Varlam Salamov nem egyszerűen a Gulag-irodalom legjelentősebb képviselője (Alekszandr Szolzsenyicin mellett), hanem az az író, aki a legszélsőségesebb szenvedéseket megtapasztalva radikálisan szakított az irodalom minden didaktikus felfogásával. A szikár Salamov-elbeszélés színtiszta dokumentarizmusnak hat: a már-már felfoghatatlan kegyetlenségekről számot adó tények szenvtelen továbbadásának. És mégis: éppen csak fölsejlő irodalmi fogások révén Salamov minden írása valami lecsupaszított költészetté válik, amelyet óriási belső dinamika feszít.

LEPRÁSOK 

Közvetlenül a háború után a kórházban a szemem láttára játszódott le még egy dráma, pontosabban egy dráma végkifejlete.

A háború felszínre vetette a mélyből az élet olyan rétegeit, darabjait, amelyeket mindig, mindenütt rejtegettek a fényes napvilágtól. Nem a bűnözők világáról, nem is az illegális körökről van szó. Egész másról.

A harci cselekmények során mindenütt megsemmisültek a lepratelepek, és a leprások összekeveredtek a lakossággal. Titkos vagy nyílt háború volt ez? Vegyi vagy bakteriológiai hadviselés?

A leprások könnyen kiadhatták magukat sebesülteknek, hadirokkantaknak. Elkeveredtek a kelet felé menekülőkkel, visszatértek a - bármilyen rettenetes, mégiscsak igazi - életbe, ahol a háború áldozatainak, vagy akár hőseinek tekintették őket.

A leprások éltek, dolgoztak. Véget kellett érnie a háborúnak, hogy az orvosoknak eszébe jussanak a szerencsétlenek, és a lepratelepek rettenetes kartotékjai újra gyarapodni kezdjenek.

A leprások addig ott éltek a többiek között, osztoztak a visszavonulásban, a támadásban, a győzelem örömében vagy keserűségében. Dolgoztak a gyárakban, a földeken. Főnökök és alárendeltek lettek belőlük. Csak éppen katonák nem lettek soha – akadályozták őket ebben a csonka ujjaik, amelyeket nem lehetett megkülönböztetni a háborús sérülésektől. A leprások hadirokkantaknak adták ki magukat, egynek látszottak a milliók között.

Szergej Fedorenko raktárfőnök volt. Hadirokkantként ügyesen boldogult engedetlen ujjcsonkjaival, és jól végezte a feladatát. Várta a karrier, a párttagsági könyv, ő azonban hogy pénzre tett szert, inni, mulatni kezdett, letartóztatták, elítélték, és az egyik kolimai hajójárattal megérkezett Magadanra. Tíz évet kapott, köztörvényes cikkely alapján.

Fedorenko itt meghamisította a diagnózisát. Bár itt is akadtak szépszámmal rokkantak, öncsonkítók például, ám divatosabb, észrevétlenebb megoldásnak látszott feloldódni a fagysérültek tengerében.

Így találkoztam vele én is a kórházban: harmad-negyedfokú fagysérülés következményei, nem gyógyuló seb, csonka lábfej, csonka kézfejek.

Fedorenkót kezelték. A kezelés nem hozott eredményt. De hát minden beteg küzdött a kezelés ellen, ki ahogy tudott. Fedorenkót a trofikus fekélyek sok havi kezelése után kiírták, de mivel szeretett volna ott maradni a kórházban, beállt ápolónak, és megtették egy jó háromszáz férőhelyes sebészet főápolójának. Az intézmény központi kórház volt, benne ezer ággyal csak a rabok számára. A toldaléképület egyik emeletén. A toldaléképület egyik emeletén volt a szerződéses szabadok kórháza.

Történt pedig, hogy az az orvos, aki Fedorenko kórtörténetét vezette, megbetegedett, és helyette Kraszinszkij doktor vette át a feljegyzéseket. Az öreg katonaorvos, Jules Verne rajongója (miért?), olyan ember volt, akiből a kolimai élet nem ölte ki a hajlamot a fecsegés, a csevegés, a dolgok meghányása-vetése iránt.

Amikor Kraszinszkij megvizsgálta Fedorenkót, valami szöget ütött a fejébe, maga se tudta, mi. A nyugtalanság az egyetemi éveire nyúlt vissza. Nem, amit látott, nem trofikus fekély, nem robbanásból, se fejszétől származó csonkulás. Ez lassan bomló szövet. Kraszinszkij szíve feldobogott. Még egyszer behívatta Fedorenkót, odavonszolta az ablakhoz, a világosságra, belefúrta a tekintetét a páciens arcába, és maga se hitte, amit lát. Lepra! Amit lát: lepra! Oroszlánarc. Oroszlánpofára emlékeztető emberi arc. Kraszinszkij lázasan lapozni kezdte a tankönyveit. Fogott egy nagy tűt, és néhányszor megszúrt egy fehér foltot, amilyenből szép számmal volt látható Fedorneko bőrén. Semmi fájdalom! Kraszinszkij verejtékben úszva jelentést írt a főnökségnek.

Fedorenko beteget áttették egy külön hálóba, a biopszia céljából vett bőrmintákat elküldték a központba, Magadanba, onnét Moszkvába. Meg is jött a válasz: lepra! Kraszinszkij úgy járt-kelt, mint az ünnepelt. A főnökség levelezésbe kezdett a magasabb főnökséggel, hogy írjanak beutalót a kolimai lepratelepre. Ott a lepratelep egy szigeten volt elhelyezve, melynek mindkét partján az átkelőhelyre irányozott géppuskák álltak. Beutaló kellett, beutaló.

Fedorenko nem tagadta, hogy lepratelepen volt, és hogy a magukra hagyott betegek kiszöktek. Egyesek azért, hogy utolérjék a visszavonulókat, mások azért, hogy bevárják a hitleristákat. Akárcsak az életben. Fedorenko nyugodtan várta az útba indítást, a kórház viszont háborgott. Az egész kórház. Azok is, akiket össze-vissza vertek a vallatásokon, és azok is, akiknek a lelkét porrá törték az ezernyi kihallgatáson, a testüket pedig összetörte az emberfeletti munka, huszonöt plusz ötös büntetéstétellel, olyan tételekkel, amiket képtelenség volt túlélni, életeben maradni… Mindenki reszketett, ordítozott, átkozták Fedorenkót, féltek a fertőzéstől.

Ez ugyanaz a pszichikai jelenség, amelyik arra készteti a szökevényt, hogy elhalssza a jól előkészített szökését, mert a lágerben aznap éppen dohányt adnak, vagy kinyit a bolt. Ahány láger, annyi ilyen minden logikát nélkülöző példa ismeretes.

Itt van például az emberi szégyenkezés. Hol van ennek a határa, mi a mértéke? Olyan embereken, akikben elpusztult az élet, akiknek széttiporták a jövőjét és a múltját, egyszerre úrrá lett valami pitiáner előítélet, valami semmiség, amin az emberek valami okból nem képesek túljutni, nem tudják lerázni magukról. Ez a váratlan szégyen úgy jelentkezik, mint valami végtelenül finom emberi érzés, és az emberek utóbb egész életükben úgy emlékeznek rá, mint valami igazi, végtelenül drága dologra. A kórházban egyszer volt egy olyan eset, amikor egy felcsernek, aki akkor még csak felcser sem volt, egyszerűen csak segédkezett, megparancsolták, hogy borotválja meg a nőket, borotválja le a női szállítmányt. A főnökség passzióból úgy rendelkezett, hogy a nők borotválják a férfiakat, a férfiak a nőket. Mindenki úgy szórakozik, ahogy tud. Egy férfi borbély azonban könyörögve kérte a nőismerősét, hogy ő maga végezze el ezt fertőtlenítési szertartást, és sehogy se akarta végiggondolni, hogy hát hiszen ez az egész élet tönkre van téve, a lágerfőnökségnek ezek a passziói csupán afféle rákozmált piszkok azon a rettenetes kondéron, amelyben a saját életük fő, mindhalálig.

Ez a nevetséges, felesleges emberi vonás váratlanul jelenik meg.

A kórházban pánik uralkodott. Hiszen Fedorenkó hónapokon át dolgozott ott. Sajnos a betegség lappangási ideje, mielőtt a külső tünetek megjelennének, néhány évig is eltarthat. A gyanakvóaknak – szabadoknak, raboknak egyaránt – örökre ott ragadt a félelem a lelkükben.

A kórházban pánik uralkodott. Az orvosok lázasan keresték a betegeken és a személyzeten ezeket az érzéketlen fehér foltocskákat. A tű a fonendoszkóppal és a kis kalapáccsal együtt az első vizsgálatot végző orvos nélkülözhetetlen eszköze lett.

Fedorenko beteget becitálták, és levetkőztették a felcserek és orvosok előtt. A pisztolyos felügyelő ott állt a betegtől kissé távolabb. A hatalmas mutató pálcával felfegyverkezett Kraszinszkij doktor ismertette a leprát, közben botját hol az egykori szanitéc oroszlánarcához, hol lerothadó ujjaihoz, hol a hátán látható csillogó fehér foltokhoz emelte.

Végignézték egytől egyig a kórház valamennyi lakóját, a szabadokat és a rabokat egyaránt, és lám, kiderült, hogy az a fehér folt, az az érzéketlen fehér foltocska ott van Sura Lescsinszkaja frontápolónő – most a női részleg ügyeletese – hátán. Lescsinszkaja nemrég óta volt a kórházban, alig pár hónapja. Az oroszlánarcnak nyoma se látszott rajta. Amúgy olyan volt, mint a többi, nem viselkedett se szigorúbban, se engedékenyebben, se hangosabban, se szabadszájúbban, mint akármelyik rab ápolónő.

Lescsinszkaját bezárták a női részleg egyik kórtermébe, a bőrének egy darabkáját pedig elküldték Magadanba, aztán Moszkvába, analízisre. Meg is jött a válasz: lepra!

A lepra utáni fertőtlenítés keserves dolog. A faházikót, amelyikben a beteg lakott, fel kell gyújtani. Így áll a tankönyvekben. De egy hatalmas emeletes házóriás egyetlen kórtermét felgyújtani! Erre senki sem vállalkozott. Úgy cselekedtek, ahogy a drága prémholmik fertőtlenítésekor szokás: kockáztatnak, meghagyják a fertőzést, viszont megőrzik a kincset érő prémet, ezért csak jelképesen szórnak egy kis fertőtlenítőt az értékes anyagra – mert a „pörkölőben” magas hőmérsékleten nemcsak a mikróbák pusztulnak el, hanem maguk a holmik is. A főnökség akár még a pestis és a kolera esetében is hallgatott.

Valaki magára vállalta a felelősséget, hogy mellőzik az égetést. A kórtermet, amelybe az útba indításra várakozó Fedorenkót bezárták, szintén nem gyújtották fel, csupán felöntötték, többszörösen belocsolták fenollal, karbollal.

Ekkor újabb riadalom támadt. Fedorenko is, Lescsinszkaja is elfoglalt egy-egy többágyas nagy kórtermet.

A válasz és az intézkedés – intézkedés két személyre, kísérő őrség két személyre – csak nem érkezett meg, dacára annak, hogy a főnökség a Magadanba küldött mindennapos – pontosabban mindenéjszakás – telefontávirataiban állandóan emlékeztette a feljebbvalókat.

Aztán lent a pincében kikülönítettek egy kis helyet, és építettek két kis zárkát a két leprás rabnak, és Fedorenkót és Lescsinszkaját át is vezették ide. A két fertőzöttnek súlyos lakat és fegyveres őrizet mellett ott kellett kivárnia a parancsot, a lepratelepi beutalót, a kísérő őrséget.

Fedorenko és Lescsinszkaja egy álló napot töltött a zárkájában, aztán az őrségváltáskor kiderült, hogy a zárkák üresek.

A kórházban pánik tört ki. A két zárkában minden a helyén volt, az ajtók, az ablakok zárva.

Kraszinszkij kapcsolt elsőnek. Azok ketten a padlón keresztül léptek meg.

A bivaly erejű Fedorenko szétszedte a gerendákat, kiment a folyosóra, kirabolta a kenyérszeletelőt, a sebészosztály műtőjét, összeszedte az összes szeszt, az oldatokat, a „kodeinporocskákat” a gyógyszeres szekrényből, és magával vitte a zsákmányt egy földalatti odúba.

A két leprás kiválasztott egy alkalmas helyet, fekhelyet eszkábáltak, rádobáltak mindenféle takarót, matracot, gerendákkal elzárták magukat a világtól, az őrségtől, a kórháztól, a leprateleptől, és néhány napig – talán háromig – úgy éltek, mint férj és feleség.

A nyomozók meg az őrkutyák a harmadik napon találtak rájuk. Én is ott voltam a kereső csoportban, kissé meggörnyedve mentünk a pincében, a ház alapzata ott nagyon magas volt. Szétszedtük a gerendákat. A mélyben ott feküdt meztelenül a két leprás, fel se álltak. Fedorenko eltorzult, sötét karja Lescsinszkaja csillogó fehér testét ölelte. Mind a ketten részegek voltak.

Letakarták őket takaróval, bevitték egy zárkába, de nem választották el egymástól.

Ki volt az, aki betakarta őket, aki hozzáért ezekhez a szörnyű testekhez? Egy szakápoló, akit a kiszolgáló személyzet kórházában találtak, méghozzá úgy, hogy (az elöljáróknak készített felterjesztés szerint) egy munkanapra hetet számoltak el neki. Vagyis többet, mint a volfrám-, az ón-, az uránbányában adtak. Hét nap egyért. A cikkely itt nem számított. Találtak egy frontharcost, akit hazaárulásért csuktak le, huszonöt plusz ötöt kapott, és most naivan azt remélte, hogy hősiességével csökkenti a büntetési idejét, közelebb hozzá a szabadulását.

Korolkov őrizetes – frontot járt hadnagy – éjjel-nappal őrködött a zárka előtt. A zárkaajtó előtt aludt is. Amikor megérkezett a szigetről a kísérő őrség, Korolkov őrizetest kiszolgáló személyzetként elvitték a két leprással együtt. Soha többet nem hallottam se róla, se Fedorenkóról, se Lescsinszkajáról.

1963

A FELVÉTELI IRODÁN

- Etap a Zolotyisztijről[1]!

- Kié a lelőhely?

- A szukáké[2].

- Hívjál katonákat a motozáshoz. Egyedül biztos nem boldogulsz.

- A katonák elcseszik. Balfaszok.

- Nem cseszik el. Majd én odaállok az ajtóba.

- Ha csak úgy nem.

A sáros, poros etap kocsiról szállt. Nem akármilyen etap volt: túlságosan sok szélesvállú fickó, túlságosan sok kötés, túlságosan sok sebészeti beteg egy lelőhelyről érkezett etaphoz képest.

Belépett az ügyeletes orvos, Klavgyija Ivanovna szerződéses szabad.

- Kezdünk?

- Várjuk meg, amíg megérkeznek a katonák a motozáshoz.

- Új rend?

- Igen. Új rend. Mindjárt meglátja, miről van szó, Klavgyija Ivanovna.

- Beállni középre. Te, te mankós. Papírokat!

A munkaelosztó átadta az emberei kórházi beutalóját. A személyes papírokat magánál tartotta, félretette.

- Vedd le a kötést. Adj kötszert, Grisa. A mienkből. Klavgyija Ivanovna, kérem szemlélje meg a törést.

A kötszer fehér kígyóként a padlóra csusszant. A felcser félrerúgta. A szállításhoz feltett sínben nem kés volt, hanem dárda, egy nagy szeg – a „szukaháború” leghordozhatóbb fegyvere. A padlóra hulló eszköz megpendült, és Klavgyija Ivanovna elsápadt.

A katonák felvették a dárdát.

- Vegyétek le mind a kötéseket.

- És a gipsz?

- Törjétek le az összes gipszet. Majd holnap újat tesznek fel.

A felcser oda sem nézett, csak hallgatta a kőpadlóra potyogó vasdarabokat. Minden gipszkötés alatt fegyver volt. Beillesztve és begipszelve.

- Tudja, mit jelent ez, Klavgyija Ivanovna?

- Tudom.

- Én is tudom. Jelentést nem írunk a főnökségnek

- Én is tudom. Nem írunk jelentést a főnökségnek, viszont az e. ü. részleg főnökének megmondjuk. Igaz, Klavgyija Ivanovna?

- Húsz kés! Mondja meg az orvosnak, felügyelő, egy tizenöt fős etapban.

- Ezt nevezi késeknek? Ezek inkább dárdák.

- Mi pedig, Klavgyija Ivanovna, mindenkit, aki egészséges, visszaküldünk. Most menjen, nézze tovább a filmet. Tudja, azon a lelőhelyen történt, hogy egy tanulatlan orvoshoz bevittek egy baleseti sérültet, aki leesett a kocsiról, és összetörte magát, mire a doktor azt a diagnózist adta, hogy „prolaptus a gépkocsiból”, a „prolaptus recti”, azaz a végbélkiesés mintájára. De azt megtanulta, hogyan kell egy fegyvert begipszelni.

Reménytelen, haragos szem szegeződött a felcserre.

- Na, aki beteg, azt befektetjük a kórházba – közölte Klavgyija Ivanovna. – Tessék egyenként, idejönni.

A sebészeti betegek a visszaszállításra várva káromkodtak, nem restelltek semmit. Az elvesztett remény feloldozta a nyelvüket. A zsiványok az ügyeletes orvost, a felcsert, az őrséget, a szanitéceket káromolták.

- Még egy szemet vágunk neked – acsarkodott az egyik páciens.

- Mit tudsz te csinálni, te szarrakás. Egy alvó torkát elvágni. Harminchétben az ötvennyolcadik cikkelyesekből is agyonvertetek egy csomót a fejtésben. Az öregeket, meg a gyámoltalan írástudókat, elfelejtettétek?

De nemcsak a „sebészeti” blatnojokra kellett figyelni. Sokkal keményebb volt leleplezni azokat, akik a tébécés részlegre próbáltak bejutni. A beteg egy rongyban bacillusos „turhát” hozott. A tébécést felkészítették az orvosi vizsgálatra. Az orvos azt mondja: „Turházz a kémcsőbe”. Sürgős köpetelemzést csináltak, Koch bacilust kerestek. A beteg a vizsgálat előtt bacilusokkal fertőzött „turhát” vett a szájába, és persze, megfertőzte magát. Viszont kórházba került, és megmenekült a legszörnyűbbtől, az ásástól az aranylelőhelyen. Ha csak egy órára, egy napra, egy hónapra is.

Keservesebb volt leleplezni azokat, akik egy kis üvegben vért hoztak, vagy megkarcolták az ujjukat, hogy vért csepegtessenek a vizeletükbe, és vérvizeléssel kórházba kerüljenek, ott fekhessenek egy napot, egy hetet. Aztán lesz, ahogy isten akarja.

Nem kevesen voltak az ilyenek. Ezek voltak a tanultabbak. Az ilyenek nem vettek volna a szájukba tébécés „turhát”, hogy kórházba kerüljenek. Ezek az emberek hallottak arról is, hogy mi a fehérje, minek veszik a vizeletmintát. Mire jó az a betegnek. A kórházi ágyon töltött hónapok sok mindenre megtanították őket. Voltak páciensek hamis kontraktúrával, zsugorral. Ezeknek narkózisban egyenesítették ki a térd- meg a könyökízületét. Csakhogy egyszer-kétszer a kontraktúra, az összenövés valódi volt, az izompacsirta orvos, aki kiegyenesítette a térdet, élő szöveteket szakított szét. Nem mérte fel, mire képes az erejével.

A többség műfekéllyel jött. Ezt úgy csinálták, hogy petróleummel erősen megkent tűvel bőr alatti gyulladást idéztek elő. Az ilyen betegeket fel is lehetett venni, de nem volt muszáj. Életveszély nem mutatkozott.

Különösen sok ilyen fekélyes nő érkezett az Elgen szovhozból, kiváltképp megugrott a számuk, amikor megnyitották a gyebnai különleges női aranybányát, ahol a nők talicskával, ásóval, csákánnyal keccsöltek. Ez volt az a lelőhely, ahol az ápolónők baltával agyonvertek egy Sicel nevű remek doktornőt, egy ősz hajú krími asszonyt. Sicel doktornő korábban a kórházban dolgozott, de aztán a káderlapja miatt elzavarták az aranybányába, a halálba.

Klavgyija Ivanovna megy, hogy tovább nézze a láger-kultúrbrigád előadását, a felcser pedig lefekszik aludni. De egy óra múlva felébresztik: „Új etap. Női etap az Elgenből.

Ennél az etapnál nagyon sok cucc lesz. Ez a felügylő dolga. Az etap kicsi, és Klavgyija Ivanovna vállalkozik, hogy maga fogadja. A felcser megköszöni, elalszik, de nyomban fel is ébred, egy lökéstől, Klavgyija Ivanovna keserű könnyeitől. Mi történt?

- Nem birok tovább itt élni. Nem bírom tovább. Itt hagyom az ügyeletet.

A felcser a tenyeréből hideg csapvizet loccsant az arcába, a köpenye ujjával megtörölközik, és elhagyja a felvételi irodát.

Mindenki hahotázik! A betegek, a messziről jött kísérő őrség, a felügyelők. Egy kissé arrább egy díványon egy szép, nagyon szép lány hányja-veti magát. Nem először van itt a kórházban.

- Jó napot, Valja Gromova.

- Na végre, egy embert látok.

- Mi ez a balhé?

- Nem fektetnek be a kórházba.

- Tényleg, miért nem fektetik be? Tébécés, nem gyógyul.

- De hát ez leszbi – avatkozik közbe gorombán a munkavezető. – Határozat is volt rája. Tilos fölvenni. Egyébként nem feküdt le velem. De a férjével sem…

- Beszélnek mind össze-vissza – kiabálja Valja Gromova szégyenkezés nélkül. – Látják, milyenek az ujjaim. A kezeim…

A felcser a padlóra köp, és átmegy a másik szobába. Klavgyija Ivanovnán kitör a hisztéria.

1965

*

Jegyzetek:

[1] Egy kolimai aranylelőhely.

[2] Szukák a bűnözők egyik „pártja”, akik állandó harcban álltak a „céhbeliekkel”, a blatnojokkal. Egy időben valóságos háború dúlt közöttük.