KOZMIKUS INFARKTUS

Jeff azt mondta ma reggel, velem álmodott:
„Álmomban díler voltál.
Heroint árultál az úton.
Állítólag elütött egy Hummer,
de túlélted az álmomban” – mondta.
Nem tudom. Évek óta nem álmodom.
Amióta Amerikába jöttem: nem álmodom.
De a szívroham után
újra elkezdtem emlékezni az álmokra,
a szívroham összekapcsolt a kozmosszal.
Jeff egyébként műholdmérnök.
Amikor Amerikába jöttem,
abban az analóg korban
az ő foglalkozása nem létezett.

KÉT MARTIN

A Starbucks kertjében, B-vel. Verőfényes nap. A kert és az út közötti keskeny földsávra a kertészek új dísznövényeket ültettek. Két vörös kardinálispinty láthatatlan magvakat csipeget a laza talajról. A mellettünk lévő asztalnál egy fiatal anyuka ül, a hajából ítélve most jött ki a fodrászszalonból. Az asztalon előtte egy Kindle, könyvet olvas, és időnként felemeli a fejét, hogy ránézzen a baseballinget, rövidnadrágot, baseballsapkát viselő kisfiára. És miközben a gyerek egy miniatűr baseballütővel hadonászik az asztalok között, a nő rászól: „Ne csináld, Martin!” Azután tovább olvas.
„Emlékszel Martinra?” – kérdezi B.
Ebben a pillanatban a baseballmezes fiú a díszcserjével beültetett sávra lép, szemmel láthatóan kíváncsi a két madárra, amelyek ott, az emberi jelenléttől való félelem nélkül, magokat csipegetnek a földről. A kisfiú meglendíti baseballütőjét és megüti vele a madarat, amely fájdalmában felvijjog, ez meglepi a fiút, ezért egy lépésnyit hátrál. A sérült madár a szárnyaira támaszkodva a díszcserjéhez sántikál, és ott elbújik az erőszaktevő elől. A másik pinty felröppen egy fölöttünk levő ágra, és most a két madár idegesen hívogatja egymást.
„Melyik Martinra?” „Arra, akinek boltja volt a Baščaršiján.” „Amelyik bőrtáskákat árult?” „Aha.” „Emlékszem, a boltban pacsuliillat volt.” „Meghalt.” „Miben?” „Rák. Megkérdezte: mennyi van még hátra? Az orvos azt mondta: két hónap. Kiment a repülőtérre, vett egy jegyet Los Angelesbe, és eljött Zappa sírjához. Azután meghalt.”
Már dél van. Megittuk a kávénkat, és távoztunk, ki-ki a maga útján.

KÖLTÖZKÖDÉS ELŐTT

Megint költözünk. H. szerint eddig tizenhétszer költöztünk. Nem számoltam, de hiszek neki. A költözés lakcímváltozást jelent. Az erőszakos migrációt leszámítva a legtöbben úgy váltanak lakhelyet, címet, hogy az elviselhetőbbé teszi az életüket. Már világos: mindig is annak alapján választottam lakást, hogy milyen kilátás nyílik az ablakából. Lecsupaszított igazság: számomra a világ az, amit az ablakomból látok.
H. azt állítja, az életem könyve 17 fejezetből állna, és minden fejezet egy-egy költözést írna le. Az iPhone-jával készítette ezt a fotót, amin annak a lakásnak az ablakából fedezem fel a kilátást, ahová a rákövetkező napon beköltöztünk. A költözés mindig drámai esemény. De nem amiatt a lakás miatt, ahová belépünk, hanem amiatt, ahonnan kilépünk. Van az a pillanat, amikor utolsó alkalommal hagyod el a szobáidat, amelyeket a múltban megtöltöttél az idegességeddel és a nevetéseddel. Még mielőtt utoljára bezárom az ajtót, hátranézek, hogy megnézzem, mit hagyok magam mögött. Amit látok, mindig megráz.
Ma a House of Leaves című regényre gondoltam, melynek a szerzője Mark Z. Danielewski. A könyv középpontjában egy régi virginiai ház áll, amelynek belső és külső méretei eltérőek. A könyvben ez a különbség a horror forrása. Hétköznapi életünk valóságában a lakásaink belső és külső méretei közötti különbség nem fikció, hanem realitás. És ez az egyetlen dolog, amit tudok a házakról. Abban a pillanatban, amikor kilépek a lakásból, és még egyszer visszanézek a szobákra, ahol laktam (miután minden kiürült, és nem maradt más, csak a csupasz falak és a padló), azt látom, teljesen idegen számomra ez a tér. És ez azért van így, mert az emberektől és tárgyaktól megfosztott szobák sokkal kisebbnek tűnnek, mint azok, amelyekben laktam.

RIASZTÓ

Megszólalt a riasztó az épületben, így mindannyian elhagytuk a lakásainkat. Nem tudom, mi volt a riasztás oka. Szemügyre vettem a homlokzatot: sehol sem volt füst, sem láng, minden jel arra utalt tehát, hogy a biztonságiak gyakorlatozásáról lehet szó. Az épület előtt megtudjuk, hogy nem tartózkodhatunk a bejárat környékén, mindannyiunknak el kell távolodnunk innen, egészen a Tizenharmadik utcáig. Daniel társaságában voltam, verőfényesen sütött a nap. Jólesett ez a váratlan szabadság: kinn lenni és semmit sem csinálni. A Tizenharmadik utcában található a Nőművészek Múzeuma (teljes nevén National Museum of Women in the Arts), ahová időnként betérek annak reményében, hogy a gift shopban találok majd ajándékba adható apróságokat. Daniel újságíró, és nagyon komoly fiatalember. Bostonban született, a családja Kelet-Európából emigrált valamikor réges-régen Amerikába. Ez egy szép közös pont és egyben ürügy a társalgásra: felemlíti, hogy néhány kosárlabdázónk most Bostonban játszik, így aztán erről beszélgetünk. Hogy elbújjunk a tűző nap elől, betérünk a múzeum ajándékboltjába, és nézelődünk, mit árulnak. Többnyire helyi nőművészek saját kezűleg készített ékszereit látjuk és híres nőművészek monográfiáit – Diane Arbustól Frida Kahlóig. Elválunk egymástól, és ő az egyik irányba sétálva járja be a boltot, én pedig a másik irányba indulok, hogy aztán valahol középen találkozzunk. Marina Abramović The Artist is Present című könyve állt előttünk a polcon, nyitva: mintha a beszélgetésünk illusztrációjaképp lett volna odaállítva.
Lapozgatom a könyvet, nézegetem az Abramović munkáiról és performanszairól készült fotókat, elmondom, amit tudok a művészetéről, noha nem sokat tudok, és így böngészgetve olyan oldalakra jutunk, ahol meztelen emberi testek jelennek meg. Daniel tartózkodóvá kezd válni, látom, hogy kellemetlen számára a meztelen nők és a falloszok látványa. Megkérdezem: „Kicsit túl sok ez neked?” Ő pedig azt mondja: „Igen. Ez nem az én coffee table-emre való.” Ezek után kimegyünk a szabadba. Nem lepett meg a reakciója: itt az otthoni coffee table a művészet mércéje. Az art, amely felzaklat, bekerülhet egy múzeumba, de nehezen kerül ki onnan. Engem nem aggaszt az egyszerű emberek művészettel szembeni ellenállása: ki vagyok én, hogy megvédjem a művészetet az emberektől? De amikor kiérünk a múzeumból a napsütésbe, azt látom, hogy Daniel még mindig távolságtartó és tartózkodó. Talán azért lettek szaporábbak a léptei, mert szemtanúja voltam a szégyenének? Nem lehet, hogy a Marina Abramovićhoz kötődő múzeumi élményét követően majd minden -ić végződésű vezetéknevű szlávban a feslett erkölcs megtestesülését látja? Nem tudom. Visszamentünk az irodába. A riasztás hamis volt.