Egy régi grófi család sarja,
Gyulay Lajos kapitány
Már a háború elején
Átszökött az osztrák
Hadseregből a miénkbe.
Ki tudja, miféle bűnöket követett el,
Hogy otthagyta a császárt,
Akit a sajátjai évszázadokon át
Különféle csatatereken szolgáltak.

A főparancsnokával
Való összetűzésre hivatkozott,
Valami régi igazságtalanságra,
Amely korokon át
Nemzedékről nemzedékre hárul,
És történelmi jelentőségű.

Tőlünk ugyanazt a rangot kapta,
Igaz, a kapitány kifejezte
A szerb nép iránti rokonszenvét,
A családja titkolt
Álláspontját a szerbekről.

A legnagyobb bátorsággal harcolt,
Vékony volt, apró termetű,
Csupa varázslatos mosollyal
És durva, dallamos káromkodással.

A harcok során
A gróf megismerte a bolgár
Hadvezér állítólagos fiát,
Aki szintén a mi hadseregünk kapitánya volt,
És őrülten bátor,
Hasonló okból került hozzánk,
Csakhogy szláv szolidaritásból.

Isten tudja, mi volt itt az igazság,
Ám vannak olyanok, akik hazugsággal élnek,
Amiből aztán nagyobb igazságot alkotnak.

Olykor a mélyen
Melankolikus Gyulay kapitány
Arról ábrándozott,
Hogy megszentségtelenítették
A háború tisztaságát, munkáját,
mesterségét és ésszerűségét!

Most számos nép harcol egymással,
Menekülve pusztul, szenved, átkozódik,
Életük értelmét keresik,
Az atyáikét, az őseikét –
Ez a háború – az ő háborújuk,
Minden legkisebb emberé,
A subás öregé,
Aki szökéskor magával ragadta az esernyőt és a nyerget,
A fásult parasztasszonyé,
Aki gügyögve vigasztalja
Kicsinyét a karjában,
És alig tud lépni a sáros úton.
A háború most minden társadalmi osztályé,
Teljesen profanizálódott!
Mindenki róla gondolkodik,
Mindenki véleményezi.

Hajdan azonban – a háború mesterség volt;
A Gyulay, illetve az Esterházy család rendelkezett
Igazi, alapos vízióval
A sötét és mély lényegéről,
A de Ligne báró,
A Rohan vajda,
És így tovább, még néhány család a világban.

A háborús akciókban
Ismerték a törvénybe foglalt szokásokat,
Az elfogadott társadalmi elveket,
Aki pedig rászolgált vagy szerencsés volt
Korlátlanul előléphetett,
Könnyen kerülhetett nem csak a század,
hanem az ezred, a hadosztály, a hadsereg élére...

Amikor pedig megunták
A hadsereg vagy a terület szolgálatát,
A császárt –
Hadsereget és nemzetet és államot váltottak,
Anélkül, hogy ezt bárki kifogásolta volna. 

*

A fordító jegyzete: 

Stanislav Vinaver (1891 – 1955), zsidó származású szerb költő, író, kritikus és műfordító. Az expresszionizmus egyik szerb kezdeményezője, aki a magyar irodalomból többek között Karinthy Frigyes Így írtok ti című könyvéért rajongott. Mint Európa-szerte oly sokan, Vinaver önkéntesként vonult be a Nagy Háborúba, az észrevételeit többek között a Ratni drugovi [Bajtársak] című verseskötetében dolgozta fel. A kötet 1939-ban jelent meg, a Jugoszláv Királyság korszakában, és egészen 2005-ig, a költő halálának 50. évfordulójáig nem adták ki újra. Az egyetlen kritika róla 1940-ben jelent meg, és ideológiai alapon marasztalta el a kötetet. A titói, kommunista Jugoszláviában alig esett szó róla, zavaró volt a versek hazafias, nemzetiként azonosított ideológiája. A Zsoldoskapitány [Kondotijer] vers az egykori magyar gróf szerepeltetésével ráadásul az arisztokrata hierarchiát magasztalja, amihez képest a jelenkor dekadens. Lukács György szerint ez a változás a francia forradalommal, a napóleoni hadjáratokkal veszi kezdetét, a háború „tömegélmény” lesz. Ám ez pusztán egyik aspektusa a kötetnek, nem is lehetne ráhúzni egyértelműen a feudalizmus, a royalizmus dicséretét, mivel különböző figurákkal, háborús kishősökkel találkozunk benne (a Zsoldoskapitány is pusztán Gyulay gróf világnézetét tükrözi, ám nem az egész könyvét). Vannak köztük zenészek, orvosok, parasztok, tenyérjósok, értelmiségiek, szocialisták, nacionalisták, royalisták, többnyire férfiak, de nők is. A kötet a háborús hétköznapok, a háborús folklór szempontjából mutatja be, és hazafias hősökként magasztalja azokat, akik akaratuk ellenére vagy meggyőződésből harcoltak, illetve odavesztek a csatatereken. A Bajtársak a Nagy Háború kisembereinek költői temetője, enciklopédiája.

Külön problémát jelentett az idegen nevek eredeti alakjának felfedése. Ugyanis a szerb helyesírás szerint az idegen neveket, kifejezéseket fonetikus átírásban kell leírni. A vers főszereplője, Gyulay gróf az eredetiben „Đul”, eszerint magyarul ’Gyul’ vagy ’Gyúl’ lenne a megfelelője. Ám ilyen magyar grófi név nincsen, és mivel a szerző már nem él, a szerb irodalomtörténet pedig nem foglalkozott ezzel a kérdéssel, kénytelen voltam a magyar grófi nevekből találni egy hasonlót, így lett a „Đul”-ból ’Gyulay’.

A magyar-szerb kapcsolattörténet szempontjából érdekesnek találtam, hogy Vinaver kötete nem tartalmaz negatív ellenségképet, Gyulay gróf szerepeltetésével a magyarokról árnyaltabb képet kap a szerb olvasó (a költemény magyarra tolmácsolásával pedig fordítva). A vers arról tudósít, hogy a magyarok között nem mindenki magasztalta a szerbek elleni hadba vonulást, Gyulay gróf pedig nem is ideológiai, hanem személyes okokból állt át a szerbek oldalára. És hogy mi volt az a személyes ok? Ördög tudja.