Az Armani-modell állkapcsú orvos
élénken mondja el nekem, hogy a legkedvesebb dolog az,
hogyha megtagadjuk tőle az antibiotikumot.
A tüdőgyulladás az öregember barátja, mondja,
a tekintete olyan éles, hogy kényszerítve érzem magam
a szépségétől – szinte ragyog
élet és vonzerővel, ez az ember, aki csalogatja
a pácienseket a halál felé, mint egy smaragdboa,
centinkként nyitja a rózsaszín állkapcsát,
ameddig az üvegbéka teljeséggel a kígyó fejébe kerül,
belemerül teljesen a testének hipnotikus csomójába,
befeszíti a pikkelyeit, amik elektromoszöldek, mint a friss levelek
a fehér villámlásai fodrozódnak és összeszorulnak,
vagy mint a rosszindulatú illat, ami kivirágzik
egy hymenopus coronatusból, tarka végtagokkal,
mint a borlotti bab, rózsaszín foltos tejszínben
imbolyog, mint egy csábító selyemvirág,
amelyik csapdába akar csalni álmodó szöcskéket.
Ez a legkedvesebb dolog,
hogy odaadd magad a halál hívásának,
én ezt tudom, de én nem adom föl magam,
én átadom az édesapám, finoman,
kiakasztva a halál állkapcsát, ameddig el nem árasztja
őt a láz, a pupillái valami láthatatlan cérnát követnek,
ahogy beleengedi magát az eszméletlenségbe, a szemei
világítanak a tudással, hogy el fogja őt innen vinni,
de nem tudja, miért vagy merre.

*

A vers eredeti címe: The Kindest Thing