Ökkeş anyja nem szólalt meg aztán egész éjjel. Átgondolta, mit mondhatott volna még, de minden elhangzott, aminek el kellett. Csak várt magában. Ökkeş tudta, hogy nem alszik. A Hold betöltötte az egész ablakot. Egy bizonytalan, feszült éjszaka és egy reményvesztett Hold egy falusi ház ablakában. A szoba nyomorúsága ezüstben játszott. Egy nyári mese volt a jelen.

Ökkeş, alvás híján próbálta meghallani, mit súg a szíve. Távol járt álomországtól, a szíve nem engedett utat az alvásnak. Az éjjel végtelen árvaságnak tűnt.

A lovak gyorsítottak lépteiken, mikor átértek Çiftekoyaklar alsó részén. A patkók szikrát szórtak a sötétségbe hajló estébe. Az ünnepség véget ért. Kívül voltak a szent körön. Ökkeş szorosan lecsukta a szemét. Mikor beértek a faluba, megszólaltak a kétfenekű dobok. Cengâver immár belépett a férfilétbe. Addig verte Ökkeşt, míg az már fel sem bírt kelni a helyéről, és már a szemét sem bírta kinyitni. (A nemzetség lándzsáját csak erős markok tudták megtartani.) Ha másnap nem tudja elkapni őt Ökkeş, akkor kétszeresen számít majd férfinak. Az a férfiember, aki rendesen megtanul ütni és menekülni is, kétszeresen kiérdemli ezt a címet. Ha pedig Ökkeşnek másnap nem sikerül Cengâver nyomára lelnie, kétszeresen is elsüllyedhet szégyenében.

Amikor a lovak gyorsítani kezdtek, Ökkeş megérezte, hogy Cengâver odajön mellé. A patkódobogás zaja mögé menekült ezek szerint. (Ezzel óvta férfiasságát.) Ökkeş még csak résnyire sem tudta kinyitni a szemét, vér szivárgott belőle. Cengâverrel egymás mellett haladtak.

– Ökkeş, testvérem! – szólalt meg. – Hallod, amit mondok? Ó, kedves Ökkeşem, az áldozat fájdalmánál nagyobb a hóhér szégyene, csak ezt akarom mondani neked! Bocsáss meg nekem, testvérem, könyörgöm! Tudod, hogy szeretlek. Hidd el, azt akarom, hogy holnap elkapj engem! El kell kapnod, és le kell teperned a földre! Nem leszek kétszeresen férfi, Ökkeş! A lelkemnek bőven elég, ha egyszeresen átesek a tűzkeresztségen. 

Este a falu öregje, a dede homokon csókolta Cengâvert.

– Immár felnőtt ember vagy, Cengâver! Készítsd fel magad a holnapi napra! Lábad legyen fürge, mint az őzé! A zugok, melyekben elrejtőzöl majd, essenek kívül üldöződ figyelmén! Napkeltétől napnyugtáig kell távol tartanod magad a vadász karmaitól. Ne hagyd, hogy félelemmel teljen meg a szíved amiatt, hogy olyan hosszúak a nyári napok! Nyáron a nappal olyan gyorsan eltelik, mint az élet, fiam.

Ökkeş nem bírta kinyitni a szemét. Mindenki azt hitte, hogy a sok pofon miatt. Nézegették az arcát, ebből próbálták felmérni, milyen erősen üthetett Cengâver. Ám Ökkeş a szégyen miatt nem nyitotta ki a szemét. (Nem akart mások szemébe nézni.) Úgy érezte, ha kinyitja a szemét, és mások szemébe néz, másra is átragad a szégyene, és ők is szégyenkeznek majd miatta… (Pedig nem is voltak tisztában a szégyenükkel.) Szorosan lecsukta a szemét, mikor hazavitték. Szeretett volna kívül maradni mindenen, a felelősségmentes ájulásba menekült, hogy ne kelljen osztoznia a szégyenen.

Cengâver Ökkeş fıatal testén mérte fel férfierejét. Férfiasságának mértéke is aszerint növekedett, hogy mekkora sebeket ejtett. A sebek legalábbis ezt jelentették a többiek szemében. Anyja egész éjjel Ökkeş sebeit borogatta, kenegette. (Ökkeş teste erdőtől illatozott.) Gyöngéd, finom kézmozdulatokkal simogatta a fájó részeket. A tizenöt évet épp, hogy csak taposó zsenge test villámgyorsan gyógyította be a sérüléseket.

Az éjjel felnyitotta Ökkeş szemét

Éjjel felnyílt a szeme

Miután mindenki elment, a sötétben…

Úgy felnyíltak a szemei, mintha soha többé le se akarná hunyni. Téves útra készült lépni. Pokol volt a párna, az ágy, a sebei. Valami nem volt helyes. De mi? Ezt kereste. Nem Cengâvert akarta megkaparintani, hanem ezt a rosszat. Az esze, a tudása, a tapasztalata nem volt elegendő ahhoz, hogy felfogja, mi a tét, mi a vadászat lényege. Egyedül a szíve volt a helyén, egyedül az állt mellette. Egyedül volt.

Se birkózásnak, se játéknak nem volt képes felfogni ezt a szokást. Nem olyan volt, mint a birkózás vagy a dzsirit, ahol lóról dárdákat hajítanak. Volt valami álnok, valami galád dolog ebben az egészben.

Az egész játék felett ott lebegett egy handzsár.

Egy handzsár, ami megsebzi a szeretet, a barátságot, a bajtársiasságot.

Minden ősi szokás elvett valamit az emberből.

(Ha tudta volna, hogy mikor, miért alakult ki ez a szokás, akkor talán minden világosabb lett volna, megértette volna.)

Annyi időn át osztoztunk egymással mindenben. Megosztottuk egymással a lovunkat, a munkát, segítettük egymást, közös úton jártunk. A lányokat azonban nem osztottuk meg. Minden ugyanazok a lányok tetszettek, ugyanazok után futottunk, de végül mindig meghátráltunk. A szerelmet nem lehet megosztani. Pedig kamaszszívünk csak azért is ugyanabba a lányba lett szerelmes. Végül nem volt más megoldás, mindketten lemondtunk róla. Még akkor sem tápláltunk egymás iránt haragot, nem éreztünk gyűlöletet. Épp ellenkezőleg, még erősebb lett a barátságunk, valami megnevezhetetlen erő még közelebb hozott minket egymáshoz. Hát így, haraggal, szerelemmel, vitával is próbára tettük a barátságunkat. Miféle szokás írhatja ezt felül? Ezidáig soha nem emeltünk egymásra kezet. Még a birkózást is csak megjátszottuk. Hagytuk, hogy győzzön a másik, nem mentünk bele a harcba, így aztán mindig hamar vége is lett. Pedig mennyit hallottuk:

–  A férfiasságot gyermekkorban ölti magára mindenki, hétévesen már meglátszik egy fiún, hogy erős férfi lesz-e belőle.

–  A fiúgyermeket ott kell hagyni a ménesnek, hogy megtanuljon nagyot rúgni.”

– Egy fiúnak már kiskorában meg kell ismernie a fájdalmat, hogy majd ifjúkorában meg tudja védeni magát.

Hát akkor hogy történhetett ez? Miért?

– Mindenedet ismertem, Cengâver, mindent tudtam rólad. Öklöd erejét mégsem ismerte a szívem.

Hajnalban indultak a lovasok. A nemzetség idős feje, a dede fehér ruhájában zászlóként díszítette a menet elejét. Nagy, hófehér szakálla ezüstös ragyogással koronázta meg a virradatot. Cengâver lova a dede mellett lépdelt.  Mögöttük a többi lovas és Ökkeş. (Előtte haladt a prédája.) Egész úton nem látta Cengâver arcát. Mikor Çiftekoyaklarba értek, Cengâver leszállt a lováról. Megcsókolta a dede kezét, majd hátrafordult, Ökkeşre nézett, hosszan. Elkapták egymás tekintetét: Cengâver szemében ott volt minden, amit nem tudott elmondani. Aztán elfordította, és lehorgasztotta a fejét, mint egy gyerek. Még a vállát is behúzta. Ártatlan volt. (Ökkeş sírni szeretett volna. Zokogni.) Aztán elindult Çiftekoyaklar felső része felé, eltűnt a szemek elől. (Olyan érzése lett akkor, mintha többé nem láthatná már Cengâvert. Soha többé.) Nem sokra rá Ökkeşt is utána eresztették. Ő is megcsókolta a dede kezét, a szokáshoz híven. Aztán lassan elindult. Cengâver már elment.

Egy ideig csak ment, mendegélt, kedvetlenül kullogott Cengâver nyomában. Meg kellett fizetnie a sebekért, amiket okozott. (A barátságukért.) A nap óvatosan beférkőzött a fák közé, sugarai elérték a földet. Minden fénynyaláb lepkeként szállt rá a lombokra. A föld, annak minden csúszómászója megfeszült a nap alatt. Virág, fű, a csombormenta együtt kacagtak fel zöldellve. A föld életre kelt. Finom szellő somfordált az erdő sűrűjében. Ökkeş és Cengâver is életük tavaszát élték. Mielőtt kezdődött volna a nyár, próbára tették a tavaszt. Ez volt a kikelet ára. A tizenöt év felnőtt kornak számított. Át kellett jutni ezen a körön, ezen a törvényen ahhoz, hogy belépjenek a férfiak közé, hogy ők is részt vehessenek a férfiak gyűlésein. Egész úton ezen gondolkodott. Szeretett volna hinni ebben az ősi törvényben. A hit mindent megkönnyített volna, tudta ezt jól. Kellett, hogy értelme legyen ennyi sebnek. Nyilvánvalóan volt valami ezen a világon, amit Cengâver ökle által kellett megtanulnia. Valami, amit Ökkeş nem akart tudni, nem akart látni. Valami, amit Cengâver az öklével próbált megértetni vele. Ezt akarta hát megérteni, vagy legalább hinni. Ahogy ment egyre feljebb a hegyen, a fák között itt-ott már látni lehetett a tengert, mint egy vékony kis vonalat. (Cengâvert az anyja miatt kellett megvernie, nem maga miatt.)

De hát megtalálja őt egyáltalán?

Keresni fogja?

Egész éjjel ezen gondolkodott. Keresni fogja vagy nem?

És ha keresi, de nem találja? Ez is megtörténhetett.

Ha azonban úgy dönt, hogy megkeresi, de nem talál rá, akkor már nem csaphatja többé be önmagát: hiszen addigra már lepaktált a szívével. Attól, hogy nem talál rá, még nem lesz belőle hős. Őrködni akart a barátságuk felett. Ha a hűség a barátságuk iránt egyoldalú, akkor is. De ha már egyszer keresni kezdi, akkor mi felett őrködik? Ha nekiáll keresni, de nem találja meg, hogy hitesse el magával (nem, hogy másokkal), hogy igaz volt a barátságuk? Lehetetlen volt.

Serdülő szíve elszorult attól, hogy minden eshetőséget ennyire át kellett gondolnia, és hogy a valóság ennyire kicsúszni látszott a kezei közül. Hiányoztak neki a régi, gondtalan napok. Minden a feje tetejére állt. Céltalanul leült egy fa tövéhez. Kezébe fogott egy botot, azzal bökdöste a földet. Önkéntelenül Cengâverre gondolt. Ki tudja, hol járhatott most? Mit érezhetett? Félt-e? Próbált elrejtőzni? Vagy menekült? Egyik sem illett Cengâverhez. Ahogy önmagához sem.

Minden fát ismert. Az erdőt, a hegycsúcsot, a mindenfelé előtörő forrásokat. Kívülről fújták ezeket a helyeket, hiszen ez volt a gyermekkoruk. Minden zugot úgy ismertek, mint a tenyerüket. Mit kellett itt próbára tenniük? Mit kellett itt mérlegre tenni?

Mit is mondott az anyja?

– Hová rejtőzhet el Cengâver? Ez a kérdés a férfivá válásod kulcsa! Annyi éven át tudtad, hogy rezdül a szíve. Ez alapján kövesd a nyomát, mint egy ragadozómadár! Tekintetedben a sólyom éles szeme ragyogjon! Ujjaid váljanak a sas karmaivá! Ez illik tehozzád! Egy pillanatra se veszítsd el az éberséged! Csakis Cengâver járjon az eszedben!

Együtt eltöltött tizenöt évük barátságában, bajtársiasságában, testvériességében rejlett a titok. Közös utat jártak. Így ismerhették meg csak egymás szívének rejtett zugait. Egy ember csak a legjobb barátjának árulja el a titkait. Amit most tennie kellett, azzal nem döfte volna hátba a barátságot? Mit próbáltak elérni azok, akik feltalálták ezt a szokást azzal, hogy ellenséggé tették a barátokat?

A hegycsúcs felé vezető keskeny ösvény melletti lilás sziklák aljában egymásba nyíló barlangok rejtőztek. Belsejükben koromsötétség honolt. Fáklya nélkül mászkáltak ott régen, egymásba kapaszkodva. Hűvös, csendes volt a barlang. Még az ember lélegzetvétele is visszhangzott odabent.

A bölcsek lejtőjének nevezett részen, ott, ahol a bükkfák egymásba gabalyodnak, három titkos szurdok bújik meg. A három szurdok három csermely forrását rejti, melyek aztán három patakot táplálnak. Sokat jártak oda, hogy a tarisznyájukból elfogyasszák az elemózsiát. Ha most odamenne, és megtalálná Cengâvert az egyik forrásnál, és leteperné, azzal nem döfné hátba a sok együtt eltöltött évet?

Nem lett volna árulás ez?

Hová tűnt volna a hely szépsége, érintetlensége? Nem volt joga bemocskolni. Nem volt joga ahhoz, hogy foltot ejtsen rajta.

Eldöntötte, hogy oda nem megy. Ha nem is tud vigyázni többé a barátságukra, legalább a gyermekéveiket meg kellett óvnia, azokat a helyeket, ahová jártak…

ha fiatal testük meg is törik egymás ökölcsapása alatt,

akkor is ott voltak a gyermekéveik, azokat éltetni akarta.

Oda sem akart menni, ahol lesben álltak, miközben vadat próbáltak fogni, és a festőkövekhez sem, melyeket szintén fedezéknek használtak. Nem őz vagy gerle volt Cengâver, ő Cengâver volt. Nem akart olyan helyen ráakadni, ahová emlékeik fűzték. Azt szerette volna, ha valami teljesen ismeretlen helyen találja meg, ahol korábban még soha nem időztek. Úgy kellett kibogoznia a megoldhatatlant, hogy közben nem piszkol be semmit. Vigyáznia kellett az eltelt tizenöt évére. Tudta, ha a saját helyeikre tévedne, nem csak Cengâvert, hanem önmagát is, kettejüket fogja ott találni. (És ezáltal ő is részesévé vált volna e szégyennek.) Ezt nem akarta. Nem vetülhetett árnyék a fiatalkorukra.

Még mindig hitte, hogy kimenekíthet, kiszabadíthat valamit ebből a bűvös körből.

Cengâverre gondolt. (Nem tudta maga elé képzelni az arcát.)

– Hol vagy, Cengâver? Hol jársz ebben az erdőben?

Ki tudja, hol lehetett, menekült-e, elrejtőzött-e, félt-e? Meg volt-e riadva? Egyik sem volt jellemző rá. Nem bírt rájönni, hogy Cengâver hogyan dönthetett. Most már nem tudott kezeskedni Cengâver lelkéért. És ez nagyon fájdalmas volt neki, annyira, hogy elfeledkezett minden másról, ami rossz volt. A rejtekhelyeikre vigyázni tudott, de az ő szívéért nem vállalhatott többé felelősséget. Barát volt-e vagy ellenség? Nem tudhatta. Annak fényében, hogy képes volt a legjobb barátjára emelni a tenyerét, már nem volt az a Cengâver, mint régen. Nem akart még gondolkodni sem azon, hogy mit csinálhat, hová mehetett, hová rejtőzhetett. Úgy érezte, hogy valamit elveszít, és árulást követ el, ha próbálja kitalálni. Vajon min járhatott Cengâver esze? A barátja most idegen volt számára. Egy idegen préda, akinek nem leli a nyomát. (Cengâver abban a pillanatban vált más valakivé, amikor azt az első ökölcsapást mérte rá. Amikor megkötözték, attól az első ütéstől félt a legjobban. Az utolsó csomót a pirosra festett körménél szorították meg.)

Most nem volt értelme azon gondolkodni, ami elmúlt. Egyébként is, ha Cengâver a régi Cengâver lett volna, nem is kapta volna meg azt az első ütést a hasába tőle. (Elvesztette őt, hozzá kellett szoknia ehhez.) Most már nem is Cengâvert, inkább csak a múltat féltette. (A gyermekkorát.) Különben nem lett volna értelme élni. Eldöntötte, nem fog odamenni azokra a helyekre. Cengâver elrejtőzhet ott, ő akkor sem megy oda. Őt már úgyis elveszítette, mindent azonban nem akart. Nem tudhatta, hová rejtőzik el ez az új Cengâver. Nem is akarta tudni. (Szemét elsötétítette a sértettség.) Más helyekre akart menni, új, ismeretlen helyekre. (Az erdő nagy volt.) Meg akarta találni az új Cengâver új helyét.

Nekem is megvan a magam törvénye, gondolta. A szívemé.

(Abban a pillanatban érezte, hogy a szívében megsemmisül valami. Cengâver elment.)

Nem baj. A szívem törvénye gondoskodik magáról. Jaj, Cengâver!  Hogy tehetted ezt velem? Hogy idegeníthetted el magad ennyire tőlem? Hogy bírtad ezt tenni? Tényleg az ellenségeddé lettem? Miért? Hát mégis igaz, hogy egy igaz barát sebzi meg a szívet a legjobban? Ó, Cengâver!

A nap egyre feljebb járt. A nyári forróság beszűrődött a fák és ágak között az erdő szívébe. A föld az ég felé párologtatta gőzét. Ökkeş lassan sétálni kezdett. Igen, keresni akarta, de nem úgy, hogy rajtaüt. Vigyázni akarta közben a gyermekkorát. A lábai nem vitték a hegy ismerős pontjai felé. Távol akart maradni ezektől. A szívével aknamezőt borított azokra a helyekre. Lehetetlen volt, hogy még csak a lába is érje. Nem tudta eldönteni, hogy el akarja-e kapni Cengâvert vagy nem. Ott volt a fiatalságuk, másrészt az anyja. Ahogy az estére gondolt, füleiben már hallotta a dobzúgást. Anyjának ott kell majd várnia őt a kapuban, és peregnie kell a doboknnak. Ez volt a törvény. De az övék. Ökkeş szívének törvénye felülírta az ősi szokást. Nem szabadott az ő szabályaik szerint játszania. (Mintha dzsirit vagy birkózás lenne, szórakozásnak felfogva, és a fájdalmat buta vidámságnak, dicsekvésnek tettetve. Ha elfogadta volna az ő játékszabályaikat, és bekerült volna ebbe a bűvös körbe, máshogy nem tudta volna elviselni.) Végső soron egyszer már áldozatául esett a szokásrendnek, most nem hagyja magát másodszor is. Keresnie kell Cengâvert. Ismeretlen helyeken.

Anélkül, hogy rajtaütne.

(A fák mögül figyelő tenger szemei elkerekedtek.)

Régi mesék jutottak az eszébe. Az áldott, varázstestű, csillagszemű gyermek története.

Volt egyszer egy áldott gyermek, születésekor anyja háromszor a folyóba mártotta, ettől a fiú teste sérthetetlenné vált. Hogy, hogy nem, az anyja az ujjaival a gyermek sarkát fogta, mikor a folyóba mártotta, így a sarkát nem érte a víz. Így hát nem teljesen volt sérthetetlen: ahol az anyja az ujjával a sarkát tartotta, ott sebezhető volt. Senki nem ismerte ezt a titkot, ezért azt hitték, halhatatlan. Egyszer egy napon elmondta a titkot a legkedvesebb barátjának. Megmutatta neki a sarkát, a barátja erre fogta magát, és rálőtt a sebezhető pontra, a fiú meghalt.

Volt egyszer egy másik áldott gyermek, aki olyan erős volt, hogy még a hegyek sem tudtak megdönteni. Az óriások is a csodájára jártak, mindenki az ő nagy, istenadta erejére volt kíváncsi. Egy nap elmondta a titkát a legkedvesebb barátjának:

– Van három hajszál a homlokomon, abban rejtezik minden erőm. – mondta neki. A fiúhoz éjjel, álmában odament a jóbarát, és kitépte a három hajszálat a homlokáról.

Szerette volna, ha az ő meséjük

nem végződne úgy, mint ezek az árulásba torkolló mesék, ahol megtörik a titoktartás becsülete.

És elfeledte anyja összes intelmét.

Mászni kezdett a hegycsúcs felé. Fájtak a sebei. Tényleg képes lesz keresni Cengâvert? Meg fogja verni, ha megtalálja? Képes lesz rá? Jaj, mennyire kiszámíthatatlan minden, milyen végtelen az ember szíve! A szokásrend szerint az a kéz már nem támadhat, amelyiket elkapták. Cengâver is ilyen tehetetlen lesz. És Ökkeş, akit előző nap megvert, bosszút áll. Egy férfi köteles volt bosszút állni, visszafizetni mindent. Vajon képes lesz-e megütni Cengâvert? Nem tudhatta, és ez a bizonytalanság még jobban fájt neki. Szét tudja-e marcangolni a prédáját? Követni tudja-e a szokást? Lehet, hogy abban a pillanatban fogja csak eldönteni. Minden abban a pillanatban derül ki. Talán minden váratlanul fog történni, talán nem is fog történni semmi. Ez a bizonytalanság teljesen kikészítette őt. Aztán hirtelen rájött.

Azért kellett megtalálni Cengâvert, hogy véget vessen ennek a bizonytalanságnak.

Hogy megtudja, mit fog tenni, hogy fog viselkedni. Hogy meglássa önmagát.

Ez volt a szív törvényének a diadala. Rejtetten, észrevétlenül uralta őt.

Cengâver még mindig nem egy préda volt számára.

Valóság volt.

(A keresése is valaminek a próbája volt. A pára fátyolként szállt az erdőre, és ő fellibbentette a fátylat, ahogy haladt az űzött vad nyomán, és próbálta közben félrehúzni azt a fátylat is, mely a valóságot takarta el.)

örült ennek, de az erejét is elvette.

Nem maradt értelme többé a gyaloglásnak.

Cengâvernek sikerült idegenként fordulnia Ökkeş felé, de Ökkeş erre nem volt képes. Még mindig Cengâver állt nyerésre.

És nem tudhatta, hogy meg fogja-e találni.

Mot úgy tűnt, ha nem talál rá, hirtelen nagyon sok mindent elveszít.

Lehet, hogy nem fog rátalálni, és akkor nem ismeri meg, nem tudja próbára tenni magát. Ennek ellenére továbbra is, titkon a szíve diktált neki.

Lemondott arról, hogy felmásszon a hegy tetejére. Nem lett volna semmivel sem könnyebb, ha onnan a magasból tekint le, ha felér a csúcsig, sőt, talán még nehezebb dolga is lett volna. (Végülis egyébként is a szíve magaslatairól tekintett a falujára, a nemzetségére, a szokásrendre. Hát nem emiatt érezte oly távol kamaszként magát a többi embertől?) A sűrű erdővel borított hegyoldalra amúgy sem lehetett rálátni a csúcsról. A legmagasabb pont nem segítette hozzá az embert a tisztánlátáshoz. (Magára hagyták ebben a sűrű erdőben. Minden azzal kezdődött, hogy ott hagyták. Magának kellett megtalálnia a saját útvonalát. Kora tavasszal virág lepte be az erdőt. Lehetetlen volt úgy menni, hogy ne tapossa le az ember őket. Nehéz volt követni az utat, könnyű volt eltévedni. Mintha a virágok kisajátították volna az erdőt, ezt suttogva: Nem juthattok át rajtunk anélkül, hogy összetapostok.

Most virágzó leanderek borítottak mindent.

Ökkeş lerogyott egy fához. Jól kellett bánnia az idővel. Az idő nem ismert könyörületet. Elővette az imafüzérét. Egy ideig gondolkodott, merre menjen. Vajon Cengâver mire gondolhatott, mit tervezhetett, miközben ő ezekkel a kérdésekkel küszködik? (A saját gondolatait is alig tudta megzabolázni, de ez végképp kimerítette, mert Cengâver gondolatait lehetetlen volt kitalálnia.) Ő is meg akarta óvni a múltjukat, a gyermekkorukat? Vagy csak ment bele a vakvilágba, menekült, bújkált? Vajon tükröt tartott-e Ökkeş titkos helyeire? Őt is intelmekkel látta-e el az anyja? Becsületbeli ügynek érezte-e azt, hová bújjon el? Vajon figyelembe vette-e azokat a helyeket, ahová együtt jártak, vadásztak, madarat lőttek, bújócskáztak?

Melyik Cengâver menekült?

Ő is távol tartotta magát e helyektől?

És ha igen, azért, hogy megóvja a gyermekkorukat, vagy csak azért, hogy jó préda legyen, ám mégis ő győzzön másodjára is?

Hogy fog erre rájönni megsebzett szívével?

(Tegnap, hazafelé tartva, odajött mellé a lovával. Holnap elkapom, azt mondta. A hóhér szégyenéről beszélt. Meg kellett találnia őt. Talán akkor megért mindent. Cengâver nem préda volt, hanem valóság.

Cengâvert a szívében dédelgette.)

Mégis elindult felfelé. Elvégre a szív törvénye elveszett. Este fel kell hangoznia a dobnak, anyjának a kapuban kell várnia őt. Csak az anyja miatt nem hajtott fejet a második vereség előtt. Lába kettős érzések súlya alatt menetelt.

Nem tudta az irányt.

Az utat.

Eltévedt.

Sebesült teste ereje fogytán volt.

Cengâver, nem tudok a nyomodra akadni. Nem tudom, merre vitt a szíved. Elfelejtettem, milyen a lelked. Most idegen vagy számomra, végtelenül idegen. Te egy szárnyát lebbentgető madár vagy a szívemben, én pedig egy véres nyíl, mely nem találja az irányt. Ha te Cengâver vagy, ha maradt benned valamicske abból a Cengâverből, akit én ismerek, akkor fogok csak rátalálni arra az irányra, amerre a szíved vitt.

Egész nap össze-vissza keringett. A nap átfordult az égen.

A hegyormok lilásvörös lángba borultak. Eszébe jutottak anyja szavai:

– Ne vesztegesd az idődet azzal, hogy a nyári napok hosszúak. A nyári nap olyan, mint a fiatalság: hamar véget ér.

(Nyári napokon az este lassan szállt le a hegyekre. A felhők ünnepélyesen gyülekeztek. Úgy kezdődött, mintha tűz ütne ki. A nappalok hosszúak, az esték sötétek voltak. A nap hét árnyalatának pompája és uralma egymás után tűnt elő. Aztán beállt a sötét. A tenger olyan volt, mint egy suttogás a hegyek mögött. Az este ünnep volt.

Mikor a nap lebukott, az emberek bánatosak voltak, mintha nehéz élet lenne a hátuk mögött. Ó, azok a gyógyíthatatlan nyári sebek!

A nap átfordult.

Nem hagyta magát. Minden pillanatot úgy kellett megélnie, mintha egy egész élet sűrűsödne benne.

Tudta. Az életet nem lehet megismételni.

– Jaj, te hóbortos fiam! Hányadszorra akarod a szívedben rejtegetni a férfierődet? Azt hiszed, nem értem? Én tudom, hogy senkinek nincs olyan szíve, mint neked. Én tudom, hogy a te szíved nem bírja el a szokásrend törvényét. De azt is tudd, fiam, hogy azok a legmagányosabbak, akiknek a legnagyobb a szíve! Az isten szerelmére, fiam, ne kelljen elsüllyednem szégyenemben! Ne kelljen hátralevő életemben lehajtott fejjel járnom! Az anyádért üsd, vágd földhöz Cengâvert! Ha nem taposod meg a lábaddal, akkor nem indulhatsz el a férfivá válás útján!

A nap átfordult.

Ökkeş nem szegte meg a szíve törvényét. Távol tartotta magát gyermekkoruk helyszíneitől. Ez becsület dolga volt. A szívével aknamezőt borított azokra a helyekre. Különben is, ha Cengâver azokat a helyeket használta fedezéknek, akkor tűnjön is el az életéből, úgy, mint az a tavaszi ág a folyóban! Lepje be föld azokat az utakat, amelyeket együtt jártak!

És ha ő se ment azokra a helyekre, akkor mit csinált?

Miért nem ment oda? Hová ment? Hol telepedett le?

A nap átfordult.

Fogytán volt Ökkeş ideje, kevés volt az idő ahhoz, hogy további kérdéseket tegyen fel.

Cengâver még mindig a szívében volt,

haragjába a szeretet varázsa keveredett.

Cengâvert a szíve üldözi, nem a szokás törvénye. Ezt most már tudta. Ha megtalálja, azzal a szívét ismeri meg.

Ez nem vadászat volt, hanem varázslat.

A nap lebukni készült. Ökkeşnek még egyszer eszébe jutottak anyja szavai: Az életet nem lehet megismételni.

Gyorsabban próbált gondolkozni. Nem maradt sok hely, ahol nem járt. Még egyszer átgondolta, hol kell még körülnéznie. Cengâverre gondolt. Arra, hogy mi maradt neki belőle.

Rá kell jönnöm, merre viszi a szíve. Oda ment, ahová a szíve vitte.

Egyre gyorsabban gondolkodott. Még gyorsabban, még gyorsabban, még gyorsabban…

A lépteit is megszaporázta, lábai összegabalyodtak.

Elfeledkezett a sebeiről, a kérdések elfogytak, érezte, hogy a végéhez közeledik. Kapkodta a levegőt.

A lába hirtelen olyan irányba vitte, ahová egyáltalán nem akart menni. Eszébe se jutott a hely egész reggel óta. (Pedig mennyi mindenre gondolt!) Az idő fogytán volt. Mindjárt jönnek a lovasok, és várni fognak Çiftekoyaklar elején, gondolta.

Hagyta, hogy vigye a lába.

(Nem tehetett mást.)

Igen, ez volt az utolsó Cengâver. Ezen túl nem létezett más Cengâver.

Reggel óta valami ismeretlen érzés távol tartotta ettől a helytől Ökkeşt. Eszébe se jutott, hogy oda menjen. (Ezek szerint az utolsó helyet is, ahol Cengâverrel volt, a gyermekkorához sorolta. A szíve még ezt a helyet is befogadta, a magáénak érezte.

Elérte a domboldalt.

A domboldalt, ahonnan három bükkfa mered az ég felé.

Oda, ahol egy gyökérből három nagy bükkfa hajt ki.

Odaért, a három bükkfához, ahol előző nap hozzákötözték őt a középső fa törzséhez.

Ott állt a tisztás, hátul a három bükkfa. Mögötte a nap tűzvörösen folyt le az erdő mögé.

Mikor Ökkeş odaért a tisztásra, Cengâver felkelt. A középső fának dőlve üldögélt, reggel óta el sem mozdult onnan, csak Ökkeşt várta.

Találkozott a szemük. Tekintetükben ott volt minden elmondhatatlan.

Ökkeş arra gondolt, hogy ha most a folyóhoz futna, megtalálná azt a tavaszi ágat a három virággal.

1981. május-június

A mű eredeti címe: Ökkeş ile Cengâver (In: Cenk Hikâyeleri, Metis Yayınları, 2023, İstanbul, 99-125.)