Számos színdarab, egy különös esszékötet és a Magyarországon is elérhető novelláskötet (Déligyümölcstermesztés Micsurin-módszerrel) után 2025-ben publikálta a kortárs lengyel szerző első regényét, a Születésnapot (Urodziny). A sötét humorú könyv lapjain egy napjaink Varsójában élő középkorú színésznő karrierjének hanyatlása elevenedik meg a valóság és hallucinációk, téveszmék szürreális egyvelegétől kísérve, a Murekre oly jellemző műfaji konvenciók feszegetésével.
Új történetet, újabb esetet hallgattunk: kandallótűzbe bámulva, fotelekben elnyúlva, székekre ültetve. Nehéz is volna mindenkit felsorolni, aki összegyűlt azon a téli estén: legyen elég annyi, hogy noha későre járt, még javában tartott az aznapi mulatság. Valaki épp befejezte egy közeli hozzátartozója halálának történetét – olyan viccesen mesélt róla, hogy nehéz volt megőrizni a komolyságunkat. Egy hosszabb ideje figyelmesen hallgató asszony szólalt meg:
- Egyetértek veletek abban, hogy a halál, különösen rejtélyes körülmények között, felerősíti a kíváncsiság és a félelem légkörét. Mivel pedig – tette hozzá egy perccel később, kihasználva, hogy mindenki elhallgatott egy pillanatra, hogy szabad utat nyissanak a hangjának – elismeritek, hogy a halál felerősíti a félelem légkörét, mit szóltok hát egy olyan történethez, ami egy születésnapról szól? Nem feszítjük-e ezzel túl a határokat?
- Természetesen azt mondjuk erre – kiabálta be valaki -, hogy egy születésnapról szóló történet meg is kétszerezi a rettegést.
- És hozzátesszük – kiáltotta valaki más -, hogy hallani akarjuk.
Akkor hát a Bank téren található megállóhoz kell indulnunk – épp most érkezik a villamos. Az ajtótól nem messze szőke lány ül, leveszi a sapkáját és gyűrögetni kezdi a kezében, zavarban van, mintha revolvert fognának rá. A villamos rázkódik, a lány röviden feljajdul, nem bírja tovább. Elhallgat, lehunyja kifestett szemét, lesüti hatalmas babát idéző műszempilláit, tovább nem bírja.
Idősebb nő ül le vele szemben. A rázkódástól újra és újra szétnyílnak kabátja szárnyai, és meg kell ragadnia az öv két végét, összehúzni, megkötni fejét lehajtva. A kabát merev, ahogy magára hajtja, kidülled, mint a madarak mellkasa. Az asszony megigazítja, de nem emeli fel a tekintetét. A táskájába nyúl, és előveszi a fülhallgatóját.
Megpróbálhatjuk megérteni, ahogyan bárki mást próbálnánk.
Boßor Kátya hazafelé tart a kórházból, és pompás kedve van, mert a kórház nyugalommal tölti el. A májusi orgonaillatot juttatja az eszébe. A gyerekkori mandulaműtétjét és azt az autóbalesetet egyetemista korából. A kórházablakot, amiből sötét erdőket látott. A kedves ápolónőt. A gyereket, akit nem szült meg. Az előadás közben eltört lábát. Az érzést, hogy életében először nem neki kell saját magáért aggódnia.
A villamos elhagyja az Anielewicz utcát és Boßor dühösen gondol a sapkáját kezében gyűrögető lányra. A bőre nemes, szinte antik módon feszül magas arccsontjára, ami titokzatosságot és fiatalos tüzet kölcsönöz az arcának, mintha egyszerre lenne asszony és kislány. Boßor egy pillanatra úgy érzi, rajta gúnyolódik. Csak amikor a lány kissé félrehajol, akkor érti meg Boßor, hogy sír. Tudja, hogy meg kéne kérdeznie, történt-e valami, de már maga a lehetőség is felingerli. Van rá esély, hogy a másik válaszol valamit röviden és elfordítja a fejét, ezzel jelezve, hogy a sírás magánügy. De nem tudhatja biztosan. Boßor nem biztos ebben. Elképzeli, ahogyan felteszi a kérdést, a másik pedig hosszú, könnyes történetet zúdít a nyakába. Összetörték a szívét. Elvesztett valakit. Boßor nem tartotta ilyesfajta történetekre méltónak a szerelmet. Nem tekintette beszédtémának a halált. Elég lett volna bármiféle érdeklődést mutatnia, hogy a lány orrcimpái megelevenedjenek, kiszagolják a következő áldozatot. Egy percbe se telne, és már ott ülnének mint két kebelbarátnő egy kávézóban, ahol a másik elmesélné – két melegszendvics-falat között – az egész nyomorúságos életét Boßornak. Beköszöntene a tavasz, ők meg ketten, a fogadott nagymama és a fogadott unoka a parkot járnák a gyapjúkabátkájukban, a kipirult arcocskájukkal, merthogy belefeledkeztek, ahogyan egy férfi akkora szappanbuborékokat fúj, mint egy nyolcéves gyerek. Boßor orrát kis híján még a fogadott dédunokák hintőporos popsijának illata is megcsapja, akikkel hiszen neki kellene később foglalkoznia, hogy egyszerre legyen számukra út és otthon, a bölcs és szigorú idős asszony, aki felmálház, aztán nyeregbe ültet, és elindít a világba egy berregő kismotoron.
Lesüti a szemét, nem szól. Elővesz a táskájából egy piros labdát, és egy darabig gyúrogatja. Vannak emberek, akiknek túl hosszú a története. Túlméretezett az életükre, túlméretezett a törékeny testükre. Boßor Kátya is közéjük tartozik, de belenyugodott, és csendben viseli az életét. Az összefűzött ujjakra, a cipők orrára pillant. Hallja a zokogást, de hogyan lehetne bárki biztos abban, hogy zokogás. Az emberek hasonlóan nevetnek és sírnak. A lány szipog, a telefonjára pillant, elfordítja az arcát az ablaktól. Kátya megdermed, azután még mélyebbre hajol, hogy a másiknak eszébe se jusson megszólítania.
Megkönnyebbülést érez, amikor kiszáll a villamosból a Hadirokkantak terén. A többi utas gondjára bízta a lányt – egy családra, akik az egészet a kocsi másik végéből figyelték. Foglalkozzanak csak vele ők. Kérdezzék csak ki, vegyék csak a lány fél életét és minden baját a vállukra. Jót tesz majd nekik. Majdnem, mint amikor álmában hal meg valaki.
Boßor Kátyát a kanyaron túl várja az otthona. Emeletes ikerház. Az övék a férjével a fele. A kovácsoltvas kerítés mellett orgona hajt, a kaput benövi a borostyán. Meglódult képzelőerejének hála Boßor középkori herbáriumra emlékeztető zöldségeskertet ültetett – a valaha dédelgetett, szabályos, négyszögletű ágyásokat most száraz levelek terítették be, mert Boßor nem tartozott azok közé, akik bármit is életben tudtak tartani. Gyerekkorát falun töltötte, gyűlölt a száraz földhöz érni, arra emlékeztette, amikor régen a krumplit szedték. Ennek ellenére a járvány idején, amikor az egész környék megbolondult – mint a táncoló járványok idején, amik a középkorban tartották talpon az elzászi városokat, megmagyarázhatatlan módon arra kényszerítve a lakosságot, hogy ropják a végkimerülésig –, Kátya, ahogyan a szomszédai is, palántázni és vetni kezdett. Alig érezhető türelmetlenséggel adta meg magát ennek a mániának, mint ahogyan azok az emberek esnek pszichózisba, akinek nincs jobb dolga. Rózsabokrokat is ültetett a saját kertrészére, a meggyfa alá áttört mintájú fehér széket állított, ahol a könyvével szeretett volna letelepedni; ha a fejébe vett valamit, az mégsem nélkülözhette az eleganciát.
Végigsétál most az ösvényen, a cipője alatt csikorognak a fehér, éles kövek.
Felsétál a verandáig vezető három lépcsőn. Nyírfa seprű áll a falnak támasztva. Boßor előhúzza a kulcsait, gyorsan megrázza a csomót: van benne két egyforma, de amit most keres, megfestette egyszer halványlila körömlakkal. A zárba dugja és elfordítja a kulcsot.
Az előszobában rátör az érzés, hogy valami megváltozott. Korhadt fa szagát érzi a levegőben, ami egy gyerekkorából ismerős szagra emlékezteti. Fabódé, lapos tetején kátránypapír, a bódéban munkalap, azon kopasztják a madarakat, érzi a vér és a puffadt, korhadó tölgyfa szagát. Megint hétéves és ovális szalmakalapot visel, a kés biztos mozdulatokkal vág, széles gallérja bal oldalán és halovány, szenvtelen arca jobb oldalán barna hangyákra emlékeztető foltokat hagy a vér. Kiáltana, de a torkán akad. Megcsapja viszont a tengeri szél, sós szagot hoz és fehér homokot. A falu elrendezése a napórához igazodik; északra fordul, de a keletből merít, a pártdirektívából és a taoizmus alapelveiből, melyek között szerepel a következő is: a szomszédok, noha nap mint nap látják egymást és hallják a másik kutyáit s tyúkjait, halálukig ne keressenek közösséget egymással.
Kátya leveszi válláról a nagy barna táskát. A sporttáskát a földre teszi. Meglepi a nagyszobából átszűrődő fény. Azt gondolja, elfelejtette a lámpát lekapcsolni. Pedig a nap az. A nap süt be az ablakon. Valaki széthúzta a nehéz bordó függönyt. Lehet, hogy ő volt az. Átforrósodott por, napsütötte padló illatát érzi.
Kátya leveszi a cipőjét. Átsétál a szobával összenyitott konyhába. Bekapcsolja a kávéfőzőt. Felsétál a lépcsőn. Benéz a fürdőszobába. Megáll a tükör előtt. Kiengedi világos, rövid haját. Átsétál a szobába, ami valaha a férjével közös hálószobájuk volt. Próbál nem nézni az ágyra. Nem mintha ott halt volna meg Ádám, hiszen nem halt meg. Egyszerűen csak sok időt töltött ott, mielőtt elment.
Kátya leül a fotelba.
Azt mondják, a nők legrosszabb rémálma későn menni férjhez. Az emberek azt gondolják, hogy agglegénynek lenni az egy dolog, de egy vénkisasszonynak meg kell ragadnia minden lehetőséget. Dörgölőzik, bár a teste már száraz, fáradt. Tivornyázik, mint aki maradékot fal. Boßor próbál másképpen gondolni minderre, de nem vetemedik arra, hogy sorsról beszéljen. Szerinte ha az emberek jól érzik magukat együtt, hát sok időt kell együtt tölteniük, ha pedig ez némi ceremóniával jár, hát ez van, hadd legyen.
Végre a rokonok és barátnők szemében is elért valami.
Vitte hát a New Orleans-i gumbóra emlékeztető ragut a nagy fazékban, azt képzelte oda, ahogyan szambatáncosként himbálta a fenekét, csípőjére simult a fehér virágos szoknya, folyt a halántékán és nyakán az izzadtság, a blúza dekoltázsa körüli fehér fodrokba veszett, a fülénél tincs göndörödött, mögötte orchidea, a rokonok sorfalat álltak és izgalomtól kipirult arccal egy ritmusra tapsoltak. Micsoda éjszaka, lányok, micsoda éjszaka, nehéz a levegő, lanolintól és túlérett gyümölcstől illatos, madár rikoltása szeli át az eget, a zeneszó erősödik, Kátya maga előtt viszi a hatalmas fazekat, amiből jóllakhat majd végre a családban minden asszony, ez az ő ünnepük, Kátya hajában kavics, cipőjében homok, de táncos léptekkel halad előre, a zene egyre hangosabb, a rumbatökök felgyorsulnak, a rokonok és barátnők egyre hevesebben tapsolnak, Kátya megbotlik – merthogy azért ment el, mert megbotlott, az ő hibája, ezt gondolták mind – és elesik, a lábas tartalma nagy loccsanással a földre ömlik, a taps hirtelen és mindörökre elhallgat, Kátya ott fekszik arccal a gumbóban, soha véget nem érő, halott csend körötte.
Kátya megrázza a fejét, hogy megszabaduljon ettől a képtől.
