Weronika Murek könyvei cseh, francia, svéd és szerb nyelven is olvashatók, és bármilyen műfajban alkot, műveit mindig üdítően egyedi látásmód jellemzi. A Lengyelország képzelete – Útvonalak a kortárs lengyel művészetben nevet viselő rendezvényen Szegeden vele is találkozhat a közönség. Az eseményen az érdeklődők beszélgetést hallhatnak Weronika Murekkel, amelyet a szerző Dögvész című (Kellermann Viktória fordításában olvasható) darabjára épülő posztdramatikus performance kísér a Szegedi Nemzeti Színház Kooperáló Színházpedagógiai Alkotótér színészeinek előadásában.

1749: Végzettséged szerint jogász vagy, hogyan váltál íróvá, és hasznosítod-e valahogy az ilyen típusú iskolai tanulmányaidat?

Weronika Murek: Mindig is író akartam lenni. Az olvasás és az írás már gyerekkoromtól egyfajta menedéket jelentett számomra, olyan helyet, ami csak enyém, ahol kipróbálhatom magam, megkérdezhetem, ki vagyok, és bátran kereshetek válaszokat a kérdéseimre. Ahol kiadhatom magamból, hogy mit gondolok világról, az engem körülvevőkről, magamról. Bizonyos mértékig az írás az önszabályozás egyik módjává is vált. Mindezek mellett imádtam a könyveket. Az írók ugyanúgy hatottak rám, mint a rock- és futballsztárok egy tinédzser lányra. Ez az egész világ felvillanyozónak és titokzatosnak tűnt, a rendkívüli és a kaland ígéretével.  

És igen, jogot tanultam, mert praktikus választásnak látszott. Ez a pálya, amikor elkezdtem, az üvegtornyok tetején lévő sarokirodák reményét keltette föl bennünk, ami természetesen nonszensz, de akkor ésszerű döntésnek tűnt egy humanista beállítottságú ember számára. Most, hogy hivatásszerűen irodalommal foglalkozom, egyre több hálával gondolok a jogi tanulmányaimra, arra, hogy milyen jól felkészítenek a nyelvvel való munkára, a logikus gondolkodásra.

Tehát igen, mindig is író akartam lenni. Versenyeken és műhelyeken próbáltam ki magam, és végül az egyik workshopon felfigyelt rám egy kiadó, majd nem sokkal később megjelent az első könyvem.

1749: Az első könyved, az Uprawa roślin południowych metodą Miczurina, amely magyarul is megjelent (Déligyümölcs-termesztés Micsurin módszerrel, 2018, Vince kiadó, fordította Petneki Noémi), abszurd és szokatlan atmoszférájú novelláskötet, amelynek hatására olvasási stratégiáinkat is újragondolhatjuk. Hogyan építetted fel a könyvet, mit jelentenek neked Micsurin, az ökológiai kérdések és az élő halottak?

WM: Ez a könyv az én szerelmes levelem a szokatlan és időtlen dolgokhoz. Miközben írtam, azt hiszem, bizonyos mértékig a sötét szürrealizmus hagyományait kevertem az 1990-es évekre vonatkozó emlékeimmel, és mindenekelőtt a még mindig körülöttünk lebegő kommunizmus komor örökségével. 1989-ben születtem, ami azt jelenti, hogy nagyjából egyidős vagyok a harmadik Lengyel Köztársasággal. Így a kommunizmusról közvetlen tapasztalatokkal nem rendelkezem, de örököltem sok mindent úgy, ahogy az ember a szüleitől, nagyszüleitől hallott történeteket örökölheti, vagy ahogyan egy látszólag távoli meseként tapasztaljuk meg a világot. Ugyanakkor gyerekkoromból jól emlékszem a kommunizmus maradványaira: könyvekre, az újbeszél szavaival telített sajátos nyelvre, emlékművekre, szokásokra. Azt hiszem mindez együtt alkotja a könyv világát. Micsurin pedig a könyv patrónusa, mert amikor befejeztem az írást, kerestem valakit vagy valamit, ami összefűzi a könyvet hibrid jellege ellenére is, feloldja a műfajok közötti átmeneteket, a kiméra jelleget.  Az őrült genetikus-botanikus kiváló figurának tűnt erre a szerepre.

1749: Olvastam egy interjúdat, amiben arról mesélsz, hogyan kezdtél el színházakkal dolgozni. Elég egyedi és merész akció volt a részedről, hogy az első társulatnak elsőre elutasítottad az egész repertoárját, mégis, talán éppen ezért veled kezdtek el dolgozni. Mi számodra a jó és a rossz színház?

WM: A színház számomra mindenekelőtt egy nagy kaland volt. Egy olyan kaland, amire nem voltam felkészülve, de amitől nagyon sokat kaptam. Érdekel az emberekkel való együttműködés, és az, ami a beszélgetések során kialakul. A színház ezt megadta nekem. De sok időbe telt, mire megtanultam teljes mértékben értékelni, ráadásul, mivel vidéki származású vagyok, a színházzal való első találkozásaim nem voltak túl különlegesek. Nagyjából azt a meggyőződést hagyták bennem, hogy a színház a mozi szegényebb testvére, gyakran hatásvadász és unalmas.

1749: Hogyan hasznosítod a színházi munka tapasztalatait az írás során?

WM: A színházban megszerzett készségek fontosak abban, hogy hogyan közelítem meg az éppen aktuális szöveget, amit írok, illetve sokat segít a tervezésben. Elsősorban a helyzetek alapján történő gondolkodásra, a jelenetek mentén zajló mesélésére gondolok, a jelentés kialakítására a párbeszédek és az azok által előtérbe helyezett, illetve elrejtett elemek révén. Minden, ami a szereplők közötti párbeszédek során kibontakozik, lenyűgöz, különösen az, ahogyan a nyelv működik, amikor elárul vagy megelőz minket, a használóit.

1749: Írtál egy esszékötetet, Dziewczynki: kilka esejów o stawaniu się (Lányok: néhány esszé a felnőtté válásról) címmel, de nem a kortárs trendekben megszokott hősnők, tudós nők életét érdekfeszítően bemutató gyűjteményt készítettél, hanem lányokról, lányos dolgokról írtál megint csak egy vegyes műfajú könyvet. Mesélj nekünk erről a munkádról és a motivációdról!

WM: A motivációm onnan jött, hogy ezzel a címmel és témával dolgoztam egy színdarabon. Úgy éreztem, hogy többet szeretnék írni a lányokról és a lánykorról. Rá akartam kérdezni arra is, hogy miért használják olyan gyakran a ”mintha lány csinálta volna” kifejezést arra, hogy leírjanak valamit, ami rosszul vagy gyengén sikerült. Emellett szerettem volna mesélni az irodalomban szereplő lányokról, Lolitáról, Dorothyról az Óz, a nagy varázslóból, de más lányokról is: azokról, akik játékokat szerveznek, naplót írnak, kincseket rejtenek el a zsebükben és így tovább. Szerettem volna átgondolni, hogy ma mit tudok kezdeni ezekkel a képzetekkel, és azzal a pillanattal, amikor nekem, felnőtt nőnek ezek a történetek energiát adhatnak.

1749: A könyveidet, darabjaidat most már több nyelvre is lefordították, mit gondolsz, mit jelent nemzetközi szerzőnek lenni?

WM: Az, hogy a könyvet lefordítják, nagyon sokat jelent számomra, mert lehetőséget ad a könyv anyanyelvén és kulturális kontextusán túlmutató beszélgetésekre, találkozásokra. Lehetővé teszi, hogy felfedezzük, hogyan „beszél” egy kötet a saját nyelvén kívül, mennyi marad meg belőle, és milyen új dolgok nyílnak meg általa. Mindig nagyon kíváncsi vagyok a fordítók kérdéseire is, arra, hogyan változik a munkájuk által a könyv, hogyan erősítik meg és hogyan gondolják újra egy szöveg tulajdonságait.

Weronika Murek Lengyelországban megjelent művei:

Uprawa roślin południowych metodą Miczurina, 2015 (novellák)
Feinweinblein, 2019 (színművek)
Dziewczynki: kilka esejów o stawaniu się, 2023 (esszékötet)
Urodziny, 2025 (regény)