvino 100. szülinapjára

Nem, kedves olvasóink, ez minden látszat ellenére nem valami etnikai vicc, hanem a 6 perc világhír e heti része – listákkal, díjakkal és egy posztmodern ikon centenáriumával. 

Ahogy azt állandó hírmesterünk, László Ferenc múlt héten jelezte, a második kör után megfeleződött a Goncourt-díj esélyeseinek mezőnye: 16 helyett immár csak nyolcan küzdenek a jelképes összeggel (10 euróval), de felülmúlhatatlan marketinggel járó francia irodalmi díjért. A fő esélyesnek tartott jelöltek közül Éric Reinhardt és Neige Sinno bennmaradt, a kanadai Kevin Lambert ugyanakkor kiesett, ahogy a két elsőkönyves is – igazolva, hogy a Goncourt ritkán a pályakezdők terepe.

A nyolcas október 25-én, Krakkóban feleződik meg újra, hogy aztán november 7-én, Párizsban hirdessék ki a végső győztest.

*

A New York-i Kirkus Reviews által idén tizedszer kiírt Kirkus-díj döntnökei ugyanakkor már előrébb tartanak a folyamatban: szerdán már ki is hirdették a győzteseket. Közülük James McBride nagyon is ismerős lehet a magyar olvasónak, s nem feltétlenül azért, mert tíz évvel ezelőtt, 2013-ban Nemzeti Könyvdíjat nyert The Good Lord Bird című regényével, hanem mert tavaly végre a magyar piacon is feltűnt a King Kong diakónus című kötetével, melyről mi is írtunk. A most díjazott The Heaven & Earth Grocery Store a tenorszaxofonosként is működő McBride előéletét ismerve nem meglepő módon

az etnikai irodalom kánonát gyarapítja: egy pennsylvaniai kisváros zsidó-afroamerikai negyedében játszódik, ahol 1972-ben egy építkezés során váratlanul csontvázat találnak,

a nyomok pedig a két világháború közti időszakig vezetnek –  a későn induló (első kötete 38 évesen jelent meg) McBride útja pedig, úgy tűnik, a nyugdíjaskorba érve egyre inkább az amerikai próza élvonaláig.   

*

Kihirdették az idei Camões-díjat is: ahogy luzofón tanácsadónk és rendszeres szerzőnk, Pál Ferenc fogalmazott: „nagy meglepetést okozott az idei Camões-díj, amelyet a portugál nyelvterület kimagasló íróinak, költőinek, olykor esszéistáinak ítélnek oda munkásságuk elismeréséért. Az idén október 10-én átadott díj leginkább a kitüntetettnek okozott meglepetést, mert az esszéíró és fordító João Barrento, ahogy laudációjában kiemelték, elsősorban műfordítói munkásságáért kapta meg az elismerést. Ahogy a kiadott közleményben is olvasható, João Barrento-t a zsűri kiemelkedő és egyedülálló, esszéket és irodalmi fordításokat felvonultató életművéért részesítette a díjban, melynek odaítélésénél különösen jelentősnek tartották a német irodalomból készített műfordításait, amelyek között a középkori művektől a jelen korig a legkülönbözőbb műfajú alkotások szerepelnek: ezek mind hozzájárulnak a portugál nyelv gazdagításához és a világirodalom nagy műveinek portugál nyelven való terjesztéséhez. Barrento így kommentálta kitüntetését: „Talán nem teljesen értelmetlen egy ilyen díj odaítélése a nagy irodalmi műfajok, mint a próza vagy a költészet művelői mellett az esszéíróknak vagy akár a fordítóknak, hiszen a díj, ahogy a neve is utal rá, elsősorban a nyelvről, Camões nyelvéről szól, és

a fordítás művelése olyan alkotói képességeket követel meg, amelyeket én egyenértékűnek tartok az eredeti művek létrehozásával.”

*

Ha a posztmodern irodalom földrajzi középpontjait keressük, Amerika és Oroszország (hogy most a magyar példákat ne kezdjük el sorolni Esterházytól Temesi Ferencig és a kerek szülinapját épp a napokban ünneplő Parti Nagy Lajosig) mellett komoly centrumot képez Olaszország is, az előfutárnak számító Pasolinitől a nemrég elhunyt teoretikus Gianni Vattimón át a két monstrumig, Umberto Ecóig és a ma száz éve született Italo Calvinóig. Ám míg Eco magyarországi kiadása és népszerűsége mind a mai napig töretlen, az 1985-ben elhunyt Calvino sorsa másként alakult – nem utolsósorban művei sokszínűsége miatt. Ahogy amerikai előadásai fülszövegében olvashatjuk: „Calvinónak ​nincs műfaja. Ahány művet írt, annyiszor fedezték fel maguknak új meg új kritikusok, hívek, olvasók. Partizán- és neorealista történetei, heraldikus trilógiája, mesegyűjteménye, kozmikus fantáziajátéka, kísérleti regényei külön-külön is fémjelezhetnének egy-egy írói pályát, de neki mintha csak addig kellettek volna, amíg valami újnak, másnak a varázsa meg nem igézi.” S valóban, neve egyként feltűnt a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatában (Láthatatlan városok), a Zrínyi Honvéd Kiadónál (A ​pókfészkek ösvénye) az Európa Mérleg sorozatában (Amerikai előadások) és a Móránál (A famászó báró kalandjai) – miközben ma mégis elsősorban a Ha ​egy téli éjszakán egy utazó, e mintaszerű posztmodern detektívtörténet szerzőjeként ismerjük. A Ha egy téli éjszakán…, ahogy Calvino magyar biográfusa, Szénási Ferenc fogalmaz, „nyitott enciklopédia”: ludikus, önironikus labirintus, mely folyamatosan a teljességet (a regények regényét) kísérti-keresi, hogy aztán börleszkbe illő fordulatok után kacagja ki újabb hoppon maradását. Ami, lássuk be, a mai napig el nem avult stratégia – életre és irodalomra. 

A cikk szerzőjéről
Zelei Dávid (1985)

Bodor Béla-díjas kritikus, történész, a kettő metszetében pedig hispanista. Az 1749 szerkesztője.

Kapcsolódó
„Mindenekelőtt olvasó vagyok” (Beszélgetés Mathias Énard-ral)
Sárdi Krisztina (1989) | 2023.11.11.