6 perc világhír! Az Austen család oxfordi viszonylatai, egy új reprezentatív Verlaine-összkiadás, valamint a guadalajarai könyvvásár hírei Krasznahorkai László stockholmi beszédének napjaiból László Ferenc heti összefoglalójában.
Merthogy a múlt hét legfontosabb világirodalmi eseménye nyilvánvalóan Krasznahorkai László vasárnapi stockholmi Nobel-beszéde volt, amellyel rögvest illő és üdvös terjedelemben foglalkozott az internetes kulturális orgánumok sora, a fősodratú sajtó és több tévécsatorna, s amely hozzávetőleg ezekben az órákban a könyvesboltokba is eljut a méltán büszke kiadó, a Magvető jóvoltából. Így hát megkockáztatható, hogy e szemle most olyan híreket említsen, amelyek máskülönben e megrendítő erejű megnyilatkozás mellett nemigen kapnának figyelmet.
Mint például az a kamara- és villámtárlat, amely Oxfordban, közelebbről a St. John’s College kiállítóhelyén, a Kendrew Barnban volt megtekinthető múlt szerdától tegnapig. The Austens at Oxford – ezt a címet viselte az idei Jane Austen-emlékévhez, azaz a 250. születési évfordulóhoz kapcsolódó kiállítás, ahol a látogatók egykorú dokumentumok és ábrázolások segítségével idézhették maguk elé a György-korabeli Oxfordot – s benne az írónőt és számos családtagját. 1783-ban ugyanis a 7 esztendős Jane és két évvel idősebb nővére, Cassandra rövid ideig itt nevelődött, két fiútestvérük, James és Henry pedig utóbb éppenséggel a St. John’s diákja lett. Mi több, az apa, George Austen ugyancsak tanult – és ráadásul tanított is ugyanitt, feleségül pedig olyan kisasszonyt vett, aki a kollégium egyik alapítójának – majdnem egyenes ági – leszármazottja volt. Az egyetemi városkához fűződő szálak tehát figyelemreméltóan számosak, az pedig külön érdekes, hogy dacára ennek vagy
tán éppen ezért, Jane Austen rendszerint igencsak szatirikus, de legalábbis ironikus hangnemben szólt Oxfordról,
amint arra a tárlat egyik kurátora a BBC-nek nyilatkozva utalt is. A fivérei mindazonáltal élvezték az itt töltött tanéveket, s habár jóval kevesebbet költhettek, mint előkelőbb és hazulról jobban eleresztett diáktársaik, sikerült jól beilleszkedniük az egyszerre kasztrendszerű – és érdemalapú közösségbe.
*
A franciák mindeközben újra rácsodálkozhatnak egyik legnagyobb XIX. századi irodalmáruk nyugtalanító és kimeríthetetlen zsenialitására, méghozzá a Gallimard kiadó csodálatosan igényes presztízssorozata, a Bibliothèque de la Pléiade legfrissebb kiadványai révén. Paul Verlaine ez a domesztikálhatatlan óriás, akinek teljes életműve most úgy vehető kézbe két kötetben és összesen több mint 3300 oldalon, hogy az alkotások szigorúan kronológiai rendben követik egymást. Vagyis nem műfaji bontásban, ahogyan a sorozat kínálatában korábban megjelent: 1938-ban a költői művek, 1972-ben pedig a prózai munkák. A tudós közreadó, Olivier Bivort – amint azt a Le Monde recenziója említi – mondhatni új rendezésben bocsátja a közönség elé az életművet. Jobban kidomborítva ezáltal az életműnek az életrajzhoz és az önéletrajzisághoz való, olykor mindmáig frappírozóan szoros kapcsolódását, ami kétség kívül felettébb indokolt és testhezálló eljárásnak tetszik Verlaine esetében. Így ugyanis rendkívül érzékletesen nyomon követhető a témák alakulástörténete és trendje csakúgy, mint a próza és a líra arányának jelentős módosulása az utolsó évek során,
amikor a versíráshoz szükséges fegyelmet és feszültséget már drasztikusan roncsolta a mértéktelen abszintivás és a tudatmódosítás egyéb pusztító eszközei.
S mindeközben olyan töredékek és rövid tollpróbák jutnak az olvasók elé, mint az az – immár nem posztumusz – röpke vázlat (À Mademoiselle J…), amely alig tucatnyi sorban mintha egyfajta alternatív Nana-portrét kínálna számunkra.
*
Még november 29-én megnyílt és egészen vasárnapig fogadta a látogatókat Mexikóban a Feria Internacional del Libro de Guadalajara, vagyis a Guadalajarai Könyvvásár, amely méreteit tekintve e nemben a spanyol nyelvű világ legfontosabb üzletági rendezvényének számít. Az 1987-ben alapított és 2020-ban, a Prado nyomában és Gloria Steinem előtt az asztúriai hercegnő díjával (Premio Princesa de Asturias de Comunicación y Humanidades) elismert könyves seregszemle idén nem egy országot, hanem Barcelona városát köszöntötte díszvendégként. A spanyol sajtó pedig e vendéglátás kapcsán nem késett elismerni a markáns erőeltolódást:
amíg hajdanán több feltörekvő latin-amerikai szerző is Barcelonába költözött, addig ma már a barcelonai írók és kiadók azok, akik és amelyek nagy dobást, sőt katapult hatást remélhetnek a latin-amerikai piacon való sikeres elhelyezkedés révén.
Ami pedig a könyvvásárhoz kapcsolódó díjakat illeti: ezek közül a legfontosabbikat, a 150 ezer dollárral dotált elismerést (Premio FIL de Literatura en Lenguas Romances), ahogyan azt már szeptemberben bejelentette a Guadalajarai Egyetem, idén a 76 esztendős francia-libanoni író, Amin Maalouf vehette át. A hazánkban is ismert és népszerű szerző pedig az ünnepélyes aktust követő interjújában nemcsak a könyvvásár tömeges látogatottságát méltatta, de éppígy a díj különleges eszméjét is, hiszen – ahogyan az a nevéből is kitetszik – ezt a dekórumot (legalábbis 2008 óta) az újlatin nyelvek valamely jelentős alkotója nyerheti el, és ez a megközelítés izgalmasan összenyitja egymással a francia, az olasz, a spanyol, a portugál és a román irodalmi horizontokat.
