Leyla, Roxy és Ali Yekta Bey belépnek az életembe

Isztambulban a legtöbb ember nyáron szereti a Boszporuszt, én azonban a téli arcáért rajongok. Sokszor elnézem a hóesésben üvegzöld színűvé váló vizét, a partra vont sárga, piros, kék színű ladikokon megült havat, az élelem után kutató sirályokat.

Meg a város két oldala között ingázó kis motoros hajókat.

Egy téli napon, amikor semmi dolgom nem akadt, beszálltam az egyik kishajóba és átutaztam a túlsó partra, aztán visszajöttem.

Aznap a köd fehér tüllfátyolként borult Isztambulra. A homályos sziluettű csónakok bölcsőként ringatóztak a tengeren. Magamba szívtam a sós víztől elnehezült vastag horgonykötelek illatát, melyekkel a csónakokat a kikötői cölöpökhöz rögzítették, hallgattam az ide-oda lengő bárkák recsegő hangját. Ahogy a kötél megfeszült, szanaszét fröcsköltek a vízcseppek.

Néhány utas a kikötőben a sárga, piros, zöld színű műanyag vödrökben fickándozó halak közül válogatott. Az egyik halászbárkában halat sütött egy férfi, megállás nélkül kiabálva, hogy „halas szendvicset, halas szendvicset tessék!” A halas vödrök mellett valósággal burjánzott a zöld: fejes saláták, fodros saláták, rukkolák halmai, aztán még citromok, retkek…

Csípős hideg volt és fújt a szél.

A korán érkező utasok letelepedtek a kis motoros hajóban. Egy bajuszos, beesett arcú férfi a szél elől a markába rejtett cigarettáját szívta; mintha valami bűnt próbálna leplezni. Mellette egy hatalmas fekete szemű, elnyűtt arcú nő ült szorosan hozzá bújva; a vonásain látszott, hogy valaha nagyon szép lehetett, fejét gyengéden a férfi vállára hajtotta. Úgy hatott ez a kis mozdulat, akár az életük szimbóluma: ebben a kemény társadalomban egy oltalmat kereső nő és egy oltalmazó férfi.

Három lapátkezű siheder a hidegben összebújva susmorgott. A széles vállukat meggörnyesztő fáradtság elárulta, hogy kemény fizikai munkát végeznek; keleti fiatalok voltak valamennyien.

Egyszerre tódulni kezdtek az utasok a hajó felé. Amíg a munkából érkező, a kimerültségtől elcsigázva a fedélzetre igyekvő utasok a kikötő és a csónak közé lefektetett nedves deszkapallón áthaladtak, az indulásra kész hajó segédje kézzel-lábbal szélesen gesztikulálva felügyelte őket, hogy ha valaki megcsúszna, azonnal elkapja. – Indulunk, indulunk! – kiáltotta kisvártatva a kormányos. Lassan indulni készült a hajónk. Az emberek a hidegben felhajtották gallérjukat; mindőjükön elnyűtt felöltők, dzsekik, rövid ujjú kabátok voltak. Meleg leheletükkel igyekeztek felmelegíteni az ízületeknél vörösre gémberedett kezüket.

Aztán elindult a csordultig telt kishajó, egy széles kanyart leírva elhagyta a kikötőt, majd a menetrendszerinti városi hajók, a többi motoros hajó és a sügérhalászatra indult bárkák között ügyesen lavírozva Üsküdar felé vette az irányt. A zajos tengeri járművek zsúfolt utasközönsége mintha valami álomban siklott volna. A sirályok időnként lecsaptak a vízre, fel-felvillanva a hajók mögött. Ahogy leszállt a sötétség, még tündöklőbb lett a fehérségük, még élesebbé vált a vijjogásuk.

Ha a motoros hajó vezetői nem lettek volna olyan éberek, bizony könnyen megeshetett volna, hogy nekiütközünk annak a hajómonstrumnak, melyet a halálra rémült utasok csak az utolsó pillanatban vettek észre. Ez a hatalmas hajó egy lomha, senkivel sem törődő óriásként hasítva a habokat haladt el előttünk, a hajócsavar keltette hullám egy darabig még dobálta a kishajót, majd tovább folytattuk utunkat.

Az utasok kezéből lecsüngő hálós szatyrokból zöldségek, gyümölcsök kandikáltak ki. A még forró kenyereket az ölükben szorongató éhesebb utasok már el is kezdték majszolni a sarkukat, szélüket.

Az anatóliai oldalon világítottak a fények, a minaretekből az esti imára hívás hangja szállt az égbe, amitől az ember torkát sírás kezdte kaparni. Olyan volt ez a város fölött visszhangzó, lélekbe markoló hang, mintha egy ismeretlen világból szólna.

A halak ugyan éltek még a nejlonszatyrokban, de a beszélgetésbe merült utasok nemigen vettek tudomást róluk. A beesett arcú férfi éppen mesélt valamit a vállához simuló nőnek.

A túlpartról ínycsiklandó sülthal illata szállt.

A függőhidakon egy helyben álltak a tömött kocsisorok, a több ezer jármű lépésben araszolt. Az esti sötétség úgy burkolta be Isztambult, akár egy vastag takaró.

Miközben elnéztem ezeket az embereket, arra gondoltam, hogy voltaképpen mindannyian bevándorlók. Más-más típus mind; akad közöttük sötét bőrű, akad szőke, akad balkáni típus meg közép-ázsiai is. Aki nem tudja, meg nem mondaná, hogy ezek az emberek ugyanannak az országnak a lakosai.

Némelyek a Balkánról, mások a Kaukázusból, megint mások Közép-Ázsiából, a Közel-Keletről, Hidzsázból, Jemenből, Jeruzsálemből, Oroszországból, Grúziából, Boszniából, Bulgáriából menekültek ide. Ez a város egy valóságos menedékhely. Az országokban, ahonnan elmenekültek, hátrahagyták a házaikat, kertjeiket, földjeiket, sőt a keservesen utánuk síró kutyáikat-macskáikat is. Ebben az országban pedig, ahová érkeztek, beköltöztek az innen elmenekült emberek házaiba. A görögök és örmények otthonait odaadták ezeknek a földönfutóvá vált, a halál torkából épphogy megmenekült embereknek. Ők pedig elfoglalták az idegen házakat és művelni kezdték a számukra ismeretlen földeket.

A világ e szegletének a története az egymás tulajdonába való beköltözés története. A legtöbb küzdelem és háború mögött birtokviták állnak. A kiürült házak, a benépesült házak, a birtokperek, az ember lakhatási szükséglete, az az alapvető igénye, hogy fedél legyen a feje fölött a történelem során számos tragédiához vezettek.

Akárcsak ebben a regényben.

A Leyla háza megírásának, és ennek a valamiképpen mindannyiunk életére hatással lévő birtokügyi tragédia elmesélésének a gondolata azon a napon, abban a kishajóban született meg bennem.

Egyszer csak láttam, hogy velem szemben egy fáradt, elcsigázott oszmán úrihölgy ül:

Maga az elegancia.

Vele szemben egy csíkokban kékre festett hajú lány:

Maga a lázadás.

Mellettem pedig egy jól öltözött, gondosan megkötött nyakkendőjű, a haját brillantinnal hátrafésült idős férfi:

Maga a méltóság.

Nem ismerték egymást, mindenki a saját gondolataiba mélyedt.

Leyla Hanım, Roxy és Ali Yekta Bey aznap beléptek az életembe.

Hogy azután soha többé ne menjenek el.

*

A Leyla háza a Napkút Kiadónál jelenik meg hamarosan Pál Laura fordításában.