Kavalier és Clay bámulatos kalandjai
Fotó: -
Kavalier és Clay bámulatos kalandjai

A németek először Filchner 1911–13-as expedícióját követően álltak elő a Weddell-tengerrel határos vidék iránti nem hivatalos területi igényekkel. A Hohenzollern-sas szárnyai alatt a Deutschland, a tudós sarkkutató Wilhelm Filchner vezetésével, messzebb hatolt dél felé e komor vizeken, mint előtte bármely hajó, utat törve a hol széttöredező, hol újra összeálló jégtáblák között, míg végül hatalmas, áttörhetetlen jégfalba ütközött. A Deutschland ekkor nyugatnak fordult, és további százötven kilométert haladt, anélkül, hogy áttörési vagy behatolási pontot talált volna a self kopár jégszirtjei között, mely ma Filchner nevét viseli; a felfedezők örök szokása, hogy a nevüket adják azoknak a vidékeknek, amelyek meggyötörik, vagy meg is ölik őket.

Végre, amikor az idény végéig már alig egy-két hét maradt hátra, kiértek egy helyre, a gát egy hasadékához, ahol a part hirtelen alig egy méterrel ereszkedik a tenger szintje fölé. Fél tucat jéghorgonyt vetettek nyomban az öblöcske partjába, melyet a felfedezők II. Vilmos császár-öbölnek neveztek el, és ládákat tettek partra a téli bázis építéséhez. A víztől öt kilométerre kiválasztottak a kunyhó számára egy alkalmasnak látszó helyet, melynek a túlságosan is hangzatos Augustaburg nevet adták, és felkészültek, hogy itt, ezen a legdélebbi német gyarmaton vészelik át a telet. A Deutschland legénységét itt érte egy rettenetes jégrengéssorozat – némelyik rengés közel egy percig tartott –, majd a halálra rémült és félig megsüketült felfedezők tanúi lehettek, amint egy hatalmas jéghegy, alig néhány kilométernyire a hajójuktól, levált a parttól, és ez hirtelen véget vetett terveiknek. Egy gyötrelmes hét telt el, miközben azon tanakodtak és vitatkoztak, hogy elsodródnak-e ők is, míg végül úgy határoztak, hogy elhagyják a tábort. Visszatértek a hajóra, és elindultak északra, hazafelé. A jég azonban csaknem azonnal körbefogta őket, a telet a Weddell-tenger jégfogai közt őrlődve töltötték, míg végre az enyhébb idő kiolvasztotta őket a fogságból, és nagy keservesen elindulhattak hazafelé.

Itt, az ő elhagyott táborhelyükön találta meg a haditengerészet William Dyer nevű jégtörője Joseph Kavalier híradós őrvezetőt. Joe akkor már egy ideje egy hordozható rádiókészülék segítségével meg-megszakadó kapcsolatban állt a hajóval, és sikerült többé-kevésbé pontosan megadni a saját koordinátáit. Frank J. Kemp kapitány, a Dyer parancsnoka feljegyezte a naplójában, hogy a fiatalember az előző három hétben súlyos viszontagságokon ment keresztül, miután minimális pilótaismeretekkel, egy haldokló navigátor kíséretében túlélt két hosszú repülőutat, egy katasztrófát, egy golyó ütötte sebet a vállában, majd egy tizenöt kilométeres vándorlást, törött bokával, míg végre elért Augustaburg kísértetvárához.

A kunyhó foglya – jegyezte fel Kemp kapitány – harmincéves húskonzerven és kétszersültön élt, egyetlen társasága a rádió, meg egy tökéletes épségben maradt döglött pingvin volt. Skorbut, fagysérülés és vérszegénység gyötörte, rosszul beforrt sebét csak az Antarktisz mikrobák számára kedvezőtlen éghajlata óvta meg attól, hogy végzetesen elfertőződjék; a hajóorvos szerint, aki megvizsgálta, Joe előzőleg elfogyasztott két és fél doboz harmincesztendős morfintablettát is. A kunyhó foglya elmondta, hogy egyedül vágott neki a jégnek a német állomásról, mert képtelen volt ottmaradni annak az embernek a holtteste mellett, akit agyonlőtt. Az út utolsó szakaszát négykézláb tette meg, úgy, hogy fogalma sem volt, merre tart, így akadt rá véletlenül Augustaburgra, éppen mielőtt utolsó ereje is elhagyta volna. A Dyer elvitte a Guantánamo-öbölbe, ahol pszichiátriai megfigyelés alatt tartották, majd nem sokkal a német kapituláció napja előtt egy hadbíró is kihallgatta.

Állítása, mely szerint fellelése színhelyétől, a kunyhótól mintegy száztizenöt kilométernyire keletre megölte a német déli-sarki bázis magányos ellenséges lakóját, a vizsgálat szerint igaznak bizonyult, és bár viselkedése, valamint az, ahogy ő maga az ügyet felfogta, bizonyos kételyeket ébresztett, Kavalier őrvezető zászlós megkapta a Haditengerészet Kiváló Szolgálatért Keresztjét.

1977 augusztusában a Filchner-part egy hatalmas, hatvan kilométer széles és negyven kilométer mélységű tömbje leszakadt a fő jégmezőről, és gigászi jéghegyként sodródni kezdett északra, a Weddel-tenger felé, magával szállítva a kunyhót és a német sarkvidéki álom rejtett – onnan nagyjából tizenöt kilométernyire levő – maradványait.

Az esemény hirtelen véget vetett az Augustaburg felé megindult turistaforgalomnak. Filchner kunyhója addigra felkapott állomása lett azoknak a rettenthetetlen turistáknak, akik bemerészkedtek a Weddell-tenger zajló jégtáblái közé. Az emberek idegenvezetőik kíséretében behúzódtak a szél elől a kunyhóba, tisztelettel nézegették a furcsa, Edward-kori címkékkel díszített üres konzervdobozokat, az elhagyott térképeket, sítalpakat, puskákat, az állványokon sorakozó használatlan lombikokat és kémcsöveket, a vizsgálati célokra lelőtt, de fel nem boncolt, fagyott pingvint, mely örök díszőrséget állt a Kaiser arcképe alatt. Eltűnődhettek a kudarc e különös emlékművének tartósságán, vagy azon, hogy milyen emelkedett és méltóságteljes színezetet kölcsönözhet az idő az emberi tettek maradványainak, vagy egyszerűen elspekulálhattak, hogy vajon ehetőek-e a polcokon takarosan felsorakoztatott borsó- és egreskonzervek, és ha igen, milyen lehet az ízük.

Néhányan talán egy kissé tovább is elidőztek egy titokzatos, színes ceruzával készült rajz fölött, mely ott feküdt a munkaasztalon, keményre fagyva, az egykori hajtogatások miatt kissé rosszabb állapotban, mint a többi holmi.

A rajz, mely egyértelműen gyermekkéztől származhatott, szmokingos férfit ábrázolt, aki egy repülőgép gyomrából zuhan alá. Bár az illető ejtőernyője jóval messzebb volt, semhogy elérhette volna, ő mégis mosolygott, és egy finom mívű, zuhanó teáskannából teát töltött magának, oly derűsen, mintha tudomást sem venne veszélyes helyzetéről, vagy mintha arra gondolna, hogy övé a világon minden idő, mielőtt a földnek ütődik.

 

A cikk szerzőjéről
Michael Chabon (1963)

Pulitzer-díjas amerikai író. Legutóbbi kötete magyarul: Kavalier és Clay bámulatos kalandjai (21. Század, 2019)

A fordítóról
Soproni András (1942)

Műfordító. Oroszból és angolból fordít, főleg prózát. Joszif Brodszkij Karácsonyi versek (2021) és Puskin Szabadság árva magvetője (2022) című kötete után most Lermontov költészetének átültetése foglalkoztatja.

Kapcsolódó
Képből a regénybe – Chabon mesél (Michael Chabon: Kavalier és Clay bámulatos kalandjai)
Sári B. László (1972) | 2020.10.29.
Év végi körkérdés I. – Sári B. László
Sári B. László (1972) | 2020.12.27.
Az éjfélkórság gyermekei, avagy az irodalom (ön)felszámolása (Michael Chabon: Fenegyerekek)
Milbacher Róbert (1971) | 2022.02.26.