Mario Bellatin: Jacobo, a mutáns
Fotó: Zsu Szkurka
Mario Bellatin: Jacobo, a mutáns

Egy ismeretlen Joseph Roth-regény és egy idős asszonnyá változó fogadós-rabbi a latin-amerikai irodalom főtrollja, Mario Bellatin regényrészletében.

Várakozás

Az alakok megdermedtek. A férfiak bőre állandóan vizes. Egy Gólem. Egy tucat főtt tojás. Semmilyen mutáció nem ment végbe. Csak egy sziklatengeren legelő néhány bárány képe jelent meg.

A határ

Jacobo Pliniak a világ egyik legegyszerűbb teremtményeként jelenik meg az olvasó előtt. Maroknyi közösségében rabbiként ismerik, ideje nagy részében az Írást tanítja a faluban élő családok gyermekeinek. Feleségével, Juliával közös tulajdonuk a Határ nevű fogadó. Teendőikben a fiatal Anselm segíti őket. Napjaik igen mozgalmasak. Jacobo Pliniak hajnalban kel. A rituális ima és fürdő után bűnbánati szándékból ruhástól merül alá a hideg vízben – a tanítványok érkezését várja, akik csendben jönnek be a hátsó udvarra épített fészerbe. Kevéssel azelőtt fejeződött be a fogadóban a mulatság. A résztvevők zöme – nagyrészt katonák, menekülő földművesek és ismeretlen származású nők – az asztalok között fekve alussza ki az éjjeli mértéktelenség fáradalmait. Julia és a fiatal Anselm hajnalig dolgoztak a fogadóban. Figyelmesek voltak a vendégekkel, igyekeztek a lehető legkevésbé beleavatkozni abba, amit csináltak. Julia hajnalban feküdt be az ágyba, amelyből Jacobo Pliniak éppen akkor kelt fel. Az asszony majd csak délben ébred fel. Elalvás előtt, miközben Jacobo szokatlan fürdőjének zajait hallgatja, Julia a férje különös bűnbánati szokásain töpreng. Olykor az is felmerül benne, vajon miért nem tartották soha igazi rabbinak. Valójában nem volt a szó teljes értelmében rabbi. Ha az lett volna, a felesége nem vezethette volna a fogadót, főleg nem kora hajnalig.

A határ az osztrák Joseph Roth talán egyik legismeretlenebb műve. Mindeddig egyetlen hiteles fordítása sem készült, ahogy azonban a fenti sorok bizonyítják, a párizsi és a nyugati parti szakfolyóiratokban egyaránt jelentek meg belőle töredékek. Frankfurtban a Stroemfeld Kiadó archívumában őriznek egy régi kiadást, amelyről azt feltételezik, hogy a teljes művet magába foglalja, egy másik verzió pedig a független Kieperheuer & Witsh Kiadó birtokában van: ezt többek szerint töredékek sokaságából állították össze. Senki sem tudja az okát, de máig nem publikálták egyiket sem. Számos szövegmagyarázó azt állítja, szükség lenne egy alaposabb kutatásra, amely lehetővé tenné a hihetetlen mennyiségű különálló dokumentum összeállítását, ugyanis vélhetően azok alkotják a teljes könyvet. Joseph Roth gondolatai a regényről ismeretlenek, hiszen a mű befejezetlen maradt, a szerző nem érte meg a kiadást. Az utolsó éveit végigkísérő asszonyok egyike – egy Párizsban élő angol kutató – azt állítja, az író mindig magánál tartotta a szöveget, és teljes alkoholmámorba merülve dolgozott. Úgy tűnik, a regényírást mintha ittas pillanataira tartogatta volna. Az említett kutató vallomásaiban található egy másik érdekes megállapítás, miszerint A szent korhely legendája és az alkoholhoz közvetlenül kapcsolódó könyvek megírásakor Roth még egy pohár sört sem engedett meg magának. Éppen ezért tarthatjuk A határ című regény szövegét egyfajta tudat alatt létrejött szerzői értekezésnek. Korszakov kis tartományában mindenki ismeri Jacobo Pliniak fogadóját – szól a könyv egyik kezdőmondata. – Mindenki tudja, hogy egyetlen ablakából a falu közepétől egészen a határt jelölő házikóig belátni a feltáruló tájat, a háttérben a furcsa és névtelen kastély tornyaival. A nyári és téli napokon egyaránt, főleg esténként gyenge, sárgás fény pislákol a házikóban – amely állandóan közeledni és távolodni látszik –, ezáltal a határ délibábnak tűnik – írja a szöveg egy másik kezdőmondatában. Látszólag mindkét kezdősor Joseph Roth fiatal éveiben született, galíciai szülőföldje elhagyása előtt. Ennek ellenére elhamarkodott lenne kísérleti műként értelmezni a szöveget, hiszen a regény cselekményszálai későbbi könyveit is meghatározzák. Ezenkívül pedig olyan szövegről van szó, amelyet élete végéig írt a szerző. Egyesek szerint Jacobo Pliniak tettei rendkívül egyszerűek. Úgy vélik, a történet pusztán egy kereskedőről, egy határcsárda tulajdonosáról szól. A fogadó csak megtévesztés volt, valójában menekülőútként szolgált az orosz pogromok elől menekülő zsidók tucatjainak. Ezeknek az olvasóknak látszólag nem keltette fel a figyelmét Jacobo Pliniak évekkel későbbi amerikai kalandja, amikor is egy idős asszonnyá, az istenfélő Rosa Pliniansonná változik át. De térjünk vissza a kezdetekhez: amint azt később látni fogjuk, Jacobo Pliniak életének nyugalma – amelyet elsősorban a vidéken élő gyerekeknek tartott hittanórái jelentettek, meg a határ közelében folytatott portyázásai, amikor hetente egyszer segített átjutni a hitsorsosainak – végleg felborul, amikor rájön, hogy felesége, Julia a fiatal Anselm szeretője. Ráadásul az is kiderül, hogy együtt akartak megszökni. Amikor Jacobo Pliniak a felesége által szándékosan hagyott jelekből rájön az igazságra, úgy tesz, mintha nem tudna a viszonyról. Egy szót sem szól, reggelente egyedül eszi meg az ételt, amit felesége lefekvés előtt készített oda. Jacobo Pliniak ébredés után nap mint nap egy csésze borscsot talál az asztalon, a tűz fölött pedig már ott lóg a teafőző. Alkalomadtán egy szendvicset is talál, füstölt heringgel, amit előző este valamelyik utazó hozott a Baltikumból. Alkotói minőségében Joseph Roth az írás előrehaladtával különböző valóságokra mutat rá. Talán A határban lehet leginkább tetten érni ezt az eljárását. Valószínűleg éppen ezért ez a szerző egyik legtitokzatosabb és legbonyolultabb szerkezetű műve. És ennek köszönhető, hogy Jacobo Pliniak – aki az elbeszélés felénél Virginia Woolf Orlandójához hasonlóan nővé változik – az irodalomtörténet egyik legérdekesebb alakja. Mindenesetre kétségtelen, hogy ő a szerző egyik legfurcsább teremtménye. Egyesek szerint befejezetlen szereplőről van szó – később inspirációként szolgálhatott az olyan összetettebb figurák megalkotásához, mint a Jób emlékezetes Izsákja, Nissan, a Leviatán kereskedője, vagy a régió súly- és mértékmesterére irigykedő Anschelbum felügyelő –, míg mások úgy vélik, hogy Jacobo egyértelműen meghaladja a szereplő hagyományos értelemben vett fogalmát. Az utóbbi véleményre magyarázatot adhat, ahogyan Jacobo Pliniak átcsempészi az orosz zsidókat a határ túloldalára. Minden csütörtököt a kivonulásnak szentel. Aznap nem várja az az órákra hozzá érkező diákokat. A környékbeliek tudják, hogy a szombat hagyományán kívül számára a csütörtök is szent nap. Jacobo Pliniak délután a határ egy mások számára ismeretlen pontja felé, a sekély folyó gázlójához indul, amelyen ruhástól kel át. A ruha és a víz a személyes rítus részét képezi. Jacobo Pliniak szerint minden egyes alkalommal, amikor valaki ruhában fürdik, megerősíti Istennel való egységét. Nem túl gyakori, hogy egy közösség rabbijaként számontartott ember hasonló értelmezéseket engedjen meg magának. Mindazonáltal Jacobo Pliniak viselkedésében sok olyan momentumot találunk, amely valamilyen formában szembe megy az Írással. Közel fél órát gyalogol cinkostársa, egy asszony házáig, akit mindenki csak szőke Macacának hív, és aki egy és ugyanaz, mint aki évekkel később New Yorkban a haszid Norah Kimberly színésznővé változik. Éjfélkor ér vissza, mögötte bevándorlók sorakoznak. Macaca rubelben fizet, részben abból a pénzből, amit a menekült férfiaktól kapott, hogy segítsen nekik eltűnni az országból. Másnap Juliának, Jacobo Pliniak feleségének kell beváltania a pénzt a gazdaboltban, a tulajdonosok ugyanis a két régió valutaárfolyamának ingadozásával spekulálnak. A bevándorlók általában két éjszakát töltenek a fogadóban rejtőzve. Szombat reggelente egy csoportjukat nagy titokban egy sovány férfi vezette szekérre ültetik. Ekkor Jacobo Pliniak kilép a fogadóhoz közeli imaszobájából, és sok szerencsét kíván az útra a boldogtalanoknak. Az egyik legmeglepőbb irodalmi felfedezés – nemcsak Joseph Rotht, hanem az egész huszadik századot illetően – abban a mechanizmusban rejlik, ahogy egy bizonyos szereplőhöz kapcsolt funkció hirtelen egy teljesen másik szereplőhöz kerül. Amikor az olvasó már éppen elfogadja Jacobo Pliniak jelenlétét a szövegben, ráadásul valószerűnek is tartja a narratív struktúrán belüli jelenléte jogosultságát, szereplőnk egyszer csak átváltozik a feltételezetten örökbe fogadott lányává, Rosa Pliniansonná, aki a városi hölgytanács legfőbb méltósága. Az egész akkor kezdődik, amikor minden átmenet nélkül, a cselekmény egy pontján Jacobo Pliniak már Amerikában él. New Yorkban találjuk, ahol a környék vándorszínházaiban nyújtott alakításairól híres Norah Kimberly színésznő – korábban az ismeretlen bevándorlók csempészését segítő Macaca – holléte után nyomoz. Jacobo egy gabonakereskedés raktárában dolgozik, amelynek tulajdonosa egyike azoknak a férfiaknak, akiket évekkel azelőtt átjuttatott a határon. Jacobo Pliniak hálát ad Istennek, többek között azért, mert az ő hajóját engedték be utolsóként az országba vízum nélküli utasokkal. Az utazás során, amely majdnem tragédiába torkollott, mivel az óceán közepén tönkrement a navigációs berendezés, Jacobo egy bizonyos Abraham lelki társa lett. Ez a kaukázusi régióból származó fiú egy nagy kő mögé rejtőzött a sziklatengeren, ahol a nyája szokott legelészni, onnan nézte végig, ahogy a kis zsinagógába zárt falubeliekkel együtt felperzselték az egész települést. Ennél a résznél nemcsak a lelki társ, Abraham jelenléte feltűnő, hanem a bárányoké is, és leginkább az a tény, hogy a sziklákon legelésztek. Egyértelmű, hogy az elbeszélésnek ezen a pontján Joseph Roth felfedi a mű misztikus jellegét. Habár igencsak furcsa, hogy a nyílt vízen vészhelyzetbe jutó hajót leíró résznél egyetlen utalást sem találunk az óceán rémétől, a Leviatántól való félelemre, amely a hasonló jellegű szövegek nagy részében megtalálható. Mindennek ellenére a sziklatenger és a bárányok említését nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Két évvel az érkezése után Jacobo Pliniak a legforgalmasabb utcák egyikén nem a színésznőt, Norah Kimberlyt találja meg, hanem korábbi feleségét, Juliát. Az ifjú Anselm elhagyta, van egy lánya, Rosa. Az asszony kisebb munkákat végez a közösség tagjainak, de gyakorlatilag adományokból él. Jacobo megszánja a feleségét. Felveti, hogy utazzanak el együtt a nyugati partra. Azon a környéken él a lelki társa, Abraham Pliniak, aki leveleiben már többször meghívta magához. Abraham nagyon hamar kész vagyont halmozott fel, a látszólag nem túl termékeny vidéken élő telepesektől vásárolt fel földeket. Aztán apránként eladta vagy kiadta őket az otthont kereső menekültek csoportjainak. Mielőtt még fizettek volna neki, Abraham figyelmeztette őket, hogy az országnak azon a részén nem nézik jó szemmel azokat, akik tartják vele a kapcsolatot. Abban a helyzetben Jacobo Pliniak jelnek vette a találkozást a volt feleségével, hogy eleget tegyen a hajón szerzett testvére meghívásának. Úgy érezte, Isten új lehetőséget ad neki.

*

A Jacobo, a mutáns 2021 áprilisában jelenik majd meg a latin-amerikai művek kiadására szakosodott Ediciones Sonoránál.

A cikk szerzőjéről
Mario Bellatin (1960)

Perui-mexikói író. Legutóbbi kötete magyarul: Jacobo, a mutáns (Sonora, 2021).

A fordítóról
Miklós Laura (1994)

Az ELTE BTK Kortárs latin-amerikai elbeszélő irodalom alkotásainak szövegvizsgálata doktori program hallgatója. 

Kapcsolódó
Mario Bellatin: szövegen innen és túl
Báder Petra (1987) | 2020.12.16.
Mario Bellatin: Mario, a mutáns
„Azt akarom, hogy ez legyen minden könyvek könyve” (Interjú Mario Bellatinnal)