Nézd csak ezt: hangját egy kútba kiabálta bele.

A hangot, melyet annak idején elhallgattattak, szürkévé, megtörtté tettek. Hát ezért volt, és ezért érthettem meg csak jóval később, miért beszélt mindig úgy, hogy hiányzott belőle egy szótag: nem maradt kim. Ezt mondta, nem azt, hogy nem maradt senkim. Az elveszett szótag szégyenfolt volt mindannyiunk számára. Sokkal, de sokkal később kellett megértenem, hogy ami tőle rám maradt, az egy elhallgatott hang, egy szótag, és hogy ő nem azzal, hanem ahhoz szólt.

Nem szerette, ha szóba került az a megsárgult fénykép, nem volt hajlandó beszélni róla. Anyám meg apám meg nem igazán erőltették, nem kérdezgettek róla. Én azonban kíváncsian, csodálkozva és rajongással néztem. Ő meg csak hallgatott. Lassacskán jöttem csak rá, hogy nála mindez célzás. Rejtegette magában, mert ha mesélni kezdett volna, szavai siratóvá forrtak volna össze. Pedig ha megpróbált volna fohászkodni, megszabadulhatott volna a hallgatástól. De nem. Mintha félt volna, hogy megbántódnak azok, akikről nem beszél. Egyfolytában hallgatott. A hosszú csendek közben homlokán hosszú sorok fodrozódtak, az aláhúzott mondatok utakká folytak össze, melyek egy mindig nyitva hagyott kapu felé vezettek a múltban. Az itt, előttünk zajló jelenhez vezető múltban. A homlokán lévő sorokról kezdtem kiolvasni a gondolatait, a szurokfekete mondatokból azokon az utakon, a kút mélyén.

Van egy fénykép róla, ami jól mutatja, miért hívtam őt a második anyámnak: fekszem az ágyban, piros vagyok a láztól, számban az a rossz íz. Ő mellettem ül, a térdén takaró, a hajamat simogatja, s egy régi mesét mond nekem. Anyanya, így hívtam, anyanya. Ahogy kimondtam ezt, tényleg az anyám lett, ujjai ezüstfésűvé váltak, simította vele a hajamat. Egész lényéből gyöngédség, alázat áradt, én pedig egyre csak mondogattam neki, anyanya. Néha hosszan elhallgatott a mese közben, és én nem értettem, mi hajlik őszbe, a hangja vagy a haja. A hallgatásból megvénülten tért vissza a jelenbe, egészen aggastyánként. Akkoriban nem tudtam eldönteni, hogy a megfáradt hangja mondja a mesét, vagy ő maga-e a mese. Annyit tudtam és értettem, hogy ilyenkor éles fájdalom nyilallt a szavaiba, a hangjába. Én a láztól félrebeszéltem, anyanya, anyanya, ismételtem neki egyre, és a hallgatásból egy ilyen mondattal tért vissza hozzám:  – Jaj, én is csak egy lúd vagyok, kicsim. Én is egy lúd vagyok.

Aztán elmesélte a lúd meséjét.

Apránként mesélte, úgy, mintha óvatosan lépkedne lefelé egy meredek utcán, vagy mintha egy tű segítségével fejtené ki a varrást. Haja hennavörös, nyaka hófehér volt, mintha soha nem érte volna nap. Szeplői és aranyfogai voltak. Ahogy mesélt, a napból éj lett, koromfekete éjszaka, aztán világosodni kezdett. Ekkor a cicám, Fırfır is csatlakozott hozzánk. Letelepedett a lábamnál, már nem dorombolt, testemet forróság öntötte el. Ez volt a világ: Fırfır melegsége, anyanya hangja és az ablakon túl hulló hó. Édesen folytak a szavai:

A ludak egyszer házasodnak meg életükben. Ha az egyik lúddal történik valami vagy meghal, a másik nem keres magának új párt. Tűz potyog az égből, megállnak a folyók. A magára maradt lúd sóhajait csak a hegyek hallják. Aztán olyan nehéz lesz a szíve, mintha az egész Munzur-hegység ránehezedne. A világon nincs hová mennie, arca megkeseredik. Nem marad egyebe, csak a sivár pusztaság. Egyes egyedül marad a világban. A párunk elvesztése egy kis világvége, ezért addig kell megbecsülni, míg életben van, mondta, majd nagyot nyelt, és elhallgatott. Ismét nyelt egy nagyot, mire én is ezt tettem, a szemem tágra nyílt, és akármi volt is a nyelvemen, nem mertem kimondani. Gondoltam, ő érti, de a világ ilyenkor nagyon nehéznek tűnt nekem, úgy éreztem, gyöngécske hátam összeroskad alatta. Közben megigazította a vastag, steppelt takarót és párnát a fejem alatt. A szoba mennyezetén árnyékok játszottak… Azt hittem, ha lehunyom a szemem, megmenekülök, de csak bámultam bele a sötétségbe. A felnőtté válás bűnös érzése fájdalmat keltett bennem. Kegyetlenség, gondoltam magamban. Aztán hirtelen megint megakadt a szemem az ablakon át nyíló szépségen: hatalmas pelyhekben hullott a hó, és én akkor megértettem a hópehelyben szenvedő havat[1]. Ő csak hallgatott, én pedig újra azon aggódtam, hogy rájött, és észrevettem, hogy Fırfır felborzolja a szőrét. Anyanya rám nézett, és – anélkül, hogy tudná, magának vagy nekem mondja – ezt ismételgette eltűnődve:  – Én is egy lúd vagyok, kicsim, az ám, egy lúd.

Ettől elpirultam, nem bírtam megszólalni, tétova léptekkel visszakanyarodtam a reggel elkövetett bűnömhöz. Aznap reggel két csótányt láttam a fürdőszobában, az egyiket megöltem, de a másik megmenekült a markaimból. Mi van, ha az a másik az ő párja volt? Lehet, hogy azóta Fırfır megette. Megtenné? De hát ők nem is ludak, csak csótányok, csak csótányok, győzködtem magamat, miközben agyonrágtam a körmeimet. Összeborzongtam a hó látványától, így tértem vissza hozzá a jelenbe. Akkor jöttem csak rá, hogy a hó megállás nélkül esik, Fırfır pedig horkol, a szemhéja mozgott. Anyanya megszólalt:

- Fırfır álmodik, gyerünk, álmodj te is valami szépet!

A mesének vége volt, keze a hajamon maradt, meg-megébredtem álmomból. Amikor véget nem érő gondolatok ébresztettek, ő finoman betakargatott engem is, a gondolataimat is. Amikor egy-egy pillanatra kinyitottam a szemem, nem őt láttam, csak az álomképét. Reggel befonta a hajamat, begombolta a fekete kötényemet, felhúzta a kiskabátom cipzárját, a lábamra tekerte a kapcát, és figyelmeztetett, meg ne fázzak, ezek a tél leghidegebb napjai. Majd elmotyogta a világ legszebb imáját zaza nyelven:

- Heq to qedîm kero sirra serdine nêro serê to. Adjon hosszú életet a Teremtő, hideg szél ne érje fejedet.

Aztán itt van ez a kép, itt nagyon fáztam:

Az utcán egy döglött madár hevert. Körös-körül söpredék. Minden csupa jég, hó. Ma is hallom a fülemben anyanya szavait. Mintha még jobban fáznék, nem is tudom. Döglött madár, döglött lúd, csótány… De nekem megvolt a kezem! Kimehettem a kertbe, áshattam egy lyukat a fa alatt, eltemethettem. Meg is tettem. Mennyire megkönnyebbültem! A Fatihát túlságosan kapkodva hadartam el a sír fölött, inkább elmondtam még egyszer, elölről. Ha utána még a kezemet is az arcomhoz emelem, Allah, a mindenható, el fogja fogadni az imát, gayril mağdubi aleyhim ve leddâlliyn, ámen. Csak anyám meg ne lássa a kezemet, nagyon mérges lenne. Ezt el kell mesélnem Besrának, gondoltam. Összeszedtem az itt-ott szétszóródott kenyérdarabkákat, háromszor megcsókoltam, fejemhez emelve elmondtam a Biszmilláhilrahmanirráhimot, majd a kerítés tetejére helyeztem. Jócselekedet, mondta mindig a nagyanyám. Jócselekedet, mondtam én is magamban az ő hangján. Ezt is el kell mesélnem Besrának. De mindent? Anyanyát, a ludat, engem és a csótányt, Fırfır szájában a halott lepkét? Elbizonytalanodtam. Elindultam. Az iskolába nem egyenes út vezetett. Ezek szerint hazugság az egész. Tovább gyalogoltam, lihegve értem be a tanterembe.

- Elnézést a késésért, tanítóbácsi!

- Rajta, ülj le, többet ne történjen ilyen!

Leültem. Fáztam. A tanító térképet rajzolt a táblára. Besra is fázott, látni lehetett a leheletét. A markunkba fújtuk a meleg levegőt. Valaki végre felállt, odament a kályhához, rádobott pár hasábot a tűzre.

- Nemsokára bemelegszik.

A madárka is átmelegszik? Biztosan, biztosan. Szememmel kerestem a térképen a várost, ahol lakunk, Besra hamarabb megtalálta, megmutatta nekem. Aztán néztük tovább a szomszéd városokat, papírhajón a tengerig utaztunk képzeletben. Besrának remegtek a fogai a hidegtől:

- De boldog vagyok, hogy didereghetek. [2]

Jól oldalba böktem a jobb könyökömmel:

- Pszt! Mi lesz, ha meghallja a tanító?

A tanító nem hallotta meg. Besra kérdezett:

- A tengerek befagynak, tanítóbácsi?

Az egész osztály röhögött, erre Besra:

- De én komolyan kérdezem.

A tanító azt adta házi feladatnak, hogy otthon rajzoljuk le ugyanezt a térképet. Kicsöngettek, azt hittem, végre kifújhatom magam, de az udvaron mindenki rohangált, volt, aki elesett közben és sírt, mások nevettek rajta, vagy éppen elgáncsoltak valakit, a fiúk kiabáltak, hogy góóól, góóól, kidobóztak, bújócskáztak, gumiztak, métáztak. Mintha a madarak csivitelnének, a többiek meg az őket lövöldöző vadászok. Reggel próbáltam elmesélni Besrának a történteket, de nem figyelt, azt mondta, majd később elmondom. Őneki is csak a játékon jár az esze.

- Az egyik kezemben kavics van, ha nem találod el, melyikben, te leszel a fogó.

Nem találtam el, soha nem szoktam eltalálni. Ha a bal kezét mondta, a jobb tenyerét nyitotta ki, ott volt a kavics. Később, sokkal-sokkal később mesélte csak el, hogy mindig mindkét kezében volt kavics.

Nagyanyámról van egy fotó, arra vigyázok a legjobban: úgy áll rajta, mintha ki akarna lépni a képből. És igen, itt elfelejtették a felnőttek, hogy a gyerekeket távol kell tartani az államtól.

Anyanya annak idején iskolába járt. Indulókat, esküket taníttattak be velük. Bemagolt mindent. Ha kérdezett, azok mind olyan kérdések voltak, amiket abból az időből hozott magával. Az iskolából hazaérve leültem, a széken a térdemet felhúzva igyekeztem megrajzolni a térképet. Odajött mellém, és mint aki felmond valamit, a jobb kezével hadonászva így szólt hozzám:

- Hol van a törökök őshazája? Soroljátok fel vándorlásuk útvonalait!

Idegesített. Zavart az összenőtt szemöldöke, a sovány lábai, a lógó melle, a bajsza. Az orra is olyan fura, nagy volt. Evés közben meg úgy csámcsogott, hogy kikergetett vele a világból. Az angol szavakat is törökösen olvasta fel a füzetemből:

- A pendzsil, mi is az, ajtó vagy ablak?

- Egyik sem, anyanya! – förmedtem rá. – És nem a pendzsilnek, hanem penszilnek kell ejteni.

A füzetem fölé hajolt:

- Na, menj arrébb, nem értesz te semmit!

- Legyen valami szellő ott a hegyeken, amiket rajzoltál, csak akkor lesznek szép kacskaringósak.

Aztán itt van ez: itt a Holdhoz fohászkodik. Miden reggel, ahogy felkelt, megcsókolta a falakat. Fatma anya, suttogta hozzá. Fatma anya a Holdat jelentette.

És még ez is: ilyenek voltak a csütörtökeink, az otthon készített helva illata töltötte be a házat. Azt mondta mindig, hogy a halottaink ebből tudják: megemlékezünk róluk, s ha érzik ezt az édes illatot, megóvják az otthonunkat, ők a ház láthatatlan védelmezői.

Van még egy fotó róla, számomra az a legfélelmetesebb:

Egyik nap azon kaptam rajta, hogy titokban egy fényképet nézeget, miközben finoman ringatja a testvérem bölcsőjét. Egy dalt dúdolt halkan, nem tudtam, hogy a kisbabának-e vagy egy másik Kamernek: Emrê mi canê to. Életem a lelkedé… Nagy fájdalom volt az övé, annyira nagy, hogy még könnyezni is elfelejtett. Akkor először én is megnéztem azt a megsárgult, fekete-fehér fényképet. Egy rossz korban, egy szép napon készült, szűkös volt az idő. Mindenki rá akart férni a képre, fentről egy fa vetett árnyékot az arcokra. A kép sarkán valaki félig kilógott, elől meg egy kutya ült mindenki előtt, mint a család kedvence. Ez volt az esküvői képük. Kamer, a férje 14 éves volt, ő is annyi. A fotó hátulján írás, egy remegő kéz által odafirkantott dátum: Kalan/1937. Körülnéztem, anyám nem volt a láthatáron. Mi lett aztán, kérdeztem anyanyát. Átöleltem. Meleg volt. A tenyerébe fogta az arcomat. Simogatta a hajamat, a fejemet. Közben felsírt az öcsém. Apám anyámnak kiabált, hangja belekeveredett a tévé zajába:

- Már megint bekakált!

- Nem, nem, csak éhes! – hangzott anyám válasza, és már futott is be hozzánk a konyhából, vizes kézzel. Ujjairól csöpögött a víz, megtörölgette a szoknyájában. Anyanya eldugta a fényképet a kardigánja zsebébe, tovább simogatta az arcomat, hajamat. Anyám tisztába tette az öcsémet, megszoptatta, de ő tovább bömbölt. Egyik pillanatban már azt hittem, anyám fogja, és elhajítja a babát, annyira ideges volt. Megkért, hogy vegyem le a tűzhelyen a lángot takarékra. A tévé hangja lehalkult, apám is bejött, kezébe vette az öcsémet, elkezdte rázni jobbra, balra, jobbra, balra. Nem hagyta abba a sírást.

- Biztos fel van puffadva. – mondta apám. Erre anyám:

- Lehet, hogy be kellene vinnünk a kórházba. Az is lehet, hogy eljött a körülmetélés ideje, azt mondják, akkor sírnak ilyen vigasztalhatatlanul a fiúgyerekek, amikor eljön az ideje.

Meg fog halni. Ezt mondogattam magamban. Aztán megijedtem a saját gondolatomtól.

- Kamer meg fog halni, anyanya! Kérlek, ne hagyd, hogy meghaljon, anyanya!

- Ne félj! – vigasztalt. Elkezdte kibontani a hajamat, majd folytatta azon a megnyugtató hangján: - Ne törődj azzal, amit ezek mondanak! Ha egy kisbaba rendületlenül sír a bölcsőben, mindig azt hiszik, hogy éhes, vagy bepiszkított. Ó, lelkem, ne higgy te nekik! Egy ember nem sír ilyenek miatt! Hát hogy sírna azért, mert éhes vagy mert maga alá piszkított, hát illik ez egy emberfiához?

Kamer továbbra is sírt. Anyámék kétségbeesetten próbálták vigasztalni.

A hajfonataim félig kibontva, finom kezeivel simogat, hangja andalít…

- Ne higgy nekik, ne foglalkozz azzal, amit mondanak! Mindenki úgy jön a világra, hogy van neki egy tündér-, egy peritestvére is. Ők fenn laknak az égben, nem az ikertestvéreink, nem hasonlítanak ránk, de a testvéreink. Ha egy kisbaba kétségbeesetten sír a bölcsőben, az azért van, mert a peritestvére meghúzta a haját, ha pedig nevet, akkor a peritestvére szórakoztatja őt. Ha eljön a nap, és meghal az illető, a peritestvére lejön az égből, elviszi a testét, hogy eltemesse az égben. Ezt ne feledd el sose, jó? – mondta, aztán még ennyit tett hozzá: - Asírokra az égben esküszöm, hogy ez így van.

Hajfonataim kibomlottak: mintha nem is a kezével, hanem a hangjával bontotta volna ki. Vajon a csótány sírja is fent van most az égben? És a pillangó? A madárka a föld alatt?

- Nekem is van peritestvérem? – kérdeztem.

- Van, mindenkinek van, neked is.

- Dünya anya, ne tömd tele a fejét mindennel szegény gyereknek! – szólt oda anyám az ajtóból.

Közben összeszedelődzködtek, bementek a kórházba. Kamer még mindig sírt. Én pedig össze voltam zavarodva. Miért nem mamának szólították, miért hívták Dünya anyának? Anyámtól nem kérdezhettem meg, úgyis azt mondta volna, hogy ne túrjam bele az orrom mindenbe. Ha anyanyát kérdezem, ő csak hallgatott volna, aztán mondott volna egy mesét. És bizony az is megfordult a fejemben, hogy lehet, én nem is ide tartozom valójában.

Napok teltek el, hetek, de nekem még mindig, egyfolytában csak a peritestvéremen járt az eszem.

- Nem is látom őt, anyanya! – mondtam neki dacosan.

A tenyerébe vette a kezemet, aztán a hajamhoz nyúlt, újra bontogatni kezdte a fonást.

- Jaj, lelkem, azért nem látod, mert birtokolni szeretnéd őt. Ne akard birtokolni, hanem vigyázz rá, majd akkor fogod meglátni a peritestvéredet.

Ez pedig az utolsó: itt még nem tanultam meg, hogy „Aki csöndben marad, attól nem szabad kérdezni semmit.” Nem tudtam, hogy miattam muszáj volt megtanulnia egy másik nyelvet. Változtat-e valamin az, hogy most már tudok mindent? Az, hogy én olyan sokat beszélek, amennyire sokat ő hallgatott? Azt hiszem, a legjobb lesz, ha megyek, és én is belekiabálok egy kútba, hadd visszhangozza a szavaimat! Odamentem, alászálltam, betűről betűre. Végül megtaláltam az elveszett szótagot. Iszonyatosan hiszek abban, amit a kút legmélyén hallottam, te is higgy benne! Ezt súgta a kút: ők, Dünya és Kamer, egy nap biztosan visszatérnek egymáshoz.

Jegyzetek:          

A mű eredeti címe: Kalan

[1] Utalás Sezai Karakoç “Kar” (Hó) című versének egyik sorára.

[2] Kifigurázása Atatürk híres jelszavának, melyet etnikumtól függetlenül minden törökországi iskolás diákkal kötelezően szavaltatnak: „Boldog vagyok, hogy töröknek mondhatom magamat.”