A férfi tehetett róla, csakis és teljes mértékben ő tehetett róla, hogy lekésték a vonatot. Mit lehet tenni, ha az ostoba szállodai személyzet nem hajlandó kiállítani a számlát? És vajon ez nem pusztán azért történt-e így, mert az ebéd alatt képtelen volt értésére adni a pincérnek, hogy kettőig muszáj azt megkapniuk? Bármelyik másik férfi addig ült volna ott, addig nem mozdult volna, míg oda nem hozzák neki. Ő bezzeg nem! Az emberi természetbe vetett páratlan bizodalma folytán ő inkább felállt, arra számított ugyanis, hogy valamelyik féleszű majd felviszi a számlát a szobájukba… Amikor azután megérkezett a voiture[1], és ők (Ó, egek!) még mindig a visszajáróra vártak, miért nem intézkedett, hogy pakolják be a ládákat, hogy legalább rögvest el tudjanak indulni, amint megkapják a pénzt? Talán az asszonytól várta, hogy kimenjen, az árnyékoló alatt ácsorogjon a hőségben, és közben a napernyőjével utasítgasson? Rendkívül mulatságos pillanatkép az angol házaséletből. Még a kocsis, akivel a férfi közölte, hogy hajtson gyorsan, még ő sem méltatta figyelemre – csupán elmosolyodott. Ó, sóhajtott fel az asszony, ha ő lett volna a kocsis, maga sem bírta volna mosolygás nélkül megállni, ahogy ilyen képtelen módon sürgetik. Az asszony hátradőlt, és a férfit utánozta: – Allez, vite, vite[2] – majd elnézést kért a kocsistól, amiért zavarták.

Azután pedig az állomáson – felejthetetlen volt –, amint látták eldöcögni a vidám kis vonatot, amelynek ablakából azok a visszataszító gyerekek integettek. „Miért kell nekem elviselni efféle dolgokat? Miért vagyok kitéve ilyesminek? …” Várakozás közben a tűző nap meg a legyek, és ahogy a férfi összedugta a fejét az állomásfőnökkel a menetrend fölött, igyekezvén másik vonatot találni, melyet aztán természetesen úgyis lekésnek majd. A köréjük gyűlő emberek, a nő, aki a magasba emelte azt a szörnyű, szörnyű fejű kisbabát… – Ó, ha valaki olyan törődő, amilyen én vagyok, úgy érez, ahogy én érzek, és soha nem kíméli magát semmitől, soha egyetlen pillanatra sem tudhatja, hogy… hogy…

Az asszony hangja megváltozott. Most már remegett – most már sírt. A táskájában kotorászott, amelynek aprócska bendőjéből egy illatosított zsebkendőt húzott elő. Úgy emelte fel a fátylát, mintha valaki más kedvéért tenné, megindítóan, mintha azt mondaná valakinek: „Tudom, drágám” – és a szeméhez érintette a zsebkendőt.

Az apró táska, melynek tárva-nyitva volt ezüstösen csillogó szája, az ölében hevert. A férfi látta benne az asszony púderét és vörös rúzsát, látott egy köteg levelet, egy magokhoz hasonló parányi fekete pirulákkal teli üvegcsét, egy törött cigarettát, egy tükröt, valamint vastagon áthúzott listákkal teleírt elefántcsontfehér jegyzetlapokat. Arra gondolt: „Egyiptomban ezekkel együtt temetnék el.”

Maguk mögött hagyták az utolsó házakat is, az elszórt kis házakat, melyek virágágyásai között kihajított cserépedények törmeléke hevert, bejárati ajtajuk előtt pedig félig kopasz csirkék kapirgáltak. Felfelé kapaszkodtak a hosszú, meredek úton, amely megkerülte a dombot, és a következő öbölbe vezetett. A lovak erőlködve vánszorogtak. A kocsis ötpercenként, később már kétpercenként végighúzta rajtuk az ostort. Erős hátát olyan szilárdan tartotta, mintha fából lenne; vöröses nyakán kelések éktelenkedtek, fején új, ragyogóan új szalmakalapot viselt…

Gyenge szél fújdogált, ám ahhoz épp elég erős, hogy megrezgesse a gyümölcsfák fiatal leveleit, amitől azok szaténosan csillogtak, hogy lesimítsa a lágy füvet, hogy ezüstbe vonja az olajfák füstszürke lombozatát – épp elég erős, hogy örvénylő, keringő felhővé kavarja fel a port a kocsi előtt, amely aztán finom hamu módjára megült a ruhájukon. Amikor az asszony elővette a púderét, az mindkettőjüket beborította.

– Ó, ez a por – sóhajtotta az asszony –, ez a förtelmes, undorító por. – Azzal leengedte a fátylát, és legyőzötten hátradőlt.

– Miért nem nyitod ki a napernyődet? – kérdezte tőle a férfi. Az ernyő az első ülésen hevert, a férfi előrehajolt érte, hogy odaadja az asszonynak. Erre az hirtelen kihúzta magát, és újfent kifakadt.

– Kérlek, hagyd a napernyőmet! Nem akarok napernyőt! Bárki, akibe szorult némi tapintat, tudná, hogy jóval, de jóval kimerültebb vagyok annál, hogy képes legyek tartani a napernyőt. Főleg, ha még a szél is cibálja… Tedd már le végre! – rivallt rá a férfira, majd kikapta a kezéből az ernyőt, hátrahajította a kocsi összegyűrődött fedelére, és zihálva visszaroskadt az ülésbe.

Az út egy újabb kanyarulata után seregnyi kisgyerek rohant le a dombról, rikoltoztak és vihogtak a napszítta hajú kislányok és a megfakult katonasapkás kisfiúk. Kezükben virágot tartottak – mindenféle virágokat –, és a fejüknél fogva kínálgatták őket, miközben a kocsi mellett szaladtak. Orgonát, krizantémot, zöldesfehér hortenziát, egy kálát, egy bokréta jácintot. Odanyomták a virágokat meg a huncut arcocskájukat a kocsihoz; egyikőjük még egy csokor bársonyvirágot is az asszony ölébe dobott. Szegény kis egérkék! A férfi hamarabb nyúlt a nadrágzsebébe, mint az asszony. – Az ég szerelmére, ne adj nekik semmit. Ó, ez mennyire rád vall! Ocsmány kis majmok! Most aztán egész úton követni fognak minket. Ne bátorítsd őket; te még a koldusokat is bátorítanád – és azzal kihajította a csokrot a kocsiból. – Csak kérlek, ne akkor tedd, amikor én is ott vagyok.

A férfi látta, hogy a gyerekek arcára kiül a döbbenet. Megálltak, lemaradtak, majd valamit kiabálni kezdtek, és egészen addig kiabáltak, míg a kocsi el nem tűnt egy újabb kanyarban.

– Mennyi van még a domb tetejéig? A lovak eddig egyszer sem ügettek. Bizonyára nem szükséges, hogy egész úton lépésben haladjanak.

– Egy perc, és ott leszünk – mondta a férfi, majd elővette a cigarettatárcáját. Az asszony erre feléje fordult. Összekulcsolta és a mellkasa elé emelte a kezét; sötét szeme hatalmasra nyílt, könyörgő tekintettel nézett a fátyla mögül; orrlyukai remegtek, ajkát beharapta, és kis ideges rángásoktól kísérve megrázta a fejét. Amikor azonban megszólalt, a hangja nagyon-nagyon nyugodt volt.

– Szeretnék kérni tőled valamit. Könyörögve kérek tőled valamit – kezdte. – Százszor megkértelek már rá korábban is, mégis elfelejtetted. Semmiség az egész, de ha tudnád, hogy nekem mit jelent… – Az asszony egymáshoz nyomta a két tenyerét. – Hisz nyilván nem tudod. Nincs olyan ember, aki ha tudná, ennyire kegyetlen lenne. – Azután lassan, megfontoltan, hatalmas, szomorú szemét a férfira szegezve azt mondta: – Még egyszer utoljára könyörögve kérlek és esedezem, hogy amikor kocsival együtt utazunk, ne gyújts rá. Ha el tudnád képzelni – folytatta –, milyen gyötrelmeket élek át, amikor a füst az arcomba száll…

– Jól van – felelte a férfi. – Nem fogok. Elfelejtettem. – És azzal eltette a cigarettatárcát.

– Ó, dehogy is – sóhajtott fel az asszony, és majdnem elnevette magát, miközben kézfejével eltakarta a szemét. – Nem felejthetted el. Biztosan nem.

Feltámadt és erősebben kezdett fújni a szél. Elérték a domb tetejét. – Hóóó, gyííí, gyíííí – kiáltotta a kocsis. Ledöcögtek a kis völgybe vezető úton, amely odalent végighaladt a tengerpart mentén, majd a túloldalon felkanyargott egy kisebb dombhátra. Házak tűntek fel ismét, kék spalettákkal védekeztek a hőség ellen, udvaruk vakítóan ragyogott, rózsaszín falaikat muskátliszőnyeg borította. A tengerpart sötét volt; a víz széle lágyan, fehéren fodrozódott. A kocsi pattogva, rázkódva döcögött lefelé a domboldalban. – Gyííí – kiáltotta a kocsis. Az asszony megmarkolta az ülés szélét, becsukta a szemét, és a férfi tudta, hogy azt gondolja, mindez szándékosan történik; ez a himbálózás meg pattogás – amiért valamiképpen a férfi a felelős –, ez mind az asszony bosszantására történik, mert megkérdezte, nem tudnának-e egy kicsit gyorsabban haladni. Ahogy elérték a völgy alját, a kocsi hatalmasat zökkent. Majdnem felborult, és a férfi látta, hogy az asszony rávillantja a szemét, miközben hallhatóan felszisszen: – Felteszem, te ezt élvezed.

Továbbhaladtak. Leértek a völgy aljába. Az asszony egyszer csak felpattant. – Cocher! Cocher! Arrêtez-vous![3] – Megfordult és átkutatta a gyűrött fedelet maguk mögött. – Tudtam – csattant fel. – Tudtam. Hallottam, amikor leesett, és te is hallottad, annál az utolsó döccenésnél.

– Micsodát? Hol?

– A napernyőm. Eltűnt. A napernyőm, ami még anyámé volt. Az ernyő, ami értékesebb nekem még… még… – Az asszony magánkívül volt. A kocsis hátrafordult, vidám, széles arcán mosoly terült szét.

– Én is hallottam valamit – közölte csak úgy, kedélyesen. – De azt gondoltam, hogy mivel a Monsieur és a Madame nem szóltak semmit…

– Tessék. Hát hallod. Akkor neked is hallanod kellett. Ez hát a magyarázat, hogy miért mosolyogsz annyira…

– Ide figyelj – mondta a férfi –, biztosan nem veszett el. Ha kiesett, akkor ott hever a földön. Maradj itt. Majd én megkeresem.

Az asszony azonban átlátott rajta. Ó, de még mennyire átlátott rajta! – Nem, köszönöm. – Azzal a férfira emelte gúnyosan mosolygó tekintetét, mit sem törődve a kocsissal. – Majd én. Visszamegyek és megkeresem, és remélem, hogy nem jössz utánam. Mert – tudván, hogy a kocsis nem érti őket, lágyan, gyengéden folytatta – ha nem szököm el tőled legalább egy percre, megbolondulok.

Az asszony leszállt a kocsiról. – A táskám. – A férfi odanyújtotta neki.

– A Madame inkább…

De a kocsis már le is ugrott a bakról, és a korláton üldögélve egy kisméretű újságot olvasott. A lovak fejüket lógatva ácsorogtak. Minden elcsendesedett. A férfi elnyújtózott a kocsin, karját keresztbe fonta. Érezte, ahogy a térdét süti a nap. Feje a mellkasára bicsaklott. „Hiss, hiss” – zúgott a tenger. Szél sóhajtozott a völgyben, és minden csendes volt. Ahogy ott feküdt, üresnek érezte magát, kiszikkadtnak és összeaszottnak, mintha hamuból lenne. A tenger pedig egyre csak zúgott: „Hiss, hiss.”

Akkor pillantotta meg a fát, akkor tudatosult benne a jelenléte a kertkapu mögött. Roppant méretű fa volt, köríves, ezüstszín törzsű, hatalmas, bronz levelekből álló lombernyővel, mely visszaverte ugyan a fényt, mégis komornak hatott. Volt a fa mögött valami – valami fehérség, valami puhaság, valami homályos, félig rejtett massza –, ami karcsú oszlopokon állt. Miközben a fát nézte, a férfi érezte, hogy elhalkul a légzése, és ő maga is a csend részévé válik. A fa egyre nőni látszott, úgy tűnt, mindinkább kitölti a vibráló hőséget, mígnem az óriási rovátkolt levelek kitakarták az eget, ám a fa mégis mindvégig mozdulatlan maradt. Azután a fa mélyéből vagy mögüle női hang csendült fel. Egy nő énekelt. A meleg, nyugodt hang szétáradt a levegőben, és ugyanúgy a csend része lett, miként a férfi is. Majd egyszer csak emelkedni kezdett, lágyan, álmodozón, szelíden, és a férfi tudta, hogy oda áramlik majd hozzá a rejtett levelek közül, ám akkor kizökkent nyugalmából. Mit történt vele? Valami kavargott a mellkasában. Valami sötét, valami elviselhetetlen és iszonyatos dolog nyomakodott be a keblébe, és mint egy terebélyes gyom ott lebegett, himbálózott… meleg volt, fojtogató. A férfi egyre küzdött, próbálta megragadni a dolgot, de ugyanabban a pillanatban már véget is ért az egész. Mélyre, egészen mélyre süllyedt a csendbe, nézte a fát, és várta a felé közeledő, lebegő, aláhulló hangot, mígnem az teljesen beburkolta őt.

*         

A vonat zötykölődő folyosója. Éjszaka. A vonat nagy robajjal zakatolt át a sötétségen. A férfi mindkét kezével a réz kapaszkodót markolta. A vagon ajtaja nyitva volt.

– Ne zavartassa magát, Monsieur. Bejön majd, és leül, ha úgy tartja kedve. Szereti… szereti, ha… szokása, hogy… Oui, Madame, je suis un peu souffrante… Mes nerfs.[4] Ó, a férjemet semmi sem teszi olyan boldoggá, mint az utazás. Kedveli az embert próbáló körülményeket… A férjem… A férjem…

A hangok egyre csak zsongtak. Soha nem maradtak abba. És miközben ott állt, a férfi olyan hatalmas, mennyei boldogságot élt át, hogy azt kívánta, bárcsak örökké élne.

*

Jegyzetek:

[1] kocsi (francia)

[2] Gyerünk, gyorsan, gyorsan. (francia)

[3] Kocsis! Kocsis! Állj! (francia)

[4] Igen, asszonyom, kicsit rosszul vagyok... Az idegeim.