Marno Dávid és Marno János: A hívatás poézise (2.)
Fotó: Wikipedia / National Portrait Gallery
Marno Dávid és Marno János: A hívatás poézise (2.)

Újabb John Donne-levelek Marno Dávidtól és Marno Jánostól.

Amikor a titokban kötött házasság miatti botrány végre lecsillapodott, Donne állás és otthon nélkül találta magát. A fiatal pár először Ann unokatestvérének, Francis Wolley-nak a Pyrfordban lévő otthonában húzhatta meg magát, majd néhány évvel később a Londonhoz közelebb eső (és ma már a város részét alkotó) Mitchambe költözött. Az alábbi levelek ebből az időszakból származnak. Címzettjük az a Henry Goodyer, akivel Donne hetente váltott levelet, s aki ebben az években talán a legfontosabb barátja volt. Goodyer mutathatta be Donne-t például Lucy Russell-nek, Bedford grófnőjének, aki a gyermekekkel gyarapodó Donne család bőkezű támogatójának bizonyult nagyjából egészen addig, amíg Donne egyházi pályára nem lépett. Noha a levelekben Donne gyakran panaszkodik a körülményeiről és a saját tétlenségéről, valójában rengeteget dolgozott. Nemcsak a Bedfordnak és más támogatóknak írt költemények származnak ebből a korszakból, s nem is csak a ma már ritkán olvasott pamfletek, hanem a gyakran antológizált versek közül is valószínűleg számos, ideértve olyan szerelmes verseket, mint a “Felkel a nap,”[1] vagy éppen az angol vallásos irodalom legmeghökkentőbb darabjai közé számító Szent szonetteket. A levelek bársonyosan finom és mély hátteret festenek a verseknek, ha a háttérben maradnak, de a következő válogatásból talán kitűnik, hogy önmagukban is megállják a helyüket.

*

A tiszteletreméltó Sir H. Goodyer lovag kezébe.[2]

Uram,

Távollétével ugyan megakadályozhatja kegyelmed, hogy rányissam kegyelmedre az ajtót, de azt már nem, hogy a leveleim utolérjék. Mindamellett ez a levél nem vádaskodhat ellenem, hiszen a kegyelmed parancsának teszek eleget benne, lévén hogy egyetlen célja eljuttatni kegyelmedhez a mellékelt irományt a rám bízott paksamétával együtt.[3]

Ha nem is állíthatom, hogy a legmélyebb írásom ez, bizony mondom, a legszomorúbb lukubráció[4] és virrasztás eredménye. Mert ezzel múlattam azokat az órákat, melyek, rettenetes veszélynek kitéve őt, kinek társaságát ebben a világban alighanem azzal háláltam volna meg, hogy kísérőjének szegődöm a kifelé vezető úton, szegény családomat egy fiúgyermekkel gyarapították. S habár az ő kínjai és az én félelmeim és reményeim vad és szertelen eltévelyedésnek tűnhetnek a kegyelmed iratainak egyszerű ügyétől, minthogy végül lecsillapodtak és találkoztak egymással a Via Regiá-n,[5] amely nem más, mint az ön magunk valamint az Isten a tanulmányozása, úgy ítéltem meg, talán mégsem alkalmatlan az idő arra, hogy útjára bocsássam ezt a küldeményt.

Íme máris többet mondtam a szükségesnél kegyelmednek, miközben a Tricomb házabéli szobámban este tíz órakor még pislákol a tűz.

Teljesen és örökké a kegyelmedé,

J: Donne.

*

Sir Henry G.-nek.[6]

Uram,

Minthogy olyan helyen vagyok és abban az évszakban, amikor rügybe fakad körülöttem minden, nekem is meg kell nyílnom s meditációimat kegyelmed elé tárnom, annál is inkább, hisz most a rügyekből hiányzik még az íz és az erő, és leveleim bizonyára ebben is hasonlítanak rájuk. Az évszak kellemessége elkedvetlenít. Frissül minden, csak én hervadok; öregszem, de nem javulok; az erőm fogyatkozik, a terheim viszont egyre növekednek. S ahogy vihart viharra vészelek át, azon kapom magam, hogy nemcsak kivetettem magamból a természet és az idő súlyát: a ráció és az ítélet képességét, s ezáltal olyan üres és súlytalan lettem, amilyenné csak a hiúság tehet; hanem közben meg is pakoltam magam mindenféle vétkekkel, olyannyira, hogy különös módon a hajótörésnek egyszerre két ellentétes módja fenyeget, a borulás és a süllyedés. Mintha olyan kór kínozna, amely az éhhalál küszöbén lévő beteget nem csupán további böjtölésre, de gyomrának a kiürítésére is késztetné.

Mert sok dolog van, amit magamba kellene vennem, s sok az is, amit ki kellene taszítanom. Néha úgy találom, a vétkektől maguktól könnyebb megszabadulnom, mint a hiúságtól, amint a tüzet is hamarabb viheti ki az ember a szobából, mint annak a füstjét. Azután ráeszmélek, hogy ez a gondolat maga is a hiúság újabb példája volt csak. S amikor néha azt gondolom, a hiúság, lévén oly ritka és súlytalan, talán kiűzhető az erény vagy a szorgosság vagy akár egy súlyosabb vétek segítségével, azon kapom magam, hogy közben újabb vétkek seregének tártam ki a kaput. Bizonyos, hogy amiképp a föld és a víz, noha az egyik szilárd, a másik folyékony, mégis képesek egy testet alkotni, úgy a levegő és a hiúság is megosztozik egy közös centrum morbi-n.[7] És amit az orvosok mondanak a testünkről, még inkább áll a szellemünkre: mert hiszen amit pusztulásnak hívnak, és ami romlása és fogyatkozása mindazon alapelemeknek, amikből összerakódtunk, az maga a vétek; a collectio stercorum,[8] a romlás ürüléke pedig nem más, mint a hiúságunk és meggondolatlanságunk. Bennem közös a kettőnek a gyökere, és vagy egyszerre gyomláltatnak ki belőlem, vagy sosem. De ettől olyan távol vagyok, hogy igazából még azt sem tudom, hol kezdjem az ásást, mert hiszen a hiúság és meggondolatlanság nemcsak a szememben bujkál, hanem az összes érzékszervemben, nemcsak a sóvárgásaimban, hanem az erőm és az érzéseim minden fajtájában.

Jó uram, nem azért hajlottam kegyelmed tudomására hozni, milyen tehetetlen embert kedvel kegyelmed, hogy evvel elkedvetlenítsem magamtól (mert a vétkeim nem fertőzőek, s elkóborolni sem hajlamosak; nem tegnap érkeztek, s holnap sem fognak eltűnni. Nem ideiglenesen szállnak meg bennem, hanem itt lakoznak, és olyan kellemes fogadtatásban részesülnek, bennem olyan tökéletesen romlott társaságra lelnek, hogy eszükbe sem jut faképnél hagyni, főleg nem olyasvalakiért, aki nem ijed meg a saját árnyékától, s nem ígérkezik könnyű prédának), hanem azért fordultam kegyelmedhez, hogy tanácsával meggyógyíthasson, ha pedig ezt megtagadja tőlem, akkor legalább a példáját engedje követnem, hadd törekedjek épp annyira hasonulni a barátomhoz, mint amennyire a legjobbakat kívánom neki.

*

A.V. Merced.[9]

Uram,

Nem szegényes könyvtáramból írok kegyelmednek, ahol a tekintetem kiváló szerzők munkáin pihentetése olyan meditációkat serkentene vagy keltene új életre bennem, melyek nem volnának méltatlanok arra, hogy elküldjem őket a meghitt barátaimnak. S nem is az országútról, ahol rendszerint önmagamba fordulok és ott húzom meg magam. Rendesen ezek a kegyelmednek szóló leveleim kohói, most azonban a szobánkat melegen tartó tűz mellől írok, három hancúrozó gyermek zsivajában; és őmellőle, akit én plántáltam bele ebbe a nyomorúságos sorsba, amelyet ezért kötelességem leplezni előle olyan jóravaló lelemények segítségével, mint például azzal, hogy neki szentelem társaságom és társalkodásom. Mindazt az időt, melyet e levélre fordítok, tőle lopom tehát el, ezért kell, hogy rövid legyek, s vágtában írjam meg a legszükségesebbeket.

A házat a kegyelmed paksamétájának kézhez vétele óta nem hagytam el. Ahogyan egykoron érzékeimet szigorúan elfojtottam, elszoktatván testemet mindenféle örömöktől, kipróbálva, hogy miként viselem azt, ha magam sírja vagyok, éppúgy ízlelgetem most azt, hogy hogyan tűröm a börtönt. És minthogy ez pusztán egy újabb fal építését jelenti a lélek köré, ő maga továbbra is saját középpontjában lészen, akárhány kerítést húz még fel köré akár a sors, avagy a tulajdon romlottságunk. Bár rá tudnám venni alkalomadtán, hogy eltávozzon, mert hiszen jól tudja, merre induljon. De ha most írás közben melankóliába olvadok, akkor úgy is lesz végem: márpedig olyasvalaki mellett ülök, aki gyengéd mivolta révén túlságosan is érzékeny az efféle benyomásokra. S olyannyira kötelességünk kerülni minden alkalmat, amely aggodalmat ébreszthet őbennük, hogy Szent Jeromos szerint Ádám vétke az almába harapáskor pusztán abban állt, hogy ezt Ne contristaretur delicias suas tette.[10]

Alig ügyelek most arra, amiket írok, abban bízva, hogy a csatolt levelek tán kölcsönöznek némi méltóságot ennek az ízetlen morgolódásnak. S maguk a levelek nem kell hogy nehezteljenek azért, hogy ilyen goromba ábrázattal érkeznek, hisz út közben egymás társaságát élvezhetik. Mivel a szolgám egybegyűjtötte őket, nem is tudnék egyebet mondani róluk, mint amit maguk mondanak. Mris Meauly arra kért a levelében, hogy sürgessem célba jutni az övéit, legalábbis így gondolom, mert szavamra mondom, kisilabizálni többet nem tudtam belőle. A nagyságos asszonyom olyan sietősen távozott Twickenhambe, hogy egy szót sem fűzött ahhoz a levélhez, amelyet a kegyelmedével együtt küldtem. Sir Tho. Bartletről semmit sem tudok mondani, ahogy a pestisről sem, noha a kegyelmed levele ezekről faggat, legfeljebb annyit, hogy az előbbi fogyatkozik, az utóbbi pedig terjed, ám hogy milyen arányban, az már nem világos számomra. Kegyelmed üdvözleteit átadom mindenkinek Hammersmithben, ahogy Mris Herbertnek is.

Ha bármiféle remény volna számomra, vagy bármi apró szolgálatra való alkalom, az vigasszal töltene el, mert pillanatnyilag én vagyok a világon a legnyomorultabb. De a pillanat, habár önmagában semmi, az időket egymáshoz csatolja, így a jelen haszontalanság nem fog megakadályozni abban, hogy továbbra is iparkodjak az lenni, ami mindig is voltam,

Kegyelmed szolgája és szerelmetes barátja,

J: Donne.

*

 

Sir Henry Goodyer-nek.[11]

Uram,

Minden kedden gondosan megfordítok egy nagy homokórát és fontolóra veszem, hogy ismét elpergett az életből egy hét azóta, amióta kegyelmednek írtam. De ha megkérdezem magam, hogy ugyan mit tettem e hétnyi virrasztás során, vagy mit fogok tenni a következőben, semmit nem tudok válaszolni. Ha azt mondom, avval töltöttem, hogy a légynek sem ártottam, azt az ablakomban koplaló pók is elmondhatja magáról.

A korai szerzetesek elvonulása és magukba zárkózása megbocsátható volt, hiszen közben mindegyik művelte a kertjét és gondozta a gyümölcsösét, azaz a testét és a lelkét, munka és meditáció révén, s ennél többel nem is tartoztak a világnak, mivel annak ínyencségeit nem fogyasztották, utódokkal azt nem terhelték. Hanem én, ha mégoly takarékosan gazdálkodnék is az időmmel, hogy nemcsak tettleges vétkekkel nem sebezném a lelkemet percről percre, de holmi élvezetekre meg ügyletekre való figyelemmel sem csalnám és rabolnám meg, aközben még mélyebb sebet ejtenék rajta egy másik vétek révén, ahogyan a sólyomnak is igencsak a természete ellenére volna, ha pusztán mert megteheti, egész nap egy kilátásra termett ágon gubbasztana, álmélkodva a Nap fenségességén és dicsőségén, hagyván, hogy fiókái éhezzenek a fészekben.

A két legértékesebb azon módok közül, melyeket az Úr az értelmünk és a szellemünk agóniájára és gyakorlatoztatására elérhetővé tett számunkra e földön, vagyis a szomj és inhiáció[12] az elkövetkezendő élet iránt, illetve a sűrű ima és meditáció a mostaniban, már maguk is gyakorta mérgezettek és rothadtak, s minket is betegségbe és romlásba ránthatnak. Hiszen ahogy az Isten nemcsak lehetőséget ad a gonosznak, de egyenesen együttműködik vele annyiban, hogy amikor az ember épp elkövetne egy fő bűnt, az Isten jó gondolatokkal hatja át, amelyek hatására az ember aztán egy enyhébb vétket választ, vagy pediglen mellőz bizonyos súlyosbító körülményeket, éppen így az Ördög nem csak elszenvedi a természetes jótetteinket, de néha elő is idézi őket, feltéve ha közben megfeledkezünk más, szükségesebb és sürgetőbb tennivalókról. És ebben rejlik ravaszságának a netovábbja: mert a jótett tudata hamis nyugalommal tölt el, megnehezítve a hiba kifürkészését, lévén az csupán önkéntelen mulasztás, nem céltudatos cselekedet.

Gyakorta gyanítom, hogy áldozata vagyok a fentiek közül az elsőnek, vagyis az elkövetkezendő élet utáni sóvárgásnak. S bár tudom, hogy ez nem pusztán az itteni élettől való fásultság eredménye, hiszen akkor is éreztem, amikor emelkedtem az árral és kecsegtetőbbek voltak a kilátásaim, mint manapság; mégis gyötör a kétség, hogy bizony a világi terhek is hozzájárultak a gyarapodásához. Nem szeretném, hogy alvás közben érjen a halál. Nem szeretném, hogy egyszerűen elragadjon, és csak úgy halottá nyilvánítson: inkább győzzön le, úgy legyen úrrá rajtam. Ha hajótörést kell szenvednem, történjék az a tengeren, ahol a tehetetlenségemnek legalább volna némi indoka, nem pedig egy lomha, hínáros tavon, ami még arra sem alkalmas, hogy az ember ússzon benne. Ezért aztán szívesen tennék valamit; ám hogy nem tudom megmondani, mit, az nem csoda. Mert a döntés cselekvés; de aki semmilyen testnek[13] nem része, az maga is semmi. A legnagyobb emberek legfeljebb kelések és daganatok, s a legszellemesebbek, akikkel gyönyör a beszélgetés, legfeljebb cicomának tetsző szemölcsök, ha nem válnak olyan szerves részévé a világ testének, hogy valamiképp hozzájáruljanak az egész fenntartásához.

Korán, még a jogi tanulmányaim közepette szerettem volna mindebbe belevágni. De eltérített a legrosszabb fajta sóvárgás, a szomjkór a humán tudományok és nyelvek iránt. Szépséges díszei ezek a sikeres életnek, de az enyémnek először valamilyen foglakozásra lett volna szüksége, olyan pályára, melyet azt hittem már elkezdtem, amikor ilyen szolgálatba álltam, s amelyről úgy véltem, alkalmazásba veszi azokat a szerény tehetségeket, amelyekkel rendelkeztem. És ott is elbotlottam. De azért újra megpróbálnám, mert a mai napig semmi sem vagyok, vagy legalábbis még ahhoz is alig elégséges, hogy alanya és állítmánya lehessek a saját leveleimnek. Hanem tartok tőle, hogy a hiba már a gyökérben leledzik, s megelégszem azzal, ha még annál is kevesebb vagyok, vagyis halott.

Kegyelmed elég távol áll az efféle alászállásoktól; biztonságban tartja az erénye, és oltalmazza természetes jó kedélye. De nehogy elveszítse kegyelmed ezeket a támasztékokat: egy apró csusszanás gyakran éppen olyan veszélyes lehet, mint az elbukás, s noha abba a mélységbe, ahol én vagyok, kegyelmed bizonyára nem zuhanhat, egy jelentéktelenebb kisiklás révén is megtapasztalhatja az én szomorúságomat. Hiszen semmivel sincs nagyobb biztonságban az, aki a torony magasából a bástya pallóira zuhan, mint az, aki onnan tovább a földre. Jelöljön hát ki kegyelmed magának egy célt, és haladjon felé fürgén. Noha a sorsom most oly bolygó és váltakozó, hogy semmit sem tudok következetesen végbevinni, állandó figyelmeztetéseimben kegyelmed mégis valami állandóságra lel talán.

Szíves és igaz barátja,

J: Donne

*

Sir H. G.-nek.[14]

Nem adó a levelem, sem kamat; nem kárpótlásként küldöm, sem pedig áru gyanánt; nem a saját szeretetem testamentumaként, vagy a kegyelmedét kizsarolni; sem pedig azért, hogy írás-hóbortomat ezzel igazolhassam, avagy hogy így engedhessem szabadjára elmélkedéseimet, levélformában hirdetve ki őket. Mert hiszen a leveleim mind eme tisztségek felett vagy alatt állnak; s mégis érzelemmel írok, aztán szitkozódom, avval vádolva magam, hogy lekicsinylem az őket útjukra bocsátó érzéseket azáltal, hogy a miértjüket kutatom. Egyvalamiben vagyok csak biztos, hogy arra vágyom, mindenfajta levelem kerüljön a kegyelmed kezébe, engem közlő és hozzád szállító alkalmatosságként, fogadjon el bár barátjának, páciensének, vezeklőjének vagy kegyelmedért imádkozónak, mert semmilyen hatáskör alól nem vonom ki magam, és semmiféle szolgálatnak nem szegülök ellene.

Sosem törném rá kegyelmedre az ajtót, csak akkor kukkantanék be, ha kegyelmed nyitná ki nekem. Az angyalok sem rendelkeznek semmi tudással egymásról azon kívül, amit maguktól feltárnak, s nem is vágynak másmilyenre. Ebben az egyben angyalok hasonlóak a barátokhoz, hogy készek az ilyen feltárulkozást elfogadni, ha felkínálják nekik. Ha bármikor is fürkészőbb kíváncsisággal tanulmányozom kegyelmedet, csak azért teszem, hogy megtudjam, hogyan mutassam be Istennek az imáimban, és tőle mit kérjek kegyelmednek, hiszen még azt a szent gyakorlatot sem szabad készületlenül vagy követelőzve végezni. Szinte hibátlannak találom annak a görögnek a tanácsát, aki azt mondja, ha Istentől kérnél valamit, ne ajánlj fel érte áldozatot, ne kérj se elegánsan, se vehemensen, és vedd észbe, hogy te sem hallgatnád meg az ilyen kérvényezőt. Ahogy annak a honfitársának a véleményét is, aki szerint a véráldozat oly kevéssé illik Istenhez, hogy még a sokkal spirituálisabb illatok is túl súlyosak. S bizony a szavak maguk, melyek a legkifinomultabb és szubtilisabb külső teremtményeink, mivel gondolatból és lélegzetből állanak, mégis olyan homályosak, olyan szélesek, miként maguk a gondolataink is, mert hiszen (a legkorábbi kelésüket leszámítva) folyton indulatoktól és érzelmektől vannak felfújódva. És az a közelebbi ismeretség Istennel, amit az inkarnáció adott számunkra, szintén abból származik, hogy Isten magához emelt bennünket, nem pedig abból, hogy mi közeledtünk volna hozzá. A jelenlétéhez való hozzáférésünk valójában mindig az ő leereszkedése mihozzánk. S amikor imánkat jutalom követi, nemcsak a jutalmat, hanem annak a kérvényezését is már jóval azelőtt megadta nékünk.

Nem gondolom hát, hogy bármely haszontalan ima mentes lehetne akár a vétektől, akár a vétek büntetésétől. Hanem mivel Isten félretette az időnk egyhetedét a külsődleges istentiszteletre, s mivel a korai keresztény egyház nagyböjt formájában az egész év előképét mutatta fel számára, hogy később bevezesse a kanonikus órák kötelezettségét, ily módon beleszerkesztvén minden napba a morális értelemben vett Sabbathokat, távol álljon tőlem, hogy alábecsüljem ezeket a rögzített imákat. Mégis szeretném, ha azok hálaadásra fordíttatnának inkább, semmint kérvényekre, dicséretre inkább, mint imádkozásra. Nem mintha Istent az egyik megindítaná vagy a másik fárasztaná. A fogadóban minden egy, de nem a küldőben. A köszönet pedig egyszerre tölti be mindkét tisztséget, hiszen semmi sem vált ki olyan ártatlanul új kegyeket, mint a hála.

Rövidre is fognám imáimat, nem engedném, hogy terjeszkedjenek, annak ellenére, hogy Istent nem lehet meglepni, sem hirtelen ostrom alá venni. Hanem a hosszabb imában több van az emberből, ékesszólásának az ambíciójából, munkájának az önelégültségéből, s úgyszintén az Ördögből a gyakori szórakozottság révén. Mert azután, hogy először az Úr figyelméért folyamodtunk, a továbbiakban már nem hozzá beszélünk. Ez a levél maga is ettől a nyavalyától szenved; levélként indult, azután prédikációvá tágult és magába veszett. És minthogy minden, ami a céljától eltér, romlásnak indul, legalább végződjön úgy, mint egy levél, biztosítva kegyelmedet, hogy maradok --

*

Jegyzetek:

Köszönet Forián Szabó Évának és Kiséry Andrásnak, akik nemcsak gondos olvasással segítették a fordítás elkészítését, de segítettek eligazodnunk a koramodern magyar megszólítások útvesztőjében is.

A levelek fordítása a következő kiadáson alapul: Letters to Severall Persons of Honour (London, 1651).

[1] Jékely Zoltán fordítása.

[2] A levél valószínűleg 1607 januárjában íródott, és talán Donne negyedik gyermekének, Francis-nak a születését örökíti meg, aki nem sokkal később meghalt. Donne ebben az időben gyakran utazott Londonba, ahol a levél végén megidézett Tricomb (esetleg Tincomb) nevű ember házában szállásolta el magát.

[3] Nem tudni, hogy Donne itt milyen írásokra utal, de a leveleihez rendszeresen csatolt verseket és más írásokat, részben hogy megossza őket a barátaival, részben pedig hogy bátorítsa őket a szövegek tovább küldésére.

[4] Esti stúdium vagy meditáció (a latin lux-ból, szó szerint a mesterséges fény melletti ébrenlétre utal).

[5] Királyi út.

[6] Valószínűleg 1608 tavaszán kelt.

[7] A betegség középpontja.

[8] Trágyahalom, szarkupac.

[9] A vuestra merced (spanyol). A levél keltét a pestisre való utalás miatt 1608-ra szokás tenni.

[10] Hogy ne szomorítsa el őt, ne rontsa el az örömét.

[11] 1608 szeptembere.

[12] Mohó vágy, a kitárás, a tátott száj révén, a magyar hiátus szó rokona.

[13] A to be no part of any body egyszerre jelenti azt, hogy senkinek, semmilyen testnek, és semmilyen testületnek sem része lenni. A jelentések közötti összefüggést a corporate body vagy a corporate subject teológiai és politikai elméletei fejezik ki, amelyek szerint párhuzam vagy éppen azonosság áll fenn Krisztus teste, a király teste, és az adott egyházi vagy világi közösség között. A skolasztikus jogban a közösségnek ez a hangsúlyozása olyannyira középpontban van, hogy az individuum csak a közösség részévé válás révén tesz szert politikai és jogi cselekvőképességre, szöges ellentétben Locke és mások által nem sokkal később megfogalmazott liberalizmussal, amely szerint a társadalmi szerződés akkor történik meg, amikor az individuum a természeti jogát részlegesen vagy teljesen átruházza a közösségre és annak képviselőire.

[14] Ezt a levelet, amelyben Donne a másokhoz és az Istenhez való imádkozás témájával foglalkozik, lehetetlen bármilyen belső evidencia alapján az időben elhelyezni, minthogy Donne, aki egyébként is gyakran fukarkodik a kortárs eseményekre és körülményekre való utalásokkal, ezúttal teljesen mellőzi azokat.

A cikk szerzőiről
Marno János (1949)

Igen későn kezdett el publikálni, 1980-ban a Mozgó Világban. Legutóbbi kötete a Magvetőnél Szereposzlás címmel jelent meg.

Marno Dávid (1977)

Filozófiát tanult az ELTÉ-n, ma pedig elsősorban angol irodalmat tanít a UC Berkeley-n. 

Kapcsolódó
Marno Dávid és Marno János: A kegyvesztés (1.)
Marno Dávid és Marno János levélváltása John Donne leveleiről
Marno Dávid és Marno János: Kár kérkedned (3.)
John Donne: Prédikáció a Whitehallban
A hívatás poézise (4.)