Tizennégy éves koromban anyám
Isten nevét vájta a mellkasomra
mert megcsókoltam egy másik fiút.
Bal kezében gyufát tartott:
a szentségtörés égjen el.
Arcát az ég felé akartam fordítani,
emlékeztetni: a szeretet olyan, mint a víz,
formátlan
rettenthetetlen
de csak mozdulatlanul feküdtem,
ereimből távozzon a fertő a vérrel.

Valahol egy lány
a testét sós vízzel tölti meg,
abban reménykedve,
így a mennybe jut.
Nem ismerem a történetét.
Máshol egy fiú
a saját árnyékát vájja ki,
hogy az apjára hasonlítson,
mert fél otthont teremteni
a saját igazából.

Látom ahogy anyám egy sámlin vár
késsel a kezében,
ha egy másik fiú testébe látogatok.
És minden alkalommal,
mielőtt elfutok, azt kiáltom,

“Anyu, nem tudom,
hogyan kell másképp!”