Felhők suhannak, villámok cikáznak át az indigókék égen.
Az útkereszteződésnél folyton egy kápolna harangja kong. Az ösvényt
benőtt fűszálak miatt egyre sajog a tenyerem, ám mindent elviselek, hiszen
a szenvedély hevét ápolom, mely harapásról harapásra mezítelen vállad
mentén töretlen halad. Áthajolok a karámon, ok nélkül meghajolok,
és sokkal alázatosabban tántorgok a kéjben, mely ágyékom legmélyéből
zsong. Két nyest osont át egy rönk fölött, vagy esetleg
két nagyobb menyét. A Hold játszi könnyedséggel fénylő
hátad nyaldossa. Bárhová hajtom le fejem, testem spirál alakot ölt,
és suhanva oson tova. Pásztorok távoli ősei ébrednek álmomban,
és elibém egyetlen palástjukat terítik.
Szelek nyeste rétek, kakukkfű, porkarikák, majd később, csipkék a megrázóan
rózsaszín égbolton. Ereimben megdermed vérem
a havasok hegyi levegőjében. Fiúcska lettem, egyetlen játékszeremmel,
amit el nem engedek, miközben a fennsíkon és a városon át vándorlok,
és magamat a jövőnek szentelem.

*

A vers eredeti címe: Brezskrbni deček