10 éve hunyt el tisztázatlan körülmények között a kiváló szlovén szerző, Aleš Debeljak. Ennek kapcsán közöljük a felesége, Erica Johnson Debeljak róla írott megrendítő esszéjét Lukács Zsolt fordításában.

A halál mérhetetlen rejtélye és egy élet mérhető jegyzéke

2016. január 28-án, 12:30-kor a férjem, Aleš Debeljak rejtélyes körülmények között meghalt. Bledi sétájáról tért vissza, a Gorenjska autópályán haladt Ljubljana felé. Megállt a Peračica alagút előtt az út szélén, kiszállt az autójából, majd belérohant egy teherautó. Aleš autója, amely az úttest szélén parkolt, sértetlen maradt, a rendőrségi jelentés szerint az ütközésre körülbelül három lépésnyire a forgalmi sávon belül került sor – a csizmája sáros volt, és nyomokat hagyott az aszfalton.

Ez minden az eset nyers valóságáról.

Amit nem tudunk, és úgy tűnik, soha nem is fogjuk megtudni, az az, hogy Aleš miért éppen ott állította meg az autóját, ahol azt megtette, miért szállt ki a járműből, tette meg azt a három lépést, és mire gondolhatott a halála előtti pillanatokban.

Ez egy rejtély, üresség, egy üresen ránk meredő képernyő.

Aleš halála után szinte azonnal elkezdtek terjedni olyan pletykák a médiában és az emberek között, a kulturális életben és az újságírói körökben, valamint barátaink és ismerőseink között, miszerint Aleš öngyilkosságot követett el, készakarva, éspedig azzal a szándékkal lépett az úttestre, hogy véget vessen az életének. Az az aprócska információ, ami kiváltotta a fent említett találgatásokat, a kamionsofőr első vallomása volt, miszerint Aleš felemelt kézzel lépett a forgalmi sávba. Később kétszer is megváltoztatta vallomását, végül kijelentette, hogy mindez olyan gyorsan történt, hogy már nem tudja biztosan megállapítani, hogy pontosan mit is csinálhatott Aleš, vagyis mikor emelte fel a kezét a levegőbe (a kamionnal való ütközés előtt vagy abban a pillanatban, amikor már elütötte). A boncolás során nem találtak olyan fizikai jeleket, amelyek tisztázták volna Aleš szándékát, vagy lehetséges magyarázatként szolgálhattak volna. Nem volt búcsúlevél. A rendőrség hivatalos megállapítása az volt, hogy Aleš gondatlansága miatt történt a baleset.

Az Aleš halála előtti hónapokban fennálló körülmények táplálták a pletykákat, de ugyanakkor egy másik lehetséges magyarázatot is kínálnak. Aleš ugyanis 2015 decemberében betegszabadságra távozott. Csak egyszer, január elején jelent meg a Társadalomtudományi Egyetemen (a munkahelyén), ezek után a téli szünet előtt újabb egy hetes betegszabadságot vett ki. Már halála előtt is hallottam különböző forrásokból arra való utalásokat – minden bizonnyal a tanszékről való szokatlanul hosszú távolléte miatt –, hogy rákos lehet. A valóságban egy banálisabb és gyakoribb dolog miatt szenvedett, amelynek meglehetősen kellemetlen híre volt, és pontosan ez volt az oka annak, hogy decemberben nem volt hajlandó nyíltan beszélni róla, és hogy mi, a családtagjai sem voltunk hajlandóak nyilvánosan beszélni erről a halála után. Abban az időben ugyanis Alešnek súlyos aranyéri problémái voltak, és számos beavatkozáson esett át, azonban ezek sem oldották meg a problémáját, hanem újabb szövődményeket eredményeztek, és még nagyobb fájdalmakat és szenvedéseket okoztak neki.

Az első verzió természetesen azokban merülhetett fel, akik nem ismerték az egészségi állapotát, és akik azon morfondíroztak, vajon mi lehetett az oka a betegszabadságának, a csüggedtségének, a fogyásának, majd mindebből arra a következtetésre jutottak, hogy halálosan beteg, és öngyilkosságot követett el, hogy ezzel kerülje el a rákkal vívott hosszú küzdelmet. Egészen másféle történet tűnt elő azok számára, akik ismertük az egészségi állapotát: mi ugyanis egyből arra gondoltunk, hogy amikor kiszállt az autóból, talán egy lobbanékony és heves pillanatában már olyan fájdalmai lehettek, hogy ezzel próbálta enyhíteni a kínjait, mielőtt behajtott volna a Peračica alagútba. És itt van egy másik történet is, amely a háziorvosának és más orvosoknak jutott az eszébe, akik ismerték őt: enyhe szélütés vagy embólia érhette, ami zavarttá és dezorientálttá tette, ezért állíthatta meg az autóját, és léphetett ki az úttestre. Azt mondták, hogy fennállt nála egy szélütés veszélye – a dohányzás, a súlyos stressz és talán a nemrégiben elvégzett orvosi beavatkozások miatt is. Az enyhe szélütést a boncolás nem tudja kimutatni, csak egy súlyosabb szélütés következményeit. Nemrégiben egy beszélgetés során egy ismerősöm, aki nem forog kulturális körökben, de irodalmi képzelőerővel igencsak rendelkezik, megkérdezte tőlem, hogy Alešnek voltak-e ellenségei. Azt válaszoltam, hogy akadtak – bizonyára azzal, hogy hírnevet és pozíciót vívott ki a szlovén irodalom és tudományos élet terén, többeket meg is sérthetett –, de nem, fűztem hozzá, olyanok mégsem voltak, akik az életére szerettek volna törni.

Így Aleš életének a vége tökéletes posztmodern halállá vált. Mindannyian kivetítjük egy hívogató és üres, fehér képernyőre a saját történetünket az esemény középpontjában álló rejtélyről. És mégis, ezek a kivetítések – még ha rengeteg is akad belőlük, nem egy, hanem tíz, nem tíz, hanem több száz – nem járulnak hozzá az igazsághoz. Nem képesek feltárni vagy megvilágítani az igazságot, még kevésbé megalkotni egy olyan valóságot, amely makacsul megmarad a kifürkészhetetlenség rejtelmébe ágyazva. Valójában ezek a kivetítések többet árulnak el a magunk által kreált énünkről – az Alešhoz fűződő kapcsolatainkról, a mi életünkről, a mi félelmeinkről és a mi vágyainkról, a mi ambícióinkról és bizonytalanságainkról –, mint Aleš szándékáról, amikor azon a napsütéses téli napon a Gorenjska autópályán kiszállt az autójából.

Értelmetlen, lehetetlen, sőt talán manipulatív is lenne az olvasóval szemben, ha leírnám, mit éreztem az Aleš halála utáni órákban és napokban. Halálakor a családunk szerteszét élt a nagyvilágban: lányunk, Klara Prágában járt főiskolára, idősebb fiunk, Simon önkéntesként dolgozott Rigában, Lettországban, én pedig idős édesanyámat látogattam meg San Franciscóban, Kaliforniában. Amikor azon a csütörtöki reggelen felébredtem anyám házában, Aleš már több órája halott volt – kilenc órányi az időeltolódás Ljubljana és Kalifornia között –, de sejtelmem sem volt a történtekről. Felkeltem, és azon voltam, hogy elindulok ebédelni egy barátnőmmel. Legfiatalabb fiunk, a tizenhat éves Lukas volt a családunk egyetlen tagja, aki aznap Ljubljanában tartózkodott, és az ő fiatal vállára nehezedett az a teher, hogy átvegye a rendőrség által közölt jelentést, neki kellett értesítenie Aleš szüleit, Aleš öccsét és húgát, majd mindent elmondania az én testvéremnek, végül nekem is beszámolt a történtekről, amikor visszatértem az utolsó gondtalan ebédemről.

Egy hosszú, még sötétebb és még hosszabb éjszakába nyúló repülés után, egy olyan repülés után, amelyet Aleš és én már többször megtettünk közös életünk során, egy olyan úton tértem vissza Ljubljanába, amely ugyanolyan volt, mint amikor Szlovéniába jöttem, hogy feleségül menjek hozzá. Szívemet és elmémet olyan sokk és a fájdalom érte, ami annyira megrendített, hogy nem is volt kedvem az interneten végigböngészni, hogyan kommentálták az emberek az eseményt. Már az is természetellenes és sokkoló volt számomra, hogy Aleš nevét a halállal társítam, a gyászjelentés és a temetés szavakkal, hogy mindezt el kelljen viseljem, ám sokkal nehezebb lett volna Aleš nevét az öngyilkosság szóval társítani. Agyam primitív, hüllőszerű része felkészített a túlélésre, a gyermekeim és vérző szívem védelmezésére. És az elkövetkező hónapokban pontosan ezt tettem.

Teljesen világos, miért utasítom el én, Aleš felesége és özvegye, az öngyilkosság gondolatát, és miért a „baleset” szót vetítem ki egy üres képernyőre. Ha öngyilkos lett volna, az azt jelentené, hogy nem ismertem őt olyan jól, mint gondoltam. Újra kellene értékelnem a jellemét és a közös életünket. A legrosszabb pedig az lenne, ha valamilyen módon bűntudatot éreznék. És ez azt jelentené, hogy a legnagyobb szükség pillanatában hagytam magára. De ezen részrehajlások ellenére bizonyos tényezők némi hatáskörrel ruháznak fel engem. Még ha a feleségeként nem is ismerem a halála mögött rejlő igazságot, tényszerűbb információkhoz van hozzáférésem, mint másoknak, akik ezzel nem rendelkeznek. Az itt feltárt értesülések, valamint az egészségi állapotára és magára a balesetre vonatkozó tények egy nemesebb és méltóságteljesebb világban a magánélet keretei közt maradnának. 23 évig éltünk együtt, és megosztottam vele legbensőségesebb gondolataimat, félelmeimet és álmaimat. Számomra Aleš legdominánsabb jellemvonása (ami valójában hozzájárult szokatlan házasságunk sikeréhez) a heves versenyszelleme, az elszántsága volt, hogy a legjobb legyen. A legjobb költő, a legjobb esszéíró, a legjobb professzor, a legjobb nőcsábász akart lenni a házasság előtt, és a legjobb és leghűségesebb férj és apa a házasság után. Ez a jellemvonás számomra nem fér össze az öngyilkossággal.

Nem sok értelem látszik abban, hogy öngyilkosságot követett volna el, különösen egy előre megtervezett és szándékos öngyilkosságot. Az, hogy valaki egy teherautó elé ugrik az autópályán, szokatlan módja az öngyilkosságnak. Ami sikeresen, de akár sikertelenül is végződhetett volna. A teherautó akár ki is kerülhette volna. Végződhetett volna súlyos sérülésekkel, de nem éppen halállal. Ami még rosszabb: a teherautó beleütközhetett volna más autókba az úttesten. A teherautó sofőre és más ártatlan közlekedők is megsérülhettek vagy meghalhattak volna. És itt visszatérünk a jellem kérdéséhez. Aleš humanista volt. El sem tudom képzelni, hogy mások életét is kockáztatta volna, ha úgy dönt, hogy véget vet az életének. Aleš egy szerető és védelmező apa volt. El sem tudom képzelni, hogy olyan időpontot választott volna erre a célra, amikor a tizenhat éves fia egyedül várta otthon.

De még mindig nem tudhatom biztosan, mi történt, és éppúgy azok sem, akik az „öngyilkosság” szót vetítik ki a képernyőre. Nem túlzok, amikor azt mondom, hogy az Aleš halála óta eltelt kilenc hónapban szinte nem telt el olyan hét, hogy ne jutott volna a fülünkbe az öngyilkosságról szóló pletykák híre. Számos szoros családi barátságnak is vége szakadt emiatt, ami tovább fokozta veszteségérzetünket. Kemény leckét kaptunk a barátokhűségéről és megbízhatóságáról ezen ádáz gyász idején. Próbálom megérteni, hogy a társadalom oly sok tagja, aki egykor tisztelte a férjemet, most miért nem hagy kétséget ebben a dologban, és miért nem érti meg a család érzéseit. Miért nem mondják egyszerűen azt, hogy nem tudják, mi történt, és nem is fogjuk megtudni. Az indítékok széles skáláját ismertem fel az aljastól a pusztán emberiig.

A legmegvetendőbbek az alantas pletykák, az önreklám és a presztízs, ami azzal a fondorlattal jár, hogy valaki bennfentes információkkal rendelkezik. Aztán ott van még az irigység ősi bűne. Én magam is lebeszéltem Alešt arról, hogy ilyesféle érveket használjon a kritikusok elleni védekezéséhez, amivel gyakorlatilag bármilyen kritikát elháríthatsz, és ami itt döntő szerepet játszott. Aleš hiperproduktív volt. Három szakmát töltött be országos és nemzetközi szinten költőként, esszéíróként és professzorként, hangos, önhitt és néha harcias is volt; a természet megállíthatatlan ereje. Furcsa halála, melyet öngyilkosságként értelmeztek, egyesek számára talán megfelelő repedés a vértezetén. Mint egy a barlangjában élő sárkány, egyetlen sebezhető ponttal, amely a halandóságát jelzi.

De a késztetés, amit megértek és megbocsátok, az az, hogy ha Aleš halála csak egy ostoba és véletlenszerű baleset volt, akkor szembe kell néznünk életünk bizonytalanságával és azzal a silány meggyőződéssel, hogy mi magunk irányítjuk az életünket. Ezzel a valósággal nehéz szembenézni, mert azt jelenti, hogy valami ilyesmi megtörténhet veled vagy egy a közeledben élő szeretett személlyel is. Egy ilyen dolog mély, ősi félelmet kelthet. Ezért fakad ilyen heves igyekezet bennünk, hogy történeteket vetítsünk az üres képernyőre, mert így értelmessé válhat, értelmet adhat a megmagyarázhatatlan emberi tényezőnek ott, ahol ilyen magyarázatra nincs mód.

Lehetetlen eléggé kihangsúlyozni, mennyi fájdalmat okozott nekem és Aleš családjának az ilyen pletykák terjedése. Igen, tudatában vagyok annak, hogy Szlovéniában az öngyilkosság annyira gyakori, hogy akár nemzeti sportként is űzhető, és hogy a művész és az öngyilkosság, különösen pedig a költő és az öngyilkosság kombinációja mitológiai méreteket öltött. De a lázas suttogások fokozódása miatt valahogy úgy tűnik számomra, mintha a társadalom egésze kollektív „vágyat” érezne arra, hogy a dolgok így alakuljanak, és csak egy ilyen értelmezés elégíthetné ki őket. Így az a kellemetlen érzésem támadt, hogy elhallgattattak, kitöröltek.

Az elmúlt kilenc hónapban gyakran kívántam azt, hogy bárcsak Aleš ismeretlen lenne. Így a magányomban, csendben, társaság nélkül, szótlanul gyászolhatnám őt, anélkül, hogy kötelességem lenne megvédeni a hírnevét és megőrizni az örökségét. Emlékszem, hogy sok évvel ezelőtt, amikor először érkeztem Szlovéniába, az egyik első kérdés, amit feltettek nekem, az volt, hogy miért nem költözött Aleš Amerikába. Ez teljesen normális lett volna. Aleš és én azonban soha nem beszéltünk erről. Egyszerűen tudtam, hogy vissza akar térni a hazájába, ott akar élni, a saját nyelvén alkotni és a fiatal szlovénokat tanítani. Hasonló szakmai elkötelezettségek Amerikában keveset vagy semmit sem jelentettek volna számára. És így is tett. Felnőtt életének nagy részét Szlovéniában töltötte. Jelentős energiát szentelt annak, hogy költő, közéleti értelmiség, valamint inspiráló professzor és mentor legyen.

Most, hogy elment, az egyik leggyakoribb kérdés, amit manapság feltesznek nekem, a következő: mikor térsz haza? Ez a kérdés üres térré, üres matematikai halmazzá zsugorítja az életemet Szlovéniában, ahogy Aleš életét is titokzatos halálának üres képernyőjére zsugorítják. De én nem térek haza. Már itthon vagyok. Maradok, és még egy ideig hordozom a fáklyát – és az elsődleges feladatom az, hogy az eszmecseréket halálának leírhatatlan rejtélyéről Aleš teljes mértékben dokumentált és jól ismert életére tereljem. Könyveinek, verseinek, esszéinek és cikkeinek lenyűgöző terjedelmére. Enciklopédikus, széles látókörű tudására és erkölcsi bátorságára. Pedagógiai stílusának szenvedélyére. A képeslapok ezreire. A jó (és kevésbé jó) vicceire, amelyeket harsány nevetése követett. És azokra is, akik eléggé szerencsések voltunk, hogy jól ismerhettük őt, aki elevenséget, kedvességet és szellemességet hozott az életünkbe.

*

Az esszé eredeti címe: Pesnik + smrt = { } Nepopisna skrivnostnost smrti in popisano življenje