GEOLÓGUSOK

Éjszaka Krisztet felébresztették, és az ügyeletes felügyelő átkísérte a végeérhetetlen sötét folyosókon a kórházparancsnok irodájába. Az egészségügyi szolgálat alezredese még nem aludt. Lvov, a BM megbízottja a parancsnok asztalánál ült, és egy papírlapra holmi madárkákat firkálgatott.

- Parancsnok polgártárs, Kriszt, a felvételi osztály felcsere, parancsára megjelentem.

Az alezredes intett, és az ügyeletes felügyelő, aki Kriszt bekísérte, eltűnt.

- Idehallgass, Kriszt – szólt a parancsnok -, vendégeket hoznak hozzád.

- Etap érkezik – mondta a megbízott. Kriszt várakozón hallgatott.

- Megfürdeted őket. Fertőtlenítés, satöbbi.

- Értettem.

- Ezekről az emberekről senkifia nem tudhat. Semmi érintkezés velük.

- Bízunk benned – magyarázta a megbízott, és köhécselt egy kicsit.

- A fertőtlenítő kamrával egyedül nem boldogulok, parancsnok polgártárs – mondta Kriszt. – A kamra kezelőszervei messze vannak a hideg-melegvíz keverőcsapjától. A víz és a gőz külön van választva.

- Tehát?...

- Kell még egy szanitéc, parancsnok polgártárs.

A két főnök összenézett.

- Legyen még egy – mondta a megbízott.

- Megértetted? Senkinek egy szót sem.

- Értettem, parancsnok polgártárs.

Kriszt és a megbízott távozott. A parancsnok felállt, eloltotta a mennyezeti lámpát, és felvette a köpenyét.

- Honnét jön ez az etap? – kérdezte halkan Kriszt a megbízottól, ahogy keresztülmentek a parancsnoki iroda hosszú várószobáján – ez amolyan moszkvai divat volt, amit mindenütt utánoztak, ahol parancsnoki iroda volt, akár polgári, akár katonai, mindegy.

- Honnét?

A megbízott harsányan felnevetett.

- Ej, Kriszt, Kriszt, nem gondoltam volna, hogy képes vagy feltenni nekem ilyen kérdést… - Aztán hidegen válaszolt: - Moszkvából, repülőgépen.

- Szóval, lágert még nem kóstoltak. Börtön, vizsgálat, satöbbi. A láger az első slukk szabad levegő, úgy képzeli mind – mármint azok, akik nem kóstolták. Moszkvából repülőn…

Másnap éjjel a visszhangos, tágas nagy előcsarnok megtelt idegenekkel – tisztek, tisztek, tisztek. Őrnagyok, alezredesek, ezredesek.

Még egy tábornok is volt közöttük, egy alacsony, fiatal, fekete szemű férfi. A kísérő őrségben nem volt egyetlen sorkatona sem.

A kórházparancsnok, ez a sovány, termetes öregember keservesen meggörnyedve jelentett a kis tábornoknak:

- Minden kész a fogadáshoz.

- Remek, remek.

- Fürdő!

A parancsnok intett Krisztnek, és a felvételi iroda ajtaja kinyílt.

A tiszti köpenyesek tömege széthúzódott. A váll-lapok aranycsillagos fénye kialudt – az érkezettek és a fogadók teljes figyelme a rongyokba öltözött, piszkos emberek kis csoportjára összpontosult, akiknek göncei természetesen nem kincstáriak voltak, dehogy, saját, polgári ruhadarabok voltak, a vizsgálat időszakából, amelyek szétfoszlottak a zárka padlóján.

Húsz férfi és egy nő.

- Anna Petrovna, parancsoljon – szólt az egyik rab, és előre engedte az asszonyt.

- Ugyan, menjenek csak fürödni. Én elüldögélek itt, pihenek egy kicsit.

A felvételi iroda ajtaja becsukódott.

Mindannyian ott álltak körülöttem, és mohón néztek a szemembe, igyekeztek kiolvasni belőle valamit, de még nem kérdeztek.

- Régóta van a Kolimán? – kérdezte végül a legbátrabb, aki afféle „írástudót” látott bennem.

- Harminchéttől.

- Harminchétben még mi valamennyien…

- Hallgass – avatkozott közbe egy idősebb társa.

Belépett Habibulin felügyelő, a kórház párttitkára, a parancsnok különösen bizalmas embere. Habibulin szemügyre vette az érkezetteket is, engem is.

- A borotválással mi lesz?

- Ide lett hívva a borbély – mondta Habibulin. – Egy perzsa, a blatnojok közül, Jurka.

Jurka, a perzsa blatnoj hamarosan megjelent a szerszámával. Megkapta az eligazítást az őrségben, és csak motyogott.

Az érkezettek érdeklődése ismét Kriszt felé fordult.

- Nem okozunk magának kellemetlenséget?

- Már hogy okozhatnának kellemetlenséget, mérnök urak – azok, ugye?

- Geológusok.

- Geológus urak.

- Hol vagyunk tulajdonképpen?

- A Kolimán. Ötszáz kilométerre Magadantól.

- Na, minden jót. Jó dolog ez a fürdő.

A geológusok – valamennyien! – külföldi munkán voltak. Tizenöttől huszonötig kaptak. A sorsuk pedig a különleges csoportfőnökség kezében volt, ahol olyan kevés a katona, és olyan sok a tiszt és a tábornok.

Ezeknek a tábornokoknak a „gazdasága” nem tartozott a Kolima és a Dalsztroj alárendeltségébe. A Kolima csak a hegyi levegőt adta a berácsozott ablakon keresztül, a nagy élelmiszer-fejadagot, havonta három fürdőt, a fekhelyet, a tetvek nélküli fehérneműt, a fedelet. Holmi sétákról, moziról szó sem lehetett. Moszkva sarkkörön túli dácsát választott a geológusoknak.

Ezek a geológusok valami szakmájukba vágó nagy munkát ígértek a főnökségnek – valami olyasmit, mint a Ramzin[1]-féle egyenáramú kazán újabb változata.

Az alkotó tűz szikráját közönséges bunkósbottal is ki lehet csiholni – jól ismert dolog volt ez az „átkovácsolások” meg a számtalan Fehér-tenger-csatorna után. Az élelmiszerfejadag mozgó skálája és a fegyelmi büntetések, a munkanapok szorzói és a remény pontosan elég ahhoz, hogy a rabszolgamunka áldott munkává váljon.

Egy hónap múlva eljött a kis tábornok. A geológusok kifejezték az óhajukat, hogy moziba akarnak járni, a rabok és a szabadok mozijába. A kis tábornok egyeztette a kérdést Moszkvával, és engedélyezte a geológusoknak a mozit. Az erkélypáholyt, ahol korábban a főnökség ült, kettéosztották, és börtönráccsal megerősítették. A vetítéseken a geológusokat a főnökök szomszédságába ültették.

A geológusoknak könyvet nem adtak a lágerkönyvtárból. Csak műszaki szakirodalmat.

A párttitkár, a régi dalsztrojos, beteg Habibulin egész felügyelői élete során most először sajátkezűleg cipelte a geológusok fehérneműs batyuját a mosodába. Ez a világon mindennél jobban bántotta.

Újabb egy hónap múlva megint jött a kis tábornok, és a geológusok függönyöket kértek az ablakukra.

- Függöny! – háborgott szomorúan Habibulin. – Függönyre támadt kedvük.

A kis tábornok elégedett volt. A geológusok munkája jól haladt. Tíznaponként éjszaka kinyitották a felvételi irodát, és a geológusok megfürödtek.

Kriszt nemigen beszélgetett velük. Meg aztán mit is mesélhettek volna a rabosított geológusok, amit Kriszt nem látott lágerélete folyamán?

Ekkor a geológusok figyelme a perzsa borbélyra terelődött.

- Ne beszélj velük sokat, Jurka – mondta egyszer neki Kriszt.

- Hogy engem egy frájer tanítson, na hiszen. – És a perzsa cifrát káromkodott.

Elérkezett az újabb fürdőnap. A perzsa szemmel láthatólag ittasan érkezett, de lehet, hogy becsifirezett[2], vagy „benyelt egy kis kodeint”. Annyi biztos, hogy túlságosan élénken viselkedett, sietett haza, a kapuőrségből kiugrott az utcára, anélkül, hogy bevárta volna az őrt, aki visszakísérte volna a lágerba, Kriszt csak egy száraz revolverlövést hallott a nyitott ablakon át. A perzsát a felügyelő lőtte le, az, akit épp az imént borotvált. Az összegörnyedt test ott feküdt a tornác mellett. Az ügyeletes orvos megtapogatta a pulzusát, aláírta a jegyzőkönyvet. Jött egy másik borbély, egy Asot nevezetű örmény terrorista, abból az örmény eszer harci osztagból, amelyik 1926-ban megölt három török minisztert – élükön Talaat pasával, akinek a lekén száradt az 1915-ös örmény mészárlás, melynek során egymillió örményt pusztítottak el… A nyomozati osztály ellenőrizte Asot anyagát, és többé nem kellett a geológusokat borotválnia. Találtak valakit a blatnojok között, de az egész rendszert megváltoztatták: a borotválást minden alkalommal új borbély végezte. Az volt a vélemény, hogy így veszélytelenebb: nem alakítanak ki kapcsolatokat. A Butirki börtöben így váltják az őröket, elcsúsztatott rendszer szerint.

A geológusok nem értesültek sem a perzsáról, sem Asotról. A munkájuk eredményesen folyt, és a kis tábornok a következő alkalommal félórás sétát engedélyzett nekik. Ez szintén mélységes megaláztatást jelentett Habibulin, a régi felügyelő számára. A felügyelő az engedelmes, gyáva, jogfosztott emberek lágerében nagy főnök. Itt viszont a felügyelői szolgálat a maga tiszta formájában nem volt ínyére Habibulinnak.

A szeme egyre szomorúbb lett, az orra egyre vörösebb – és keményen inni kezdett. Egyszer fejjel beleesett a hídról a Kolimába, de kimentették, és nem kellett megszakítania fontos felügyelői szolgálatát. Engedelmesen cipelte a fehérneműs batyukat a mosodába, engedelmesen söpört a szobában, cserélte a függönyöket az ablakokon.

- Na, milyen az élet? – kérdezte Habibulint Kriszt – végtére is több mint egy éve voltak együtt ügyeletben.

- Pocsék – sóhajtott Habibulin.

Megérkezett a kis tábornok. A geológusok munkája remekül folyt. A tábornok örvendező mosollyal járta körbe a geológusok börtönét. Kinézett neki a kitüntetés a geológusok munkájáért.

Habibulin feszes vigyázzban köszönt el a tábornoktól.

- Jól van, jól van. Látom, nem kellett csalódnom bennetek – mondta vidáman a kis tábornok. – Ti meg – fordította tekintetét a küszöbön álló többi felügyelő felé -, bánjatok velük udvariasabban. Különben rátok szegezem a koporsódeszkát, ti szukák.

Azzal távozott.

Habibulin eltámolygott a felvételi irodáig, felhajtott Krisztnél egy dupla adag valerianát, és megírt egy kérvényt, hogy haladéktalanul helyezzék át bármilyen más munkára. Megmutatta a kérvényt Krisztnek, együttérzést várt tőle. Kriszt próbálta megmagyarázni a felügyelőnek, hogy a tábornok számára ezek a geológusok sokkal fontosabbak, mint akár száz Habibulin, de az érzelmeiben megsértett főfelügyelő nem volt hajlandó megérteni ezt az egyszerű igazságot.

A geológusok egy éjszaka eltűntek.

MEDVÉK

A macskakölyök kibújt a dikó alól, és alig tudott visszaugrani: Filatov, a geológus hozzávágta a csizmáját.

- Te mit dühöngsz? – kérdeztem, és félretettem a Monte Cristo elkoszolódott példányát.

- Nem szeretem a macskákat. Ez itt – húzta magához Filatov a sűrű bundájú, szürke kutyakölyköt, és megcibálta a nyakán a szőrt -, ez itt egészen más. Színtiszta farkaskutya. Harapd meg, Kazbek, harapd meg – uszította a geológus a kutyust a cicára. De a kutya orrán két friss karmolás látszott, a cica karmainak nyoma – és Kazbak csak tompán morgott, de nem mozdult.

A cicának nem volt nyugta nálunk. Az öt férfi őrajta töltötte ki a tétlenség unalmát – a megáradt folyó visszatartotta az indulásunkat. Juzsikov és Kocsubej, a két ács már második hete hatvanhatost játszott, a majdani fizetésükre. A szerencse hol egyiknek, hol a másiknak kedvezett. A szakács benyitott az ajtón, és odakiáltott nekünk:

- Medvék!                                       

Mindannyian azonnal az ajtóhoz ugrottunk. Öten voltunk, egyetlen puska volt nálunk: a geológusé. Balta nem jutott mindenkinek, úgyhogy a szakács felkapott egy borotvaéles konyhakést.

A medvék a patakon túl lépkedtek a hegyoldalban, egy hím és egy nőstény. Megzták, kitördeltél, tövestől rángatták kifele a fiatal cirbolyafenyőket, és behajígálták a patakba. Egyedül voltak a világon ezen a tajgai májusi napon, és az emberek széllel szemben közeledtek feléjük, egész közel, alig kétszáz méterre. A hím vörösesbe hajló barna szőrű állat volt, kétszer akkora, mint a nőstény, öreg lehetett, jól lehetett látni hatalmas sárga agyarait.

Filatov, aki a legjobb lövő volt köztünk, leguggolt, a puskát ráfektette egy kidőlt vörösfenyő törzsére, hogy támaszról lőjön, és biztosra találjon. Ide-oda mozgatta a csövet, utat keresve a lövedéknek a bokrok sárgulásnak indult levelei között.

- Lőj! – mordult a szakács izgalomtól elfehérdett arccal -, lőj.

A medvék meghallották a neszezést. Egy szempillantás alatt reagáltak, mint a focista meccs közben. A nősténymedve felnyargalt a lejtőn, a hágón túlra. Az öreg hím nem futott el. Pofáját a veszély felé fordította, elővicsorította az agyarait, és lassan elindult a hegyoldalon, a törpe bokrok sűrűje felé. Nyilvánvalóan magára vállalta a veszélyt, az életét áldozta, hogy megmentse a párját, elvonta felőle a halált, fedezte a futását.

Filatov lőtt. Mint már mondtam, jól lőtt, a medve összeroskadt, és lehemperedett a lejtőn a szurdok felé, addig gurult, míg egy cirbolyafenyő, amit fél órával korábban játékból kitördelt, fel nem tartóztatta a súlyos testet. A nőstény rég eltűnt.

Minden olyan hatalmas volt – az ég, a sziklák -, hogy medve játékszernek látszott. Az egyetlen lövés végzett vele. Összekötöztük a mancsait, rudat dugtunk alá, és a hatalmas test súlyától imbolyogva leereszkedtünk a szurdok fenekére, a kétméteres síkos jégre, amely még nem olvadt el. A jégen vonszolva elcipeltük a kunyhónk küszöbéig.

A kéthónapos kutyakölyök, aki kurta élete alatt nem látott még medvét, a félelemtől eszelősen behúzódott a fekhely alá. A cica másképp viselkedett. Tombolva nekirontott a medvetetemnek, amelyet öten nyúztunk. A cica darabokat tépett ki a meleg húsból, felkapkodta az alvadt vérmorzsákat, táncolt a vadállat inas, vörös izmain…

A bőr négy négyzetméteres lett.

- Jó tizenkét pud husi – mondta a szakács külön-külön mindenkinek.

Gazdag zsákmány volt, de mivel nem tudtuk elszállítani és eladni, nyomban elosztottuk egymás között, egyenlően Filatov geológus fazekai és serpenyői éjjel-nappal fortyogtak, amíg csak meg nem fájdult a hasa. Juzsikov és Kocsubej, miután megbizonyosodtak, hogy a medvehús a kártyajáték elszámolására nem alkalmas, ki-ki besózta a maga adagját, eltette a kővel kirakott gödrébe, és naponta mentek ellenőrizni a fogyaszthatóságot. A szakács nem tudni, hová rejtette el a húst, neki volt valami titkos sózási receptje, de senkinek nem árulta el. Én meg etetgettem a kutyakölyköt meg a cicát, és mindőnk közül mi hárman pusztítottuk el a medvehúst a legügyesebben. A szerencsés vadászat emlékezete két napra volt elegendő. Veszekedni csak a harmadik nap, estefelé kezdtünk.

*

Jegyzetek:

[1] Ramzin Leonyid Konsztantyinovics (1887 – 1948), szovjet tudós és mérnök, akit a hírhedt mérnök-perben elítéltek. Híressé vált találmányát egy tudósbörtönben dolgozta ki.

[2] Csifir – narkotikum hatású sűrűre főzött tea.