„Azt akarom, hogy ez legyen minden könyvek könyve” (Interjú Mario Bellatinnal)
Fotó: 1749
„Azt akarom, hogy ez legyen minden könyvek könyve” (Interjú Mario Bellatinnal)

„Ravasz regényíró, aki mindig jó érzékkel nyúl a szokatlanhoz” – jellemezte Mario Bellatint a The New York Times újságírója, Larry Rohter. És valóban: nem is lehetne aktuálisabb a szerző 1994-es kisregénye, a Salón de belleza (Szépségszalon), amelyben egy titokzatos kór fertőzi meg a város lakóit. A főszereplő is megfertőződik, de a halálba vezető úton tollat ragad, és elmeséli, miként alakította át szépségszalonját, hogy befogadja a halálos betegségben szenvedőket. Vajon mi mozgatja meg Bellatin fantáziáját? Lehet Mexikóból is magyar szerzőket olvasni? Mario Bellatinnal Báder Petra és Miklós Laura beszélgetett.

1749: Ha csupán néhány szóval szeretnénk jellemezni a regényeit, azt mondhatnánk, hemzsegnek bennük a festészetre, filmművészetre, színházra, táncra történő utalások, olykor pedig a többi művészeti ág alkotói technikáit és stratégiáit is felhasználja az írás során – ezzel eltávolodik az irodalom keretrendszerél. Köteteiben rendszeresen működnek közre illusztrátorok (többször dolgozott Szkurka Zsuzsannával), a lapokat rajzok és fotók tarkítják, máskor viszont mintha nem nyilvánítana a képnek különösebb jelentőséget. Emellett az egyik olyan kulcsszó, amely vissza-visszaköszön műveiben, a „mutáció”. Mit gondol az eddigi könyveiről? A jövőben milyen irányt vesznek majd az írásai? Milyen az irodalomkritikával ápolt kapcsolata?

Mario Bellatin: Azt hiszem, hogy a könyveimet és az azokat kísérő tevékenységeket leginkább a trans fogalmának segítségével jellemezhetjük. Túllépnek az akadémiai értelemben használt „irodalmiságon”, mégsem haladják meg az írást, amennyiben az irodalmat egy művészeti irányzatként értelmezzük. Ebből kiindulva nem gondolom, hogy eltávolodnék az irodalom keretrendszerétől, hiszen a művészet különféle megnyilvánulási formái beleillenek abba, amit magamról gondolok, amit íróként érzek. Nem szeretném, ha azt gondolnák, hogy más művészeti irányzatokhoz nyúlok az írás során, hogy a művészeti ágak felcserélhetőek. Egyetlen művészet létezik, és én úgy látom, így is nyilvánul meg. Meggyőződésem, hogy olyan szerző vagyok, aki inkább kérdéseket tesz fel, mint válaszokat ad. Igaz, a szavak olykor nem elegendőek ahhoz, hogy világosan meg tudjam fogalmazni ezeket a kérdéseket.

1749: Mexikóvárosban évekig vezette az Escuela Dinámica de Escritores (Írók Dinamikus Iskolája) nevű kreatív műhelyt, ami egy rendkívüli kezdeményezés,

hiszen a résztvevőknek megtiltotta az írást.

A műhely tagjai között voltak persze írók, de mellettük egyéb művészeti irányzatok képviselői és a kulturális iparban dolgozó szakemberek is tartottak ókat. Ha végignézünk a művein, azt láthatjuk, hogy a képiség, a vallás és a tánc is fontos szerephez jut bennük. Az előbbiek fényében a műhely munkájában is sokkal tágabb értelmet nyer az irodalom. Nem arról van szó, hogy az irodalom túllépi a szöveg határait?

MB: Amikor megalapítottam az iskolát, egy olyan helyet képzeltem el, ahol a legkülönbözőbb gondolatok, irányzatok is megférnek egymás mellett. Egy olyan helyet, ahol 30 hallgatót 52 oktató instruál. Arra vállalkoztam – és szerintem sikerrel –, hogy az ismeretek, a párhuzamok és a súrlódások szinte végtelen keveredésének segítségével mindenki rátaláljon az őt jellemző egyedi kifejezésmódra. Az írás tilalma a kreatív műhelyek, íróiskolák sablonos működési modelljére vonatkozott, ugyanis azok szabványosítják a követendő szempontokat – márpedig a művészeti tevékenységnek éppen ez az egyik legnagyobb ellensége.

1749: De ezzel nem csupán a kreatív műhelyek és íróiskolák sablonokat használó működési modelljét utasítja el, hanem a hagyományos értelemben vett irodalmat, mi több, az irodalmi műfajokat is (ami az irodalomkritika egyik fő kérdésköre).

MB: Azért az túlzás, hogy elutasítom. Önmagában már az is figyelemre méltó, ha valami arra készteti az embereket, hogy összejöjjenek valahol, és együtt gondolkodjanak az alkotófolyamatról. Főleg ha azt is figyelembe vesszük, hogy a társadalmi berendezkedésünk nem támogatja ezeknek a helyeknek a létrejöttét. Persze az eredményt illetően nem feltétlenül kell optimistának lenni. Nem biztos, hogy jó lesz az a mű, amelynek megírása során egy-egy tanácsra, módszerre vagy stílusra támaszkodunk, hiszen ez azzal jár, hogy előre definiálunk bizonyos dolgokat.

1749: Egy interjúban arról mesélt, hogy megnézte Tarr Béla Sátántangó című filmjét, Krasznahorkai László regényének adaptációját. Egy másik interjúban pedig megemlítette, hogy a szerző másik művét, a Seiobo járt odalentet olvassa. Ezek nem könnyű olvasmányok, nehezen befogadható művek. Miért keltették fel a figyelmét? Miért szereti Krasznahorkai könyveit?

MB: A múltkor megemlített engem, és azt a mondatot be is tettem az utolsó könyvembe.

Azt hiszem, Krasznahorkait – és Nádast, akit épp most olvasok a repülőn – a legérdekesebb élő szerzők közé sorolhatjuk. Úgy érzem, ő a huszonegyedik század egyik jellegzetes írásmódját, a reménytelenség írását testesíti meg – kifejezetten antiutópikus.

 Ennek ellenére kicsit olyan az írása, mint Lót felesége: mindig hátrafelé néz. Elismeri a nagy irodalmi mestereket, dolgozik velük, de velük ellentétben semmiféle kiutat nem hagy az olvasó számára. És ezt nem a jelenlegi helyzet miatt mondom; ezek az újfajta nem-valóságok az első könyveiben is ott lappangtak, ez a gondolat már húsz-harminc éve is ott bujkált. Krasznahorkai művei – és ez a Tarr Béval való közös munkára is vonatkoztatható – nyilvánvalóvá teszik, hogy az olyannyira elcsépelt „tézis-antitézis-szintézis” alkalmazása manapság teljességgel lehetetlen. Az ő esetében a szintézis ugyanis azt jelenti, hogy elismeri az elődöket, de közben megfosztja őket az egyediségüktől. Ezek mégsem szomorú vagy elkeseredett könyvek és filmek – szerintem épp ezért ennyire jók. Megjelenik bennük valami, amiről nem tudom, emberi-e; egy olyan szikra, amit még nem tudunk hová sorolni. És ez a furcsa emberség lesz az, amitől egyetemes értelmet kapnak a műveik, ahogy az enyémek is.

1749: Krasznahorkai könyvének címében szerepel a távol-keleti istennő, Seiobo neve. Az Ön által publikált művek címében több hasonló utalást találunk. Egyrészt azt látjuk, hogy fontos hivatkozási alap a távol-keleti, főleg a japán kultúra, másrészt ki szokta emelni, hogy amikor irodalomról beszélünk, nagyon elavult a nemzetiséggel való címkézés. Ennek ellentmondva miért választotta épp a japán kultúrát, és mi ennek a technikának a funkciója?

MB: Ez nem választás kérdése. Csupán arról van szó, hogy egy álarcot helyezek a szövegre – és éppen ebben az álarcban rejlik a csalás leleplezésének kulcsa: egy olyan világot hozok létre, amely szabályrendszerét és törvényeit illetően eltér az adott kultúra retorikájától, ehelyett az általam alkotott szöveg logikáját követi. Amikor a kreatív műhelyekről és íróiskolákról beszéltem, mondtam is, hogy nagyon veszélyesek a sablonok. Én nem magyarként tekintek az említett szerzőkre, hanem az egyetemes kultúra részeként olvasom őket.

1749: Az Írók Dinamikus Iskolájában részt vettek más mexikói szerzők is, köztük José Emilio Pacheco és Sergio Pitol, akik gyakran újraírták a műveiket; egyes szövegeiket nem tartották befejezettnek, hanem nyitva hagyták a lehetőséget az átdolgozásra. Ön is újraírja a szövegeit: a Salón de belleza (Szépségszalon) című kisregényének több változata is létezik, de számunkra most érdekesebb a Jacobo el mutante (Jacobo, a mutáns) és a Jacobo reloaded közti kapcsolat, hiszen ez utóbbi nemsokára magyarul is megjelenik Miklós Laura fordításában. Miért érzi szükségét annak, hogy átdolgozza a már kiadott szövegeit?

MB: Mert nincs semmi érdekes, amit mondhatnék, de képtelen vagyok abbahagyni az írást. Most is egy új szövegen dolgozom, a címe CONTERGAN lesz, és azt akarom, hogy ez legyen minden könyvek könyve. Azt akarom, hogy a szöveg vissza-visszatérjen ugyanarra a témára – akár egy szimfónia vagy zenei variáció –, és ezzel ne csupán nyomatékosítson, hanem így ragadja és fogalmazza meg újra és újra ezeket a – mások számára egyébként nem feltétlenül fontos – témákat. A Jacobo újraírása a szokásos író–fordító közti levelezéssel kezdődött. A véletlen úgy hozta, hogy egy ortodox zsidó fordította a Jacobo el mutante című könyvemet [magyar fordításából itt olvasható részlet - a szerk.], és a munka során egy olyan megjegyzéssel állt elő, amitől leesett az állam: „Ahogy én látom, a kabbalára vonatkozó utalások valósak, és nem puszta kitalációk.” Teljesen elképedtem.

Addig úgy gondoltam, csak az elsődleges, naiv olvasó gondolja úgy, hogy a regényíró feladata papírra vetni bármit, ami eszébe jut. Hát persze, hogy valósak az utalások!

Mielőtt egy-egy kultúrára utaló álarcot használnék – ahogy az előbb már említettem –, mindig elmélyedek az adott kultúrában. Nem tudósként, sokkal inkább az olvasmányélmény miatt olvasom ezeket a műveket. Úgy döntöttem, hogy ezt elmagyarázom a fordítómnak is, ezért belekezdtem egy szövegbe: „Mi volt a célom a Jacobo a mutáns megírásával?” A szöveg aztán sokkal hosszabbra sikeredett, mint eredetileg gondoltam – végül még az eredeti regénynél is hosszabb lett! Ekkor lépett a színre Szkurka Zsu, aki ugyanarra a kérdésre kereste a választ, mint én – csak ő az illusztráció, a rajzok felől közelített a problémához. Végezetül, amikor a fordító elolvasta a gigantikus hozzátoldást, az ezoterikus tanítások szellemében hasonlóságokat vélt felfedezni a szöveg és a saját életrajza között: arra a következtetésre jutott, hogy a könyv valójában az egyik nagy-nagynénjéről szól, a főszereplő pedig ő maga is lehetne – ezt meg is említem a kötet végén. Úgyhogy a New York-i könyvbemutató után zarándoklatot szerveztünk a queensi zsidó temetőbe, és meglátogattuk az állítólagos szereplő, Rose Plinianson sírját.

1749: Szolgálhat-e az ilyesfajta újraírás önkritikaként is?

MB: Természetesen. Önkritikaként és tanulási folyamatként. Az írás az egyik leghatékonyabb formája a tanulásnak.

1749: Az egyik legismertebb projektje a „Cien Mil Libros de Bellatin(Bellatin százezer könyve): száz könyvet akar kiadni, mindegyiket ezer példányban. Ez egy nagyszabású vállalkozás, olyasvalami, ami bizonyos értelemben az egész életművét egységes keretbe rendezi. Ugyanakkor a kötetek többsége igen rövid terjedelmű. Ez tudatos stratégia? Van valamilyen kapcsolat a terjedelem és a téma között? Vagy ez inkább írástechnikai kérdés?

MB: Ez a projekt a Kasselben rendezett documenta (13) kiállításra készült, és valóban, a kiadások egységesítése az egyes szövegeket új tulajdonságokkal ruházza fel, hiszen ezúttal egységes arculattal, a formátum által is összekötve jelennek meg, és a terjedelmük is hasonló

De ez arról is szól, hogy „együtt éljek” a saját könyveimmel, és azt tegyek velük, amit csak akarok, hogy ne kelljen a kiadók által rám kényszerített, kötelező jellegű szabályokat betartani.

1749: Kik az írói példaképei? Mert az biztos, hogy a különböző művészeti ágak „hatása”, a művészekre való egyértelmű utalások (Duchamp, Beuys stb.) mellett vannak irodalmi példaképei is, olyan írók, akiket csodál, vagy akik valamiféleképpen meghatározták az írásait. Kik ők?

MB: Ez nagyon nehéz kérdés. Krasznahorkai és Nádas mellett sok olyan élő és holt alkotó van, akiket példaképemnek tartok, de azt nem tudom, hogy követem-e őket. Annyi bizonyos, hogy azokat a szerzőket csodálom, akik egyedi, személyes nézőpontból képesek ábrázolni a valógot/valótlanságot. 

Ugyanígy csodálom például azokat a színészeket is, akik önmagukon kívül képtelenek más szerepet eljátszani.

1749: Az előző hónapok során a Mexikórosi Autonóm Egyetem (UNAM) Youtube-csatornáján többször is inspiráló beszélgetést folytatott Margo Glantz mexikói irodalomtörténész-íróval. Négy videót töltöttek fel Delirios, Prisiones y Contagios (Lázálmok, börtönök és fertőzések) címmel, és klasszikus regényekből kiindulva a zárt helyekről beszélgettek, de nem csak a szó szoros értelemben vett bezártságról. Hogyan befolyásolta a pandémiához való hozzáállását ez az eszmecsere és az olvasmányok?

MB: Margo Glantz egy roppant művelt irodalomtörténész, a vele folytatott beszélgetés során rengeteg olyan részletről, történésről, dátumról szereztem tudomást, amelyekről addig fogalmam sem volt. Már régóta foglalkoztatnak a bezártság, a betegség, a szépség és a halál fogalmai köré szerveződő kérdések. Sajnálatos, hogy a Salón de bellezában szereplő kór mennyire átjárja most mindannyiunk életterét. Tudatosítani kell magunkban, hogy mint emberiség, egyek vagyunk. Szerencsésnek tartom magam, hogy ez az egész ideális körülmények között ért: van egy biztos hely – a dolgozószobám –, ahol menedékre találok, és az anyagi helyzetem is stabil, nem kell drasztikusan meghúznom a nadrágszíjat. Sok barátom él vidéken, náluk is meghúzhatom magam. Bele sem akarok gondolni, hogy mi lett volna, ha ez az életem korábbi szakaszában történik.

Névjegy
Mario Bellatin (1960)

Perui-mexikói író. Legutóbbi kötete: El palacio (2020)

A cikk szerzőiről
Báder Petra (1987)

Irodalomtörténész, hispanista, az ELTE Spanyol Nyelvi és Irodalmi Tanszékének oktatója.

Miklós Laura (1994)

Az ELTE BTK Kortárs latin-amerikai elbeszélő irodalom alkotásainak szövegvizsgálata doktori program hallgatója. 

Kapcsolódó
Mario Bellatin: Mario, a mutáns
Mario Bellatin: Jacobo, a mutáns
Mario Bellatin: szövegen innen és túl
Báder Petra (1987) | 2020.12.16.