Nem emlékezett, mi űzte ki
a hálószoba ablakán a tűzlépcsőre
az ötödik emeleti lakásából a folyó partján,
hogy láthassa, mintha először,
ahogy az alkonyat rátelepszik a kábult városra,
és a vontatóhajók uszályokat húznak felfelé a folyón.
Elvakították a rácsos ablakok
az utca másik oldalán,
miközben füstös villanással sötéten belobbant a nap,
és leforrázta a felhők arannyal kevert cinóbervörösét.
Átlagos őszi napnyugta volt –
amilyet sokszor látott már korábban –
aztán a fény már-már természetellenes izzással
rozsdabarna és lilásvörös párává hevült
és minden lángra kapott:
az égre füstöt okádó gyárak,
fák és bokrok, a megperzselt, hazafelé
siető járókelők árnyéka –
A kirakatok megvakultak, autók
lángoltak az úttesten, és az acélgerendák
a szennyezett hullámokba omlottak.
Még a lépcső rácsos vaskorlátai,
ahol állt, még a napsütötte sírboltjukból
elsőként előbújó csillagok is
parázslottak és felemelkedtek, elhamvadva a tűzben.
Mintha csak a végítélet kezdetét nézte volna,
ahogyan anyja alábukik a lángokba –
És aztán lehunyta szemét és vége lett.
Csak így. Amikor újra körbenézett,
ismét összeállt a pusztításon túli világ.
Hova kelt át akkor? Sehova.
És mit látott? Semmit. Mintha egy álomban,
nem tülköltek egymásnak a ködkürtök,
és a hold sem kúszott a sötét folyó fölé,
akár egy dermesztő, rég elfeledett figyelmeztetés,
miközben visszafordult az üres szoba felé.
*
A fordító jegyzete:
Edward Hirsch látomásos versét a David Lehman által szerkesztett és 2006-ban megjelent The Oxford Book of American Poetry című antológiában fedeztem fel. Az Ember a tűzlépcsőn című verse eredetileg a The New Yorker magazin 1991. november 25-i számában jelent meg, majd az 1994-es Earthly Measures című könyvében kapott helyet. „Olyan hangon szeretnék szólni a verseimben, amit a romantikus költők az érzések igaz hangjának neveztek. Úgy hiszem, ahogy Ezra Pound egyszer mondta, hogyha költészetről beszélünk, csakis az érzelmek fontosak”, fogalmazta meg ars poeticáját Edward Hirsch, ami hozzám is nagyon közel áll. Hirsch saját elmondása szerint, amikor ezt a verset írta, a szándéka az volt, hogy elmélázzon egy hosszú apokaliptikus pillanaton, amiben a világ megsemmisül, majd ez a pillanat átlényegül és megszakad, ahogyan a szürkület beszivárog az éjszakába, majd a világ ugyanúgy folytatódik, mint azelőtt.
