Freddy felpattan a focilabdákról, száján széles vigyor, a haja még mindig a válláig ér, de most rendezettebb. Mögötte Anja dől az ajtófélfának, karján Finchennel, a macska farka a bézs pulóvert söpri. Az éjszakák még hűvösek, még nincs egészen nyár, és ahogy Freddy megmutatja a nemrég felújított vendégmosdót, tudom, hogy néhány dolog megváltozott. A szürke törölköző használatlanul lóg az ezüstszínű karikán, és én Freddy figyelő szemei előtt minden részletre kiterjedően megvizsgálom a törhetetlen porcelán étkészletét.

Anja kiszól a konyhából, kérek-e én is bort.

Visszaszólok:

– Kérek, köszönöm.

Freddynek pedig azt:

– Bor, csak úgy per bor.

Vigyorog és pontosít:

– Jófajta.

A nappaliban a sima, indusztriális megjelenésű könyvespolcon ábécésorrendben állnak a könyvek. Úgy veszem le az egyiket, mintha olyasvalakinél lennék, akit nem nagyon ismerek, és egy biztos pontra lenne szükségem. A fekete kötésen vékony fehér vonalak, talán hajszálak, talán karcolásnyomok.

– Te Gillian Flynnt olvasol?

Freddy zsebrevágja a kezét és behajlítja a lábujjait.

– Nem, ezek Anja könyvei. De láttam a Fincher-filmet – mondja.

– Imádom Rosamunde Pike-ot – mondom én, majd máshova teszem vissza a könyvet, mint ahonnan kivettem, de Freddy észre sem veszi.

A konyha egybenyílik a nappalival, a két helyiség között egy némi kocsmai hangulatot kínáló bárpult a határ, most annak dőlünk neki.

Belekortyolok a vörösborba, az a fajta, amitől cseres lesz az ember nyelve. Szeretem az ilyet. A nyelvem hegyével felkenem az ínyemre. A falon bekeretezett műnyomat, Le Chat noir. Magától értetődik. Magától, mint a szárított levendulacsokor a rézvázában a pult mellett a padlón. Magától, mint annak idején a Ponyvaregény-poszter Freddy első albérletében. Vagy az, hogy annak idején, ha végigsimítottam a felületeken, a bőrkanapén, a dohányzóasztalon, a mosogatószekrényen, a zuhanykosáron, a gumilepedőn, a laptopbillentyűzeten, mindenhonnan dohánydarabkák ragadtak a tenyeremhez, vagy odaszáradt folyadékok maradványaihoz értem, amelyek hol ragacsosak voltak, hol lágyak és merevek, mint a viasz.

– Hé, te! Nyughass már! –  Anja mérgesen a macska után néz, miután az otthagyta a kaparópóznát, felugrott a pultra, majd kiosont a cicaajtón. Úgy tűnik, szemerkélhet odakinn, mert a buksija meg- megreszket, mint egy rosszul felhúzott játék.

– Meddig maradsz? –  kérdezi Freddy.

– Csak holnapig. Aztán vissza haza, nyaralok tovább az erkélyemen.

Mindketten bólintanak. Röviden megbeszélik, melyikőjüknek mikor kell elmennie otthonról. Anja korábban kel, szóval Freddy vigyázzon, hogy Finchent be ne zárja véletlenül megint a hálószobába. Anja nyomatékosan Freddyre pillant, ő felé hajol és szinte dacosan mondja:

– Persze, tudom, tudom.

– De most ne tegyél úgy, mintha nem kellene külön szólnom.

– Nem teszek úgy.

Örülök a borospohárnak, így legalább a kezeimnek van mit csinálniuk. Előrehajtom a garbóm ujját, amit azért hordok, mert korábban sosem hordtam garbót, és letörlök vele egy ujjnyomot a pohárról. Ettől olyan lesz, mintha egy csiga mászott volna végig rajta. Szerintem Anja nem tudja, hogy Freddy és én lefeküdtünk egymással. Barátilag. Ilyesmiről Freddy nem beszél. Nekem meg sosem volt sok közöm Anjához. Amikor egy pillanatra kimegy a szobából, Freddy a keze mögé rejti az arcát.

– Ne mondj semmit. Tudom.

– De hát nem mondok semmit.

Freddyt abból az időből ismerem, amit azóta „az albérletkorszak” néven emlegetünk. Tizennyolc volt, amikor egy jó barátjával, Niklasszal kiköltöztek hazulról és a belvárosban kivettek egy lakást. Én előbb Niklas húgának voltam barátnője, aztán összebarátkoztam Niklasszal, majd Freddyvel. Freddy szobájában volt egy afféle emelvény, mintha az ágya egy talapzaton állna, úgyhogy amikor azon az ágyon ültem, egészen abszurd pontossággal láttam a plafont. A vakolat fáradásait. Az egyenetlenül felfestett fehéret. Lebegő pókhálókat. Örök időkig el tudtam volna nézni. Súlyosnak éreztem tőle magam, a jó értelemben. Csak néha fordult elő, hogy a súly a fejem hátsó falának esett, majd görgött kicsit a koponyámban, mint egy bowlinggolyó, majd hátrahúzott, míg ki nem terültem, mereven, mozdíthatatlanul és feloszthatatlanul, és vártam, mikor kapok újra levegőt. És egyszer az is megesett, hogy hevertem, mint a keményplasztik, miközben egy idegen súly ereszkedett mögém. Ezt a matrac hajlásán vettem észre. És nem félek, nem tudok megfordulni és nem is akarok.

Azt, hogy mi az az alvásparalízis, évekkel később tudtam meg egy tévémagazin egyik cikkéből. A sarokban egy árnyalak illusztrálta a cikket, és fölötte vörös betűkkel az állt: ÉJJELI RÉM. A következő oldalon egy reklám volt egy matracról, aminek a közepe le tudja hűteni az embert. Anyám kivette az újságot a kezemből. „Ezek a cikkek egyre hatásvadászabbak.” Azzal nekiállt a keresztrejtvénynek, és beírta a kebelbarát délnémet tájnyelvi ötbetűs megfelelőjének, hogy SPEZI.

Tizenöt éves korom óta nem kellett engedélyt kérnem, ha éjjel nem jövök haza. A szüleimnek fontos volt, hogy korán megtanuljam, hogy felelős vagyok magamért. „Ne csinálj semmit, amit nekünk nem mesélnél el” – mondogatta mindig apám. Mindent egybevetve a nevelésünket anyám feladatának tartotta, az enyémet csakúgy, mint a testvéreimét, így a nem megfelelő viselkedésért sem ő volt a felelős, hanem anyám. Csak azt hangsúlyozta egyre, hogy önállóan gondolkodó embereket szeretne faragni belőlünk.

Szóval én mostam a magam szennyesét, és csak egyszer sírtam otthon, a ház előtti lépcsőn ülve. Anyám mellettem ült, és a kötényébe törölte szárazra a kezét. Zöldségleves és Schwarzkopf hajlakk szaga volt, és azon gondolkodtam, ő is érzi-e a füstöt az én hajamon.

Amikor Freddy vagy Niklas megkérdezte, átjövök-e az albérletbe, vártam, amíg besötétedik –  elkéredzkedhettem volna, de olyan dolgokat akartam csinálni, amelyeket senkinek nem mesélnék el –, aztán ügyeltem rá, hogy csak azokra a lépcsőkre lépjek, amelyekről tudtam, hogy nem nyikorognak, és a sötétben láttam anyám árnyékát, ahogy a lépcsőn ül, de mellette – éjszaka nagyobbnak tűnt – nekem nem lett volna elég hely a lépcsőn, így inkább leugrottam a földre, hogy aztán zavartalanul bámulhassam tovább a vakolat fáradásait, amíg Freddyn ültem. Bámulattal forgattam az ujjaim között a mellpiercingjét, ékszer egy férfitesten, el nem tudtam volna képzelni, addig húztam, amíg megragadta a kezemet. Elképzeltem, ahogy egyetlen, voltaképp játékos mozdulattal az államba mélyesztem a metszőfogaimat, azért nem teljesen erőszakmentesen. 

Anja és Freddy öröklakása egy lejtőre épült: feljebb és lejjebb egyaránt ugyanolyan házak álltak. Sok beton, nagy ablakok, sok fény, jó pár közülük kavicsbetonnal burkolva.

– A ház a hetvenes években épült, de jól van szigetelve – mondja Freddy. A buggyosnadrágja szárai valahol a térde vonalában kezdődnek. Már egyedül a kastélydombi kilátás miatt megérte volna a hitelfelvétel. Anja nevet és én csak ettől értem meg, hogy ez igazából egy vicc volt. Kibámulok a délnémet előváros házai fölé. Hozzá kell szoknom, hogy emberek, akiket ismerek, emberek, akik alig pár évvel idősebbek nálam, hitelt vesznek fel és előtakarékoskodnak. Én soha nem tervezek egy pár napnál messzebb.

Freddy házakra mutat és irányokba, neveket említ, amelyek jelentettek és jelentenek valamit.

– A régiek közül sokan itt, a környéken kötöttek ki.

– Mint egy osztálytalálkozó – mondom.

Az albérletkorszakból szinte mindenkinek – jórészt fiúknak – egyszerűbb volt, a műszaki diplomájukkal voltaképp magától értetődő, a környéken maradni. Nekem nem nagyon értetődik semmi magától, így aztán én elköltöztem. Lenn az utcán egy BMW parkol be parkolássegítővel. Látom a szélvédőn át, ahogy valaki leveszi a kezét a kormányról, ami magától fordul tovább, míg a BMW pontosan a helyére nem kerül.

A teraszon a bútorok újrahasznosított PET palackokból készültek, így aztán, mondja Freddy, abszolút vízhatlanok és bármilyen folt eltávolítható róluk. Ezt bizonyítandó egy kevés vörösbort löttyint az antracitfekete anyagra, és valóban, a felület nem issza be a folyadékot. Lemossa és nyomtalanul eltűnik. A sarokkanapéval szemben egyetlen fotel, amit nem kinti használatra szántak, meg egy kempingszék.

A megfelelő fotelek úton vannak, csak most a kiszállítóknak szűk a keresztmetszete. A kempingszék pohártartójában egy energiaitalos doboz. Anja kiveszi a hálóból.

– Még kicsit csípős az idő, nem? Hozok egy pár takarót.

Ledőlünk és egymásra mosolygunk, Freddy és én. Megkérdezem, hogy áll a munka, ő pedig elmeséli, hogy telt valamelyik hete Tiencsinben, amiből semmit nem látott, és ahol keveset aludt. Közben dörzsöli az orrát, valószínűleg így akarja elterelni a figyelmet arról, hogy amikor hosszabb ideig beszél, kipirul a bőre, először a nyakán, aztán fehéres–pirosas színűek lesznek az orcái is. Nem akarom, hogy elterelje a figyelmemet, azt akarom látni, meddig ér fel a pirulása.

– Csenget egyáltalán a város valamit a munkádért?

– Nem igazán, csak ülök a képernyő előtt vagy egy taxiban a dugóban vagy egy hotelszobában. Meg van a helyi kontaktom, Gregory, vele utaztam párszor.

Gregory annyi idős, mint Freddy, és már két kislánya van. Freddy röviden elgondolkodik, aztán mesél tovább.

–  Freddy, így mondta mindig, jó ... Freddy you are such a nice boy, mondja nekem –   ilyenkor Gregory átöleli Freddy vállát, és egyenesen a szemébe néz. –  Nem bírja a piát.

– És veled mi újság? –  arra gondol, hogy hogy mennek a tanulmányaim. –  Már a mesterdiplomádat írod?  

Röviden átgondolom, hazudjak-e, de aztán inkább elmondom, hogy nem megy könnyen. Nem tudok erre koncentrálni, és mostanság gyakran magányosnak is érzem magam. Egyre inkább nehezemre esik tartani a lépést a többiekkel. Magától értetődően beszélnek dolgokról, azt hittem, ez csak életkor dolga, de nekem még mindig nem megy. Amíg el nem költöztem, sosem gondoltam magamról azt, hogy nyugodt volnék, de az egyetemen a leggyakoribb visszajelzés a tanároktól az volt, hogy „Kockáztasson többet. Különböződjön el.”

– Akkor gyere gyakrabban vissza. Kicsit feltöltődni.

Freddy keze az enyém mellett van, és meg akarom fogni. Még mindig igazán tetszik, ezzel kapcsolatban semmi nem változott. A kezem ökölbe göngyölöm, és párszor a combjára bokszolok.

– Nice boy.

Bólint.

–  Such a nice boy.

Anja két polártakaróval jön vissza, és minthogy Freddy és én egymás mellett ülünk, megosztozunk az egyiken. Megkérdezem Anját, ne cseréljünk-e helyet, de int, hogy ne. Leül a fotelbe, rágyújt egy sárga American Spiritre és az egyik virágcserépbe hamuzik. Anja az osztályáról mesél.

– Tavaly még egy rakás gyerek volt, most meg az egész osztályterem egy Bruno Banani-  és Axe 2.0-felhő.

A polártakaróba lyuk égett, átfúrom rajta az ujjamat. Amikor megismertem Anját, eszembe sem jutott volna, hogy tanárnő. A lyuk pereme olyan, mint a műanyag. Azt sem hittem volna, hogy hét évvel idősebb Freddynél. Azt értettem, hogy az idősebb pasik fiatalabb nőkre buknak. De mindig érdekesebbnek találtam a kérdést, hogy mit esznek az idősebb nők a fiatalabb pasikon. Anja észreveszi, hogy bámulom, és elmosolyodik.

Egy éve Freddy Dániában járt munkaügyben, a visszaúton felvett Berlinben, és elvitt a sváb hegyekbe. Nem sokkal azelőtt vették fel a hitelt a lakásra. Freddy dobolt a kormányon.

– Szóval egy saját lakás. Nem rossz, nem rossz.

Bedobtam egy dalt a Spotify-várólistára, amiről reméltem, hogy tetszeni fog Freddynek.

– Szerinted nagyon burzsuj?

Először úgy éreztem, a kérdése szemrehányást rejt. Végülis nem ritkán beszéltem arról, milyen rémisztőnek tartanám, ha ott kéne élnem, ahol felnőttem. Tudtam, milyen az, amikor a magamról való beszéd fedezékéből mások döntéseit ítélem meg.

– Úgy értem, én sem vagyok biztos benne, hogy ez egy olyan jó ötlet – mondta, majd leelőzött egy teherautót.

– De hát végülis akarsz te venni egy házat Anjával?

– Nem tudom... Mármint nem Anja miatt, vele kapcsolatban semmi kétségem.

Most jött a szám, amit kértem és átugrottam, mert nem illett a pillanathoz.

– Csak úgy jött, hogy akkor lakás. És mindkettőnknek van állása.

– Egy saját lakás mindenképp jó. Én is vennék magamnak sajátot, ha lenne rá pénzem.

– Szóval nem burzsuj?

– Persze, hogy burzsuj. De mikor nem voltunk burzsujok?

– Mi aztán nem.

– Freddy, azelőtt minden hétvégén ugyanarra a három dalra küldtük le a söröket, ugyanazzal a három emberrel, ugyanazokon a vicceken nevettünk, és ugyanazokat a piálós sztorikat ismételtük el. Sosem voltunk mások, mint burzsujok.

A visszapillantótükör mögött sárga-kék csíkoa Wunderbaum ugrált. A felirat szerint Piña Colada-szagú.

A lemenő nap fénye narancssárgára és rózsaszínűre festi az eget a Kastélydomb fölött, ez tetszik. Megpróbálom lefotózni a mobilommal, de a színeket persze most sem tudom megragadni. Freddy mobilja vibrál, Niklas nemsokára beugrik.

– Király – mire a macska hirtelen a lábam elé kerül. Egy pillanatig érzem, hogy ott a feje, mielőtt észreveszem és megijedek.

– Hát te? –  felugrik az ölembe, egyszer csak hátramered, az arcomba nyújtja a hátsóját és a combomba mélyeszti a körmeit, majd visszahúzza őket.

– Átvegyem? –  kérdezi Anja.

– Nem kell, ha ez minden, amit tud – mondom, miközben a körmeit figyelem –, ez még szinte kellemes.

– Egyébként ha akarod, le is hessegetheted, nem veszi magára – mondja Freddy.

Anja megkérdi Freddyt, hogy tényleg nem lenne-e jobb, ha kimosnák a pulóvert, ami rajta van. Freddy beleszagol a hónaljába. Megpróbálom elérni a poharamat anélkül, hogy megzavarnám a macskát.

– Nem vagy nagy macskás, ha jól látom – biccenti Anja oldalra a fejét.

– Finchennel semmi baj, csak hát kiskoromban volt egy pszichó macskánk – elakad a szavam, ahogy kizökkent a rossz rím.

– A macska mindig meglapult a szekrény vagy az ágy alatt, és aztán előtűnt a semmiből, és megkarmolta a lábszáramat. Néha teljesen megfeledkeztem róla, és mintha csak erre várt volna, rám ugrott valamelyik sarokból – még sokkal azután is, hogy a telepen elütötte egy autó, volt, hogy azt hittem, őt látom egyik-másik bútor alatt a szemem sarkából. Ami azt illeti, igazából nem is a mi macskánk volt, hanem a szomszédainké. Amikor elköltöztek, a macska mindig visszaszökött a régi házba. Mi mindig visszavittük őt a gazdáihoz, és ő mindig visszajött. Szóval a vége az lett, hogy az utolsó éveit nálunk töltötte. Ő lett a kis háziszellemünk. Mármint tudom, hogy nem hozzánk jött vissza. A régi területére jött vissza. Három kert, ha hozzászámoljuk az evangélikus családét is, ahol a lányuk nem lehetett boszorkány farsangkor, és mind az övé volt.

Niklas rövidre vágatta a haját, először ezt beszéljük meg. Amióta az eszemet tudom, Niklasnak hosszú, barna haja volt, mindig az arcába lógott. Olyan metálosan.

– Arra gondoltam, egy ideig így hordom, de a hajam úgy döntött, nem nő vissza – mondta. A szakállát ugyanúgy hordja, mint eddig. A zenekaros pólóit is. Göcsörtös fehér ágak nőnek megkövült betűkbe. Wolves in the Throne Room. Niklas hozzámpréseli magát, majd kettőnk közé ül a kanapén. Hármunknak nem elég nagy a polártakaró. Freddy hoz még egyet.

– Hát mi van, Finchen? –  csap Niklas a macska hátára úgy, hogy nem vagyok biztos benne, hogy jólesik neki. Mindenesetre jobban a combomba mélyeszti a körmeit.

– No, nekem ennyi elég volt – nyújtom át a rugalmas állatot Niklas fölött Freddynek, aki úgy tartja a macskát, mint egy kisbabát, miközben az rúgkapál kicsit. – Valakinek rossz kedve van? Rólad tudom, hogy neked mindig. No, depigép vagy? 

Egy ideig arról van szó, mi volt az előző hétvégén. Kocsma- és személyneveket ismerek fel újra. Furcsa, hogy semmi szerepem nincs a történetekben. Kicsit megkönnyebbülök, amikor nosztalgiázni kezdünk, és olyan estékről beszélünk, ahol ott voltam. Niklas valamikor elmeséli Anjának, hogy egyszer autóval vitt haza és csak úgy viccből megálltunk az erdőben.

– Ne szórakozz, Niklas – rángattam az ajtónyitót. Zárva volt.

– Niklas, kérlek, ez tényleg nem vicces – utánoz engem most, a végén már nekem is nevetnem kell. –  Mintha elraboltalak volna.

Anja megkérdezi, miért állunk egyáltalán szóba ilyenekkel, mint ők ketten, én vállat vonok.

– Niklas, tudod, hogy sosem mutattalak volna be a barátnőimnek – válaszolok neki, és nem viccből mondom.

Néha arra gondoltam az albérletkorszakban, mivel érdemeltem ki ezt a boldogságot. Lóghattam a fiúknál. Játszhattam a nagyokkal. Szülők sehol. Pizzásdoboztornyok. Kalózletöltésekkel teli merevlemezek. Végtelen lejátszásra rakható remixek. Kézzel sodort cigaretták. Egész estéket dohányoztunk végig és bárhogy szellőztethettünk, nem segített. Csak közben, a zsíros ujjak között és a DVD-lejátszó karcolásai között, a kanapéra hullott dohánymorzsák között és a fogam lepedéke között, az esték és a reggelek között, voltak pillanatok, amikor arra gondoltam, örülök, hogy Freddy és én barátok maradhatunk.

Örülök, hogy Freddy és én barátok maradhatunk, hideg van és még mindig esik, és nincs elég akkum, hogy a húszperces hazaúton zenét hallgathassak.

Igazából szerettem hazasétálni a belvárosból az új építésű lakások közé. A folyó mentén, ahol nincsenek lámpaoszlopok, aztán át két mezőn és végül levágni a kerülőt a dombon át. Ezen az úton soha nem találkoztam senkivel. Csak azt a részt nem szeretem, rögtön az elején, amikor a pályaudvarról az aluljárón át kellett kimennem, bántotta a szememet a fény és a bőröm betegesen sápadtnak tűnt, amitől azt kívántam, bár a kanapén aludtam volna, mint korábban oly sokszor. De Niklas már belemelegedett a beszélgetésbe, és egy lányról beszél, akivel lefeküdt. Nem bírom ezt a lányt, és szeretem, ahogy beszél róla.

– Nem éri meg. Egyszerűen túl üres.

– És te nem?

A hasára fordul, és rám néz.

– El is felejtettem, hogy te is itt vagy.

Beintek neki.

– Freddy, a barátnőd nem kedves hozzám.

Freddy és én egyszerre mondjuk azt, hogy nem vagyok a barátnője. Elfogyott a sör, szóval bort iszunk, ami annyira ecetízű, hogy a főzésen kívül másra nem jó, és mint korábban oly sokszor, beleveszünk egy beszélgetésbe a társadalomról, elméletekről, amelyeket egyikünk se ért, és úgy viselkedem, mintha butább lennék annál, mint amennyire igazából vagyok. Tudom, hogy annak, amit mondanak, a legnagyobb része túl van az együgyűségen. Tudom. Tudom.

Az ösztönökről beszélnek. Hogy vannak ilyen gondolatok, és mi tartja vissza tőlük az embert?

Örülök, hogy Freddy és én barátok maradhatunk, azután, hogy Freddy oldalról rám pillant és Niklas elém áll és megkérdezi:

– Gondoltál te valaha egyáltalán arra, hogy azt csinálhatnánk veled, amit akarunk?

– Nagyon vicces – felállok és el akarok menni, de Niklas nem áll félre az útból. Freddyre nézek, aki hülyén vigyorog

– Nyugodj le – mondja nekem. Nem Niklasnak. És Niklas azt mondja:

– Durva, látnod kéne az arcodat.

Este a mezőkön át és a folyó mentén mentem haza, ahol nem voltak lámpaoszlopok és a holdfényben mindent olyan tisztán láttam, mintha nappali világosság lett volna, még a fekete macskát is – ha balról jobbra, jóból rosszra – és otthon a tükörben az arcomra néztem. Mit kéne látnom? Mi olyan abszurd ezen az arcon? Nem sokkal ezután volt, hogy Freddy és én először lefeküdtünk egymással. 

Kérek egy cigarettát Anjától.

Niklas fél karral átölel.

– Jól nézel ki – mondja, miközben a szemembe száll a füst. – Kicsit feszült, de te mindig ilyen voltál.

A szemem közben kicsit könnyezik. Zenét hallgatunk. Kinyitunk még egy üveg gint és kétdecis üvegekből töltjük hozzá a tonikot. Kedvenc dalokat rakunk a Spotify-várólistára. A macska farka meg-megrezzen. Anja időről időre rám pillant. Kellemes meleg van a takaró alatt. Niklas combja az enyémnek nyomódik és egy kicsit megint úgy érzem, mint akkor, hogy tartozom valahová. Kimegyek a vendégvécére.

Visszajövet a konyhában Freddy vár rám. Örül, hogy kapcsolatban állunk, mint azelőtt.

– Persze, de hát hogyne állnánk?

– Igen, csak szóval úgy értem, szerintem ez egy tök jó dolog.

– Szerintem is – ránézek, ő elkerüli a tekintetemet. –  Minden oké, Freddy?

Gondolkodik, igyon-e még egy gintonikot, végül is holnap dolgoznia kell, én meggyőzöm, hogy igyon még egyet. Nem nehéz meggyőzni. A teraszon Niklas kinyit egy energiaitalt. Ő már nem iszik alkoholt. Finchen Anja mellett egyensúlyoz a karfán. Bizalmatlannak tűnik, ahogy a macskák mindig bizalmatlannak tűnnek.

Niklas és én megöleljük egymást, amikor elbúcsúzunk, nyikorog a bőrkabátja. Freddy rendben megágyaz a nappali kanapéján.

– Valószínűleg még nem leszel fenn, amikor elindulok – mondja, majd kimegy a teraszra, Finchent szólongatja, de ő nem jön elő. A cicaajtóra pillantok, majd Freddyre. Megöleljük egymást, nagyon, nagyon szorosan, majd még szorosabban. Mielőtt lefeküdnék, a cicaajtó elé tolok egy zsámolyt. Nem tetszik a gondolat, hogy este bejön a macska és a szikrázó szemeivel rám néz.

Kemény a kanapé. Hallom a lakás összes zaját. A fal felé fordulok. A hátamra fordulok és nem látom se a plafont, se a pókhálókat. Kicsit szédülök, egyik lábamat a kanapé karfájára teszem fel.

Valami megzörren. Kaparászás, a padlónak súrlódó fa. A zsámoly semmit sem segített, egy kis nyíláson át szőr nyomul be. Megvannak a videók, amiken macskák küszöbök alatt jutnak be szobákba, ha a fejük átfér, átfér az egész testük. Előbb a nyelv, majd a száj, majd a hátrafeszített vonásokat hordozó pofa, a hosszúkás metszésű pupillák és a gúvadó szemgolyók, aztán, amikor a buksi fej már átjutott, felpattan a két fül.

– Finchen? –  kérdezem, de nem vagyok teljesen biztos. Sötétben minden macska satöbbi.

– Ne haragudj rám – mondom, és bűnbánóan a zsámolyra nézek. Azt mondja, emiatt ne fájjon a fejem, és hogy adjak neki helyet. Adok neki. Macskateste pulzál. Mintha jógázna, a gerince macskából tehénpózba vált. Mintha húskampóval húznák ki belőle a zajokat, amiket kiad magából, mire végül a lábam elé böffenti a maradékot. Leguggolok és szőrpamacsok és ételmaradék között megtalálom az ezüstgyűrűt, ahogy a húsos mellbimbóból lóg.

A bőrcafat széleit mintha letépték volna. Megköszönöm a macskának. A zsámoly után nem akarok újra udvariatlan lenni. A többit feltörlöm egy Zewa ronggyal és kidobom a komposztba.

– Minden oké? –  Anja ott áll a szobában. –

 Rágyújtanál? – a kezében ott vannak a sárga American Spiritek. Az enyém ökölben, ott lapul benne a piercing a cafatokkal. Anja ingerülten félretolja a zsámolyt, de nem mond semmit. Freddy nagy papucsát hordja, a haja összefogva, a gumin túl felfelé merednek a hajszálak. Szeretem a bőrt, amiről frissen mosták le a sminket. Kinn a vállamra terítem az egyik polártakarót, érzem, hogy nyirkos.

– Nem tudsz aludni? –  kérdezem Anját.

– Úgy tűnik, nem.

Nézzük az autók fényszóróit, a csillagokat és a kivilágított várat. Arra gondolok, hátha van valaki a vár ablakában, aki visszanéz ránk. Finchen a lábainkhoz oson.

– Freddy szerint soha nem költözöl ide vissza – mondja Anja.

– Nem, ez a lehetőség sosem merült fel igazából.

Anja a szeme sarkából néz rám, mintha ő is várna valamire, én kinyitom a markomat, megmutatom neki a ráncos cuccot és azt mondom:

– Szeretek éjjel a szabadban lenni.

 

A mű eredeti címe: Nachts sind alle Katzen 

A fordító a fordítás idején a Deutscher Übersetzerfonds támogatásában részesült.