Mozdulatlan álmát aludta még a tenger, de már úton volt egy könnyű szellő, hogy hamarosan felébressze. A pirkadat előtt feltámadó szél egy szempillantás alatt tovafújta az éjjel felgyűlt harmattal együtt a halászt hosszú órák óta gyötrő lábfájást is. Éppen ideje volt, hogy felkeljen; a tenger színe most változott mélykékről valami különös fehérségre. A mindennap más arcát mutató égbolt nem szűnt meg ámulatba ejteni az embert; egyik percben lila, a másikban rózsaszín, azután tejfehér fényben tündökölt, hogy végül valóságos színkavalkáddá váljék, csillogón tükröződve a tengerben.

A halász sosem mulasztotta el a tenger ébredésének idejét. Minden reggel már virradat előtt talpon volt, megivott egy teáspohárnyi olívaolajat, majd útnak eredt a halászkikötőhöz. Hosszú évek óta így ment ez változatlanul. Még a városka százéves koruk múltán is jó egészségnek örvendő öregjeitől tanulta el egykor, hogy éhgyomorra olívaolajat igyon. A régi öregektől, akiknek olyan girbe-gurbán hajlottá tette a törzsét az idő, akár azokét az évszázadok óta rendületlenül termő olajfákét, melyek bogyóinak a levét kipréselték. Ez volt az Égei-tenger partvidékén a hosszú egészség titka.

Már derengett, mire a kikötőhöz ért, de egy lélek sem járt a földúton. Senki sem jött ki nála korábban. A hallgatag, zárkózott halász mindezt cseppet sem bánta. Magas, cingár ember volt. Beesett arca, szürkébe játszó zöldesbarna szeme, zilált gesztenyebarna haja valami hanyag, nemtörődöm, keresetlen sármot kölcsönzött az arcának. A kenyerüket a testük verejtékével kereső férfiakra jellemző módon élesen elütött az állandó kényelemben túltáplálttá vált, az életük delére érve jócskán kigömbölyödő városiaktól, akik szemében enyhén primitív vadságot, nyers férfias erőt, sőt, némi szigorúságot árasztott. Amúgy is nehéz volt ebben a halászfaluban élniük olyan embereknek, akik a túlfejlett megérzéseik és nyugtalanságuk révén minduntalan értelemmel akarták felruházni ezt a bonyolultan összetett és homályos világot, melyben oly sok kérdés fonódott össze a fejükben. Kemény, erőt próbáló élet volt ez; csak úgy lehetett talpon maradni, ha teljesen kifacsarta a testét az ember. Ez a fajta életmód a faluban nemcsak a nőktől és a férfiaktól, de a gyerekektől is teljes odaadást kívánt.

Mustafa sosem kért senkitől semmit. Haragudott is azokra, akik halászatra indulva hozzá fordultak csalétekért, horgászbotért, orsóért. Odaadta, amit kértek, de mogorva arccal. Úgy tartotta, ha ő jól meg tudja fogni a munka végét, akkor más is képes erre. Mikor az öreg halászmester, Tahsin kapitány, aki mellett gyerekkorában inasoskodott, ereje fogytán végleg visszavonult, Mustafa megvette részletre a sok vihart megélt, szép, farmotoros csónakját, munka mellett törlesztve az árát. Az elnyűtt, megfeketedett fogantyújú evezőlapátok, a kormánykar, a csónak zsinóroktól összekarcolt pereme, meg a járó motornál tébolyultan táncoló halaskosár fedele mind magukon viselték a halászattal töltött harminc esztendő nyomát. A mesterének, meg a saját két kezének a nyomát. Napcserzett, kérges kezei erősek voltak; szinte önálló életet éltek, akár két fura tengeri élőlény.

Ahogy eloldotta a kötelet, és beugrott a ladikba – mint minden reggel –, hangosan elkiáltott egy Hajdi, biszmilláh-ot. A hosszú évek óta megbízhatóan működő motoros csónak azonnal beindult. Az öblöt betöltő berregő hangtól most is megnyugvás fogta el. Csendes volt a tenger, a sebesen haladó csónak zavartalanul siklott előre a nyugodt vízen. E kora reggeli órán ez persze természetes volt, de tudta, hamarosan enyhe mozgolódás támad, s amint a nap magasabbra hág, úgy lesz a tenger is egyre megátalkodottabb, mind erősebben mocorogva, mígnem délutánra dühödt szelekkel fog hánykolódni, akár egy szenvedélyes szerető, aki ezernyi ingerlő csábbal adja át magát a kedvesének.

Bekapcsolta a mindig magával hordott kis táskarádióját; felcsendült egy édesbús égei-tengeri dal: Megvadult a tenger, hej, szívem, rinna naj rinna rinna naj / Elsodor a ladikommal, hej, szívem, hej… Az énekhang, mely egyetlen társasága volt a tengeren, talán most is elkíséri, és vele marad mindvégig, míg dolga végeztével vissza nem tér. Mindennap így ment ez, remélte, most sem lesz másképp. Szerencséje volt, mert a rádió, mely főképp égei-tengeri dalokat, zeybeket, siratókat meg mulatós zenét szokott játszani, aznap a megboldogult apja legkedvesebb nótáját adta: Azért jöttem e világra, hej, szívem, rinna naj rinna rinna naj / Mert lakik itt egy szépség, hej, szívem, hej…

Egy nincstelen halász volt az apja, akinek a tenger emésztette fel az életét. Ráadásul akkoriban még turisták sem jöttek, sok volt a hal és olcsó, nem tudtak megélni belőle. Potom pénzért kelt el, amit fogtak. Mostanra igencsak drága lett a hal; a polip, tintahal, kagyló és garnélarák ára az egekbe szökött, miközben a tenger egykori bősége is megcsappant. Közel sem lógtak olyan sűrű fürtökben a halak a fenekező súlyokkal teli horgokon, mint régen. Most már a messzi tengerekről jött nagy, halradarokkal felszerelt halászhajók pásztázták a tengerfenéket. Méregdrága éttermek nyíltak a partokon, egymással versengtek a legfrissebb halért. Akik viszont a tenger gyümölcseit fogták, soha életükben nem lépték át a küszöbüket. Nem tudták volna a borsos árakat megfizetni. Úgy hírlett, hogy az isztambuli vendégek a halászok egy havi bevételét kitevő pénzt hagynak ott egyetlen vacsoráért. Sőt, némelyek azt rebesgették, hogy a luxusszállodákban egy pohár italért adnak annyit. A falusiaknak sosem jutott volna eszükbe, hogy beüljenek valahová pénzért halat enni. Számukra ez felettébb furcsa szokásnak tűnt. S bár az éttermek jó vevőknek bizonyultak, a halászok még így is csak szűkösen tudtak megélni.

Mustafa sokszor visszagondolt az apja kezére. Micsoda hatalmas, formátlan, durva, kérges, szinte minden emberi formájukból kivetkőzött kezek voltak. Valahányszor megfogta az apja kezét, úgy érezte, mintha fatörzshöz érne. Mostanra az ő keze is olyanná vált, mint az apjáé. Szigorú ember volt a megboldogult, sosem hiányzott az ujjai közül a cigaretta, ezért is vitte el olyan korán a tüdőrák. Az öreg, kiszolgált ladikját eladták az adósságai fejében.

A csónak motorjának berregése nekicsapódott az öböl partján alvó házaknak, tovagyűrűzve a túlsó partokig. A három napig tomboló viharban alaposan kikelt magából a tenger, ádázul ostromolta a partot, most azonban mély nyugalom szállta meg. Csupán a föveny mentén lomhán sodródó szemétdarabok emlékeztettek még a dühére. De hamarosan ezek is maguktól tovatűntek. A tengerben úszó szemét egyébként is csak a fürdőzni érkező turistákat zavarta, a halászoknak édesmindegy volt, ők nem mentek be a vízbe, legfeljebb muszájból.

Az eliramlott évek alatt Mustafa is a tenger részévé vált, akárcsak az őt körülvevő hínárok, halak, sziklák, homokszemek és kavicsok. Együtt lélegzett a tengerrel; ha az háborgott, ő is kötekedő lett, ha a víz nyugodt volt, ő is békéssé vált, s ha épp borongós arcát mutatta, őt is elöntötte a búskomorság. Amúgy is szűkszavú emberként nemigen szólalt meg, amíg rá nem vitte a kényszer. Leginkább szájában cigarettával lehetett őt látni, amint egymagában foltozgatta a hálóját, vagy a csónakot mosta, vagy épp elmerülten szemlélte a nyílt tengert. A többi halásztól eltérően nem járt kávéházba, nem dominózott, s esténként rakit is csak kizárólag otthon ivott. Az őt gyerekkora óta ismerő öreg halászok azt mesélték, hogy bár mindig is zárkózott ember volt, miután a Deniz[1] nevű fia hétéves korában beleveszett a tengerbe, még jobban magába fordult. Egy nap kievezett a fiával a nyílt vízre, de nélküle tért vissza, ezután szinte élőhalott lett, s még a fájdalmában reggeltől estig zokogó, mély gyászba borult feleségével sem beszélt.

Csupán egyetlen este történt, hogy véreres szemét az ifjú asszonyára szegezve így szólt:

– Elvette a tenger a mi tengerünket. Meglehet, oka volt rá.

Olykor eszébe jutott, vajon Mesude őt hibáztatta-e a gyerek haláláért? Őrlődött-e magában azon, hogy miért nem mentette meg a fiút? A felesége sosem mondott neki erről semmit. A fia elvesztése után a fiatal nőnek mintha még a színe is megváltozott volna. Az arca, a tekintete, a zöld szemében bujkáló fény, mindene, de igazán mindene megfakult. Mikor éppen nem sírt, akkor is olyan hervatagon álldogált, akár egy régóta szomjazó, elszáradt virág; úgy tűnt, elég volna egy ujjal hozzáérni, hogy menten széthulljon. A házastársak az őket iszonyattal eltöltő, felfoghatatlan veszteség után sokáig nem bírtak egymás arcába nézni. A közöttük beállt rend szerint se szóval, se gondolattal nem érinthették a témát, nem emlékeztethették egymást a történtekre, még a legkisebb ráutaló érzelemkifejezés, képzettársítás, sőt, még önnön létezésük is bűnné vált. Mintha a másik arcát csak a köztük kifeszített képzeletbeli függöny mögül nézhették volna, s ha szóltak egymáshoz, pusztán a legszükségesebb, hétköznapi társalgásra szorítkoztak. Akárha rejtett aknákat telepítettek volna az otthonukba, s tudták: a legapróbb figyelmetlenség esetén elkerülhetetlen a robbanás. Világos volt, hogy ha egyszer átlépik azt a bizonyos küszöböt, onnan nincs többé visszaút.

Sosem találták meg a gyerek holttestét. A halász pedig úgy érezte, mintha árulást követne el a fia ellen, mikor megfeledkezik róla, és nem gondol arra a tragikus balesettel végződő viharos napra. Így aztán minden este, amint lehajtotta fejét a párnára, a legfájdalmasabb részletekig menően ismét felidézte magában a történteket, újra meg újra föltépve szívében a sebet. A fia halála után szinte szégyellni kezdte, hogy él. Mit sem enyhült a megbánása azóta a végzetes nap óta. Ha nem tudta volna, hogy az öngyilkosság a legnagyobb bűn, önmagát is elveszejtette volna a dühösen tajtékzó vízben.

Egyenként vonultak el a képek a szeme előtt, ahogy azon a vasárnapon a tengerért rajongó kisfia korán reggel vele együtt felkelt; látta a nevető szemű hétéves gyerek arcán kigyúló örömöt, amint a csónak kisiklott velük a nyílt vízre; látta, ahogy a kezét lelógatva nézte, mint hasítják aprócska ujjai a vizet, miközben vidáman kiabált, hogy „Apa, apa, ide nézz!”, s mikor óvatosságra intette, a fiú ráemelte hálától fénylő tekintetét; látta, ahogy hirtelen fekete felhők kúsztak fel az égre, s a hűvös szélben, a nyílt tengeren kitört viharban törékeny dióhéjként sodródott velük a csónak, majd egy oldalról érkező hullámtól felborultak; látta, amint a hátára fordult csónakba kapaszkodva, a szemébe ment víztől homályos tekintettel kutat mindenfelé a fia után, de sehol sem látja, miközben hol elmerült, hol felbukkant vele a csónak a háborgó tengeren; látta, ahogy a tenger alját is felforgató viharban órákon át kétségbeesve kereste a fiát, felkapaszkodva a felborult bárka tetejére, reménytelen tekintettel pásztázta a látóhatárt, majd arra gondolva, talán hálóba akadt a gyerek, átvizsgálta a tengerben kifeszített halászhálókat, egyre csak azt hajtogatva, hogy „Könyörgöm, segíts, édes Istenem, nem, nem, ez nem lehet.” Miután elült a vihar, még hosszú napokig újra meg újra alámerült a tengerben, hogy legalább a holttestet megtalálja, de sehol sem akadt a nyomára. Átkutatott minden vízalatti növényt, belesett minden szikla, minden hasadék, minden rejtelmes barlang üregébe, látott mindenféle halat, polipot, kisebb-nagyobb tengeri élőlényt, olykor velük úszott egy darabon, ám a fia továbbra sem volt sehol.

Azóta egyszer sem fordult elő, hogy akárcsak egyetlen szóval is említést tett volna a tragikus esetről. Egyébként is hallgatag férfi volt, de a fia halála után teljesen bezárkózott, mintha minden egyes szó, amit a száján kiejtett, tiszteletlenség lett volna a fiú emlékével szemben. Olyanná vált, mint egy teknős. Még a feleségével sem beszélt, esténként, miután hazaért, csendben elköltötte a vacsoráját, majd korán nyugovóra tért. Némely éjjeleken ölelkeztek ugyan, de azt nemigen lehetett szeretkezésnek nevezni. Mindössze kielégítették fiatal testük szükségletét, éppúgy, mint mikor szótlanul vacsorázva elverték az éhüket. Reggelente a felesége még aludt, mikor a halász fölkelt, és kisétált a csónakjához. Szerették a társai, megszokták már a különcségeit. Mustafa legjobb cimborája a cigaretta, mondogatták, hozzátéve, hogy senkit se sújtson a gyermeke elvesztésével az Isten, majd sietve lekopogták.

A tengeri emberek babonásan hisznek a jószerencsében meg a balszerencsében, mivel megjósolhatatlan, hogy a határtalan nagy tenger éppen mit tartogat számukra, milyen áldást ad vagy nem ad, miféle csapásokkal sújt le rájuk. Naponta megélik, milyen rendkívül gyenge az ember a víz, a szél, a felhő, a villám meg a hullám roppant erejével szemben, ezért sokkal jobban tisztelik a természetet, mint a városiak. A tenger szó pedig nem a kéklő víz felszínét idézi fel bennük, mint a városi emberekben, hanem azt a másik, izgalmas víz alatti világot, mely hol bőséget, hol veszélyt rejt a számukra. Így aztán még a mitológiáról sosem hallott, talán rendesen olvasni sem tudó legegyszerűbb halászember is hisz a tenger istenében, Poszeidónban. A hatalmas tenger olykor tajtékzó dühbe jön, kegyetlenül felbőszül, s a háromágú szigonyával kivédhetetlen erővel támad, máskor meg szelíd, békés szeretőként lágy, balzsamos szellőkkel cirógatja a halászok arcát, kiengesztelőn a bosszútól tomboló napokért, mintha bocsánatot kérne. Ő minden bőség és baj forrása. A szemünkkel befogadható kékség csupán a tenger irdatlan testét rejtő bőre, s a szél érintése nyomán a felszínen meginduló mocorgások a tenger ébredése.

Mustafa kora fiatalságában sokat búvárkodott, ezért jól ismerte a tenger mélyét. Ismerte a sajátos ritmusra lassú táncot lejtő vízinövényeket, meg azokat a különös mélytengeri lényeket, melyek mit sem tudtak a vízen kívüli világ létezéséről. Meglehet, azt sem tudták, hogy jómaguk vízben élnek. Úgy tűnt, mintha ők is ismerték volna Mustafát; két óriási fűrészes sügér élt lent egy sziklaüregben, akiket nem volt szíve szigonnyal leszúrni, s valahányszor alámerült és üdvözölte őket, úgy tetszett, mintha fogadták volna a köszöntését. Alkalmasint egy idő után megszokták, mert nem menekültek el tőle.

Mustafa aztán úgy döntött valamiért, hogy a két sügér közül a nagyobbiknak Osman a neve. Fiatalon, mikor még eljárt a barátaival a kávézóba kártyázni, mindenkit heves hahotára fakasztott, amint egy alkalommal közölte, hogy az egyik halat Osmannak hívják, a másik hal nevét viszont nem tudja. Azután döbbenten nézte, min nevetnek. Egy percig sem hitte senki, hogy a zárkózott halász, akiből harapófogóval kellett kihúzni a szót, mindezt nem tréfának szánta. Holott Mustafa sosem bántotta volna a védett halakat. Komolyan beszélt. Csakugyan úgy gondolta, hogy ha a kutyáknak, macskáknak lehet neve, akkor szegény halaknak miért ne lehetne? A fia elvesztése után többé nem merült a tengerben, és nem járt el a kávézóba sem. Nem tudta, mi lett a további sorsa Osmannak és a társának.

A tenger táplál, a tenger éltet, a tenger szeret, a tenger kegyetlen, a tenger hallgatag, a tenger gyengéd, a tenger haragos. Némely napon könyörtelenül elpusztítja a halászt, máskor bő kézzel osztja az áldást. Nem adja meg magát bárkinek, aki zsinórt lógat a vizébe, vagy hálót vet a mélyébe. Ismerni kell hozzá minden halnak a szezonját, a tartózkodási helyét, a vonulása útját, a csalétket, a hozzávaló hálót és zsineget, meg a halászati módját. Olykor megesik, hogy váratlan szerencse hull az ölébe, mint azoknak a kíváncsi turistáknak, akiket el szokott vinni egy körre a csónakjával, és egy hasánál fennakadt óriási, piros morgóhal kerül a bárkába, ez a szerencse azonban oly ritka, mint a fehér holló.

Mindig voltak turisták, akik jó pénzt fizettek azért, hogy beülhessenek a csónakba, és átélhessék a halászat izgalmát. Messziről lerítt róluk, hogy számukra nem a halfogás a fontos, hanem az izgatott várakozás. Nem voltak rászorulva, hogy ezzel keressék meg a betevő falatot. A legtöbbjük rendes embernek bizonyult, de mindig akadt néhány kotnyeles, aki folyamatosan jártatta a száját, alaposan próbára téve a halászok idegeit az értelmetlen kérdéseivel. Egyre csak faggatóztak, mintha az élethosszig tartó tanulással megszerezhető halászati ismereteket egyetlen kirándulás ideje alatt magukévá tudnák tenni. Ha pedig hal akadt a horgukra, izgatottan felugráltak, lázas kapkodásukban kis híján felborítva a csónakot. Mustafa kitartóan hordta halászni a turistákat a bárkájával, természetesen gondosan elkerülve a saját szikláit, a titkos hallelőhelyeit. Ami a fogást illeti, ilyenkor a vak szerencsére bízta a dolgot.

Az utóbbi időben az öblöt lassacskán tönkretevő halgazdaságok körül csak úgy nyüzsögtek a halak. Egy részük a háló mögül szökött meg, míg mások, a nagy halak táplálék reményében úsztak ide. Csakhogy néhányan belegabalyodtak a hálóba, és nem bírtak többé kijönni, mígnem saját maguk váltak eledellé. Mustafa sajnálta ezeket a halakat, ezért ha időben észrevette őket, és a körülmények engedték, habozás nélkül lebukott a víz alá, hogy kiszabadítsa őket. Kiváltképp, ha delfint látott. A testvéreiként szerette őket. Közeli ismerősök, sőt, barátok voltak, úgy érezte, szavak nélkül is értik egymást. Előfordult, hogy olyankor tűntek fel a csónak közelében, mikor éppen turistákkal volt, s mindenki lenyűgözve bámulta, amint az erős delfintestükkel sötétkéken kiemelkedve a tengerből, önfeledten ugráltak, játszottak. Ilyenkor a turisták mindig több pénzt adtak, főleg, ha még le is tudták fotózni őket.

Egy nap Mustafa keserű nevetésre fakadt, mikor az egyik kíváncsi turista a kezében tartott könyvre mutatva, afelől érdeklődött a halásznál, hogy olvasta-e.

– Mi közünk nekünk a könyvekhez, uram! Örülünk, ha megvan a mindennapi betevő – felelte, különös holmiként meredve a könyvre. De a férfi csak tovább erősködött:

– Ez a könyv egy hozzád hasonló halászról szól. Egy amerikai író regénye. Itt is akad kardhal? Ti is halásszátok?

– Hogyne – mondta Mustafa. – Halászunk mi mindent, amit a tenger ad, amivel a Jóisten megáld.

– Hallgass ide – folytatta a turista. – A könyvben szereplő halász egy öregember, nem olyan fiatal, mint te. Egy nap egy óriási kardhal akad a horgára, és vontatni kezdi a csónakját. Olyan hatalmas nagy hal, hogy hosszú napokon, éjjeleken át kitartóan vonszolja maga után a ladikot, az öreg halásznak már csupa seb a keze. Azért ha kínkeservvel is, de kitart. Végül csak kifárad a nagy hal, és az öreg ledöfi a szigonnyal, majd a csónak oldalához köti, azután megindul vissza, a part felé, csakhogy mit gondolsz, mi történik útközben?

– Nem tetszik nekem az öreg – szólt Mustafa elkomorodva –, nem igazi halászember.

A turista meghökkent, de azért tovább folytatta. – Várd ki a végét – mondta –, most jön még csak a legizgalmasabb rész. A visszaúton cápák bukkannak fel, és elkezdik marcangolni a nagy halat…

– Hagyja, uram, elég volt – vágott a szavába Mustafa. – Mondtam már, hogy nem tetszik az öreg, nem az én fajtám, nem jó halász az ilyen.

A turista sehogy sem bírta megtörni Mustafa ellenérzését, így végül megkérdezte, mégis miért nem tartja jó halásznak az öregembert.

– Azért – felelte Mustafa –, mert ha csakugyan olyan csodálatos példány volt az a kardhal; ha valóban hosszú napokon és éjjeleken át keményen küzdött az életéért, akkor a halásznak el kellett volna vágnia a zsinórt, mondván „Eredj, bajnokom, kiérdemelted az életet, teljék örömöd a tengerekben.” Megesik olykor, hogy egy hatalmas hal akad horogra, s amint a csónak felé húzod, egyszer csak szemtől szembe kerülsz azzal a pompás lénnyel, aki olyan szívfájdítón néz rád, hogy nincs lelked megölni, és visszaengeded a tengerbe.

*

Jegyzetek:

[1] A Deniz név jelentése „tenger”.

A mű eredeti címe: Balıkçı ve Oğlu

A fordító jegyzete:

Zülfü Livaneli (1946) mind hazájában, mind külföldön a legismertebb török írók egyike, emellett népszerű zenész, dalszerző, filmrendező. Műveit tucatnyi idegen nyelvre lefordították, a koreaitól a francián át a kínaiig. Csak Törökországban 10 milliónál is magasabb példányszámban keltek el a regényei. Számos rangos irodalmi díj birtokosa. Ezenkívül négyszáznál is több dal és díjnyertes filmzene szerzője. A törökországi demokratikus ellenzék ikonikus alakja, akinek a részben emigrációban szerzett dalai mára Törökország-szerte kultusz-dalok lettek. Az idén márciusban politikai okokból bebörtönzött isztambuli főpolgármester, Ekrem İmamoğlu melletti tüntetéseken is visszatérően Livaneli dalai csendültek fel a színpadon.

Az 1971-es katonai puccs után külföldi emigrációba kényszerült, s csak több mint tizenkét év után térhetett haza. Egy ideig az UNESCO jószolgálati nagykövete, és török parlamenti képviselő is volt, évekig aktívan kampányolt a görögökkel való megbékélésért. A Der Spiegel Livaneli egyik művét is beválasztotta az 1925-2025 között megjelent száz legjobb regény közé.

Zülfü Livaneli neve 2023-ig ismeretlen volt a magyar olvasók előtt, akkor két regénye is megjelent magyarul (Hotel Konstantinápoly, Leyla háza). A török irodalomra nyitott nyugati olvasók körében aratott sikerének titka főképp abban rejlik, hogy aránylag tömören és könnyedén tud írni, nem ereszti bő lére a mondandóját, mint Nobel-díjas írótársa, Pamuk, és távol áll tőle a keleti történetmesélés lassan hömpölygő, komótos, részletgazdag ábrázolási stílusa, miközben a legcsekélyebb mértékben sem tesz engedményt a kommersz irodalomnak. A sajátos esszéisztikus nyelven írt regényeinek fókuszában leginkább a török társadalmat belülről feszítő problémák állnak. Mind publicisztikájában, mind szépirodalmi műveiben egyaránt bátran nyúl a tabusított témákhoz is.

A halász és fia („Balıkçı ve Oğlu”) című kisregény, mely Livaneli talán leglíraibb műve, 2021-ben jelent meg Törökországban, majd gyors egymásutánban követte az angol, görög és német fordítása. A helyszín az égei-tengeri görög-török szigetvilág, azon belül is egy török halászfalu, míg a cselekmény hátterét az elmúlt években kibontakozott, a török társadalomra különösen nagy terheket rótt súlyos menekültválság adja. Az Égei-tenger és az ókori Halikarnasszosz, a mai híres üdülőparadicsom, Bodrum vidéke már jó száz éve egy mítoszokkal sűrűn átszőtt, mágikus területe a török irodalomnak. Itt élt és alkotott a huszadik századi török irodalmi élet fenegyereke, Cevat Şakir Kabaağaçlı is, írói álnevén a Halikarnasszoszi halász, aki különleges hangulatú novelláiban – melyek közül néhány magyarul is olvasható – felfedezte az Égei-tenger viharos lelkű halászait a török magas irodalom számára. 

Livaneli kisregényének fókuszában a menekültkrízis „szép embertelensége”, az örökbefogadás, a női szolidaritás, a tengereket is sújtó ökológiai válság, s a természetnek az emberi mohóságból fakadó lelketlen kizsákmányolása állnak. Livaneli e művében a hosszú évek óta a közel-keleti, főleg szír menekültekkel együtt élni kényszerülő török társadalom erkölcsi, lelkiismereti dilemmáinak is hangot ad. A török prózaírói hagyományokhoz képest dísztelen, letisztult stílusban megírt történet főhőse egy égei-tengeri fiatal halász és felesége, akiknek egyetlen fiuk tragikus módon beleveszik a tengerbe. Évek múltán aztán egy nap, mikor a halász kimegy a csónakjával a tengerre, vízbe fulladt afgán menekültekre bukkan. Az egyedüli túlélőnek hitt csecsemőt hirtelen elhatározással magához veszi, hogy a saját, halott fia helyett felnevelje. Babonás meggyőződése, hogy a tenger kárpótolni akarja a kegyetlenül elvett gyermekéért. Mintha igazságot akarna szolgáltatni a sors, akár mások szenvedése árán is. A halász a titokban hazavitt kisfiút igyekszik elrejteni a hatóságok elől, ám amikor fény derül az esetre, egyszeriben váratlan fordulatot vesznek az események. 

A halász és fia történetében is megcsillan Livaneli művészetének egyik legfőbb erénye, nevesül, hogy súlyos témákról is képes könnyen befogadható, olvasmányos stílusban írni. Miután évek óta az Égei-tenger partján, Bodrumban él, közvetlen szemtanúja a tengeri ökoszisztéma pusztulásának, a partokon létesített halgazdaságok kártételének, melyet közvetlen összefüggésbe hoz a korrupt politikai vezetés amoralitásával. Ahogy a könyv utószavában fogalmaz: „Jelenleg Törökország súlyos kifosztása zajlik. A mongol horda dúlása a mostani rombolás egy ezredét sem okozta.” A halász és fia egy érzékeny hangon megkomponált segélykiáltás a lelkiismeretlen hatalmak által magukra hagyott, mélyen kiszolgáltatott emberekért és a végóráit élő tengeri élővilágért.