Az észt szerző regénye várhatóan 2026. júniusában jelenik meg az Ø Kiadónál.

– Idehallgass – lihegte Georg –, tekerned kell, tekerned kell, nullakezezve!

Uu elvesztette a fonalat, miről vagy egyáltalán kihez beszél Georg, aki tekintetét ugyan rá szegezte, de valami egészen mást látott, biztos, hogy nem őt.

– Mit kell nullakezezve tekernem?

– Várj, várj! – Georg minden erejét összeszedve törte a fejét, mígnem a gondolat végre megérkezett hozzá. – Nullakezezve kell tekerned a biciklit!

– És?

– És akkor ugyanúgy vissza tudsz menni az időben, mint a James Webb teleszkóppal.

[...]

Ébresztő, ébresztő! Itt jön a múlt embere! Ezen a reggelen minden flottul ment, olyan érzése volt, mintha születésnapja lenne. Kását és tojást főzött, Simon és Garfunkelt fütyült, aztán Pipával leültek vagy inkább leheveredtek a tévé elé, megnézték a háborús híreket a BBC-n, a CNN-en, majd végül ugyanazt az észt csatornákon, és ettek. Az újságban nem volt semmi. Mi is lett volna? Aztán kimentek Pipával, tettek egy nagy kört, és végigjárták az összes kötelező állomást. Amikor nem volt párzási időszak, Pipa épp csak pisilt és hagyott maga után néhány kutyagumit, amit Uu összeszedett, ha volt hozzá kedve, aztán indulhattak is haza. Fölvitte Pipát az emeletre.

– Most pedig, Pipa, várj meg szépen engem, vagy Kait, hogy hazaérjen az iskolából, vagy anyát. Valaki jönni fog, én mindenesetre most elmegyek biciklizni.

A kutyákkal beszélni kell! Pipa a szemébe nézett, és megértette. A kutyák megértőbbek, mint az emberek, bár ez nem újdonság. Ha választania kellene, kivel költözzön egy lakatlan szigetre, akkor mindenképpen Pipát vinné. Tiuks persze eljöhetne látogatóba, hetente egyszer. Vagy kétszer? És az úszóedző is, de úgy, hogy Tiuks meg ne tudja! Egy lakatlan sziget a lehetőségek végtelen tárházát kínálja, ő azonban nem egy lakatlan szigeten élt.

A lenti ajtónál ugyanaz a kép fogadta, mint előző éjjel. Mintha az ismétlést nézte volna a tévében. Ugyanaz a szomszédasszony eregette a füstöt az ajtó előtt. Ilyen szempontból elég kellemetlen dolog a dohányzás, valaki mindig figyeli az embert. Uu fölvette a bukósisakját. Majd később leveszi, ha már biztosabban ül a nyeregben. Napközben lehetetlen az utcán gyakorolni. Tele van autóval. Az pedig a jelennek és a múltnak egyaránt a végét jelentené. Így hát fő az óvatosság. Uu a park felé vette az irányt, azt a részt jobban szerette. Eltekert a templomig, ott megállt egy percre. Lassan megkerülte, és lebámult a levelekkel teli teniszpályára. Szép volt a Dómhegy. Évszaktól függetlenül. Romok meg miegyéb, ahogy egy történelem iránt érdeklődő taxisofőr ismerőse mondta, Tüür, Tüür, baszki, ő már meghalt, Jesszus! Bárhová nézett, sehol senki! Még taxisok sem. Alig akarta elhinni, mert mindig úgy gondolta, hogy őket aztán kifüstölni se lehet sehonnan. Ki tudja, miért. A nullakezezésnél fő az egyensúly. Ami könnyű annak, aki állandóan biciklizik. Az ehet közben fagyit, akár még bugyogót is cserélhet, de aki kiesett a bringázásból, annak nehezebben megy a dolog. Amint azt a tegnapi eset is bizonyítja. Uu gyorsított a park templom felőli végénél, aztán elengedte a kormányt… és azonnal újra elkapta. Elfelejtette a nullakezezést! Hihetetlen. Újra próbálkozott, csak azért is. Majdnem elesett, de néhány métert már sikerült megtennie. Kezdett belejönni, bizony, kezdett belejönni, csak merni kell, ennyi az egész! Csak merni kell elengedni a kormányt tekerés közben. Valahogy minden olyan természetesen ment, könnyebben, mint tegnap. Újra elengedte a kormányt…

… meleg szél fújt az arcába, ahogy a narancssárga Sportján hazafelé száguldott Evától, végig a Nap utcán, aztán jobbra, bár nem volt benne biztos, hogy be tudja venni nullakezezve az éles kanyart a keskeny, körülbelül egyméteres átjáróra a fáskamrák között, de sikerült neki, jobbra fordult, a saját fészerük elé, aminek az egyik deszkája sárgára volt mázolva, még ő mázolta le egy éve, aztán lerakta a biciklit, és az épületek között átszaladt Georg házához. Nyitva volt a kapu, befutott a kertbe, el a tavacska mellett, egyenesen be az ajtón, fölrohant a lépcsőn, és zihálva állt meg a műterem közepén. Rolli borzalmas ugatásba kezdett. Georg az állvány mögött ülve festett, fején barna svájci sapka, szájában cigaretta, jobb szemével hunyorított, nehogy belemenjen a füst.

– Nyugalom – mondta Georg, amikor meglátta Uu-t, és kivette a szájából a cigarettát –, hová rohansz ennyire? Vagy miért rohansz egyáltalán?

Hiszen Uu nem mondhatta el! Ott állt Georg műtermében, és ámult. Minden úgy volt, mintha időtlen idők óta nem járt volna itt, pedig csak tegnap volt, hogy benézett. Oldalra fordult, a falon lévő tükörben megpillantotta saját magát – hosszú haj, mint mindig?! Még ennél is lehetett volna hosszabb, kétségtelenül, de ez van. Rolli közelebb jött hozzá, és végigszaglászta.

– Tényleg én vagyok az, Rolli?

Rolli megcsóválta a farkát, bizonyára minden rendben volt, ez ő volt, és maga sem tudta, miért rohan. Talán azért, mert itt a barátja, Georg, él és virul, szájában cigaretta, még előtte minden.

– Nem is tudom, valahogy minden olyan jó.

– Mit zagyválsz itt össze, hogy minden olyan jó? Hatalmas szarban vagyunk, fiam! A Szovjetunióban, hatalmon az oroszok, de máskülönben minden kifogástalan. Ruth! Ruuuth! – kiáltott át Georg a hálószobába, bár az ott volt mellettük. – Ruth, találkoztál már Uu-val?

A lány egy szál köntösben kijött a hálószobából, és rámosolygott Uu-ra.                                                                                                                 

– Ruth a modellem, félbehagytuk az ülést. Bocsánat, Uu, aktot festünk.

Mindenesetre a dolog csöppet sem szegte kedvüket.

– Ruth vagyok – nyújtott kezet a lány.

Uu kezet fogott vele.

– Én Uu vagyok, valójában Ulf.

– Valójában mégiscsak Uu! – bukott ki Georgból. Valójában persze, hogy Uu volt.

– Bizony, aktot festünk – mondta Ruth vidáman. Olyan boldogan nézett Georgra, mintha szerelmesek volnának. Ezek szerint szerelmesen festettek aktot. Uu előrehajolt, és szemügyre vette a félkész festményt. Kiderült, hogy Ruthnak igencsak dús keblei vannak. Zavarában elpirult. Valódi mellet még sosem látott, csak Georg festményein és egy filmben.

– A cicihez semmit nem tettem hozzá, csak most eltakarja a köpeny – Georg mindezt olyan kedvesen és természetesen mondta, mintha a cici teljesen közönséges dolog lenne. Ruth cicije is. Ruth nem sértődött meg. Inkább örült neki.

– Bicikliztem – mondta Uu.

– Bicikliztél hát, mi mást csináltál volna? Leülsz? Ruth, dobj össze valamit ennek a fiúnak!

– Nem, köszönöm, épp csak beugrottam megkérdezni, hogy vagy, vissza kell mennem.

– Hová? Nyár van, ülj már le, a mindenségit! Ruth ken neked egy szendvicset, kovászos uborkát is kérsz?

– Majd máskor eljövök!

– Máskor! Ülj már le, Uu, tudod, ha most nem ülsz le, akkor nem is fogsz. Mi lehet annál jobb, mint itt és most megenni egy parizeres-uborkás szendvicset, hát nem érted?

– De!

Ezt értette. Georg úgy nézett rá, mintha hinné is meg nem is, és ezt morogta:

– Ma valahogy más vagy.

– Mindennap más vagyok.

– Vagy úgy!

Ruth hozta a sajtos parizeres szendvicseket uborkával. A sajtos parizer volt Georg kedvence, bár ő maga sosem evett rendesen, csak bekapott pár falatot, és leöblítette egy kis konyakkal. Ruth letette a szendvicseket Uu elé a székre. Georg felkapta a laposüvegét a festőállvány mellől, és belekortyolt, ahogy szokott, hogy haladjon a munka.

– Neked nem adhatok, tudod, nem vagy még annyi idős. Majd, ha annyi idős leszel, téged is megkínállak vele. Az ördögbe is, ha te egyszer felnősz, akkor én már aggastyán leszek, így sosem fogunk találkozni!

– Nem vagy aggastyán, Georg – mondta Ruth –, belőled soha nem is lesz aggastyán.

Ruth hátulról átölelte Georgot, lógott rajta. Mégiscsak van köztük valami, ez egyértelműnek tűnt, de vajon mi? Szex? A szex hihetetlenül hangzott. Csak homályos sejtelmei voltak, mit is takar valójában. Georg ült, cigarettázott, és festett, nap mint nap, svájci sapkában, teljesen mindennapi dolgokat, házakat, virágokat és tavakat. Amik aztán a festményen nem mindennapivá váltak.

– Ebben rejlik a művészet – mondta –, a látásmódban! Van, aki néz, de nem lát. Te viszont látsz! Ha türelmesen ülsz mellettem, megtanulsz látni. Ha nem vagy teljesen fafejű. Sose lehet tudni!

Georg egy pillanatra szemügyre vette oldalról, mintha meg akarná becsülni Uu fafejűségét. Nem tűnt vészesnek. Georg aktjai lényegesen különböztek a modellektől. Szeretett hozzátenni ezt-azt, a cicik és csípők úgy gömbölyödtek, mint a léggömbök.

– Nekem tetszik, ha ilyen, tudod, mint a táska füle, hogy legyen hol megfogni. Érted?

Uu mindent értett, de nagyon sietett. Valójában nem is tudta, miért, egyszerűen nem mert tovább maradni. Olyan furcsa érzése volt. Ez lehetett a baj, hiszen nem volna szabad! Nem lenne szabad kereket oldani. Utána úgyis megbánja az ember.

– Mennem kell.

– De hát csak most jöttél?!

– Dolgom van.

Nem lett volna értelme elmagyarázni, hová megy vissza, és nem is szeretett volna visszamenni. Mi várt ott rá? Semmi, helyesebben mondva volt, ami várta, ő viszont nem tudott vele mihez kezdeni.

– Visszajövök, Georg, ígérem. Annyira boldog vagyok!

Semmit nem értettek.

– A fiú boldog? – kérdezte Ruth, és őszintén felnevetett. – Valaki mégiscsak boldog, hallod, Georg?

Átfogta Georg nyakát, és újra megölelte. Nem unják még? Uu elszáguldott, le a lépcsőn, Rolli csaholva a nyomában, és megpróbált belekapni a lábába.

– Pakaa, Georg! – kiáltotta Uu a földszintről oroszul.

A bicikli az ajtó előtt állt. Felkászálódott rá, kifordult az udvarból, elengedte a kormányt, végiggurult a Nap utcán Karlova felé, aztán meglátott maga előtt egy sárga kvaszoshordót… hihetetlen! Senki nem hinne neki. Senki. Oldalra pillantott: reggel meglehetősen üres volt a Dómhegy, a kutyákat már megsétáltatták, aztán mindenki munkába ment, alig lődörögtek páran arrafelé, csak néhány hozzá hasonló múlt- és biciklirajongó. Ha most valaki megkérdezné tőle, honnan jön, mit kellene válaszolnia? Óvatosan hazatekert, és közben remegett a keze az izgalomtól, ahogy minden erejével a kormányba kapaszkodott, nehogy történjen valami. Borzasztó furcsán érezte magát. De ki ne érezné? A biciklit a folyosón hagyta, és szinte futólépésben ment föl…