James Joyce: Önarckép
Fotó: Wikipedia
James Joyce: Önarckép

Egy ősszöveg - Joyce első szépprózai írása.

Kappanyos András bevezetője

Talán pontosabb, az eredetihez (A Portrait of the Artist) hívebb magyar cím lenne A művész arcképe, de lényegesebb szempontnak tűnik, hogy a címben magyarul is kifejeződjék az a kapcsolat, amely ezt az írást az Ifjúkori önarcképhez (A Portrait of the Artist as a Young Man) fűzi. Ezt a kapcsolatot azért szükséges láthatóvá tenni, mert az itt közölt szöveg voltaképpen a szerző első szépprózai írása. Itt dől el, hogy író lesz belőle, és ebből a korai írásból máris közvetlen szemléleti és módszertani vektorok vezetnek az érett művekhez: az életrajz tapasztalatok rekombinálása és mitizálása, a pátosz és irónia közötti virtuóz átbillenések már itt is megfigyelhetők.

De van egy másik perspektíva is, ahonnan különösen fontosnak látszik ez a szöveg. Az Ulysses lapjain Stephen Dedalust körüllengi valamiféle – elsősorban önmaga által táplált – misztifikáció a tehetségéről, amelyet ellenségei – Buck Mulligannel az élen – folyvást igyekeznek kétségbe vonni. Ha módunk nyílna rá, hogy 1904. június 16-án odalépjünk Stephen valóságbeli megfelelőjéhez és kérdőre vonjuk, mit tud felhozni a tehetsége igazolására, néhány vers mellett az Önarckép kéziratát húzná elő a kabátzsebéből. A Dublini emberek első novellája is csak augusztusban készül majd el.

A szöveget Joyce 1904. január 7-én tisztázta le egyik húga, az akkor nyolc éves Mabel iskolai füzetébe. Ezt a füzetet Joyce 1927 végén vagy 1928 elején Sylvia Beachnek, az Ulysses első kiadójának ajándékozta. Az írás nem mindenütt olvasható, az angol kiadás ezeken a helyeken Stanislaus Joyce egykorú kéziratos, illetve az ajándékozással egyidejű gépiratos másolatára támaszkodik. Egyes szövegrészeket az eredeti kéziratban Joyce áthúzott, de ez esetben ez nem visszavonást jelent, hanem azt, hogy a mondatokat más írásokban felhasználta. Ezeket a filológiai vonatkozásokat a magyar fordításban nem jelöltük.

Az írást Joyce az akkor induló Dana című magazinnak szánta, a szerkesztő, W. K. Magee (írói nevén John Eglinton, az Ulyssesben saját nevén szerepel) visszaadta, mondván, nincs szándékában olyasmit publikálni, amit ő maga sem ért. Stanislaus visszaemlékezése szerint Joyce „félig dühében” határozta el, hogy regénnyé írja át a cikket, és ezzel kezdődött az a tíz évig tartó folyamat, amely a Stephen Hero, majd az Ifjúkori önarckép megírásához vezetett.

Magee fenntartásai – ha egy pillanatra eltekintünk a rendelkezésünkre álló évszázadnyi információ-többlettől – nagyon is érthetők. Az írás szövete rendkívül sűrű, allúziók sokaságával van átszőve, folytonosan a pátosz és az irónia között ingadozik, a beszélő szempontja olykor bekezdésen belül is megváltozik, igen nehéz belőle kibányászni egy szilárd, absztrakt álláspontot. Ha azonban nem függesztjük fel tudástöbbletünket (amiben ezúttal az írást követő jegyzetek is segítenek), és a szövegben meglátjuk a több száz oldalas narratíva csíráját, esszenciáját, akkor – ha nem is teljes mértékben – megvilágosodik az értelme, kirajzolódik a struktúrája.

*

James Joyce: Önarckép

Gyermeki vonások ritkán köszönnek vissza az ifjúkori arcképeken, hiszen amilyen szeszélyesek vagyunk, nem tudjuk, vagy nem is akarjuk másként megragadni a múltat, csakis ércből kalapált emlékmű formájában. Mégis: a múlt kétségkívül feltételezi jeleneink folyamatos áramlását, egy olyan lét kiteljesedését, melynek az aktuális jelen egy fázisa csupán.[1] A világ főként ábrázatuk, külső jegyeik alapján ismeri meg az övéit, ám kiveti magából azokat, akik a művészet – vagy az elme egyéb, ma még lajstromba sem vett tevékenysége – segítségével igyekeznek elszabadulni a rájuk mért anyagtól, mely saját, megkülönböztető ritmusukat, önnön részeikhez való elsődleges, formális viszonyukat meghatározza.[2] Esetükben nem valami igazolványféle, sokkal inkább érzelmi görbe a portré.

Egyesek úgy tartják, egy hét éves gyermek már kifejlett értelemmel rendelkezik; valójában nehéz dolog pontosan meghatározni a kort, melyben e portré alanyának természetes érzékenysége az örök kárhozat, az elkerülhetetlen bűnbánat és az ima nagyszerűségének gondolata előtt megnyílt. Neveltetése korán kifejlesztette a lelki kötelezettségek iránti érzékét, mégpedig az úgynevezett „józan ész” kárára. Akár egy tékozló szent, nem ismert semmilyen mértéket, sokan bámulták odaadó lobogását, sokan megütköztek szerzetesi pózain. Malahide közelében, az erdőben történt, hogy egy tizenöt éves fiú ámulatba ejtett egy munkást, amint napkeleti tájolású tartásban, önfeledten imádkozott.[3] Hosszú idő telt el, még a fiú végül megértette annak a legköznapibb jóságnak a természetét, amely kielégítő igazolását nyújtja bizonyos tételeknek, melyeknek mégsem rendeli alá az ember életét.[4] Sohasem tartotta sokra a vallás emésztést serkentő értékét,[5] s mint helyzetéhez jobban illőt, előnyben részesítette azokat a szegényebb és alázatosabb rendeket,[6] melyek nem várták el, hogy a világi ember teljes valójában feltárulkozzék a gyónás során. Mégis, a szüntelen megrázkódtatások ellenére, melyek a hitbuzgó, lázas szárnyalásból gyalázatos módon magába vonulásra kényszerítették, az ájtatosság gyakorlása még akkor is megnyugtatta, amikor belépett az Egyetemre.

Ez idő tájt állította válsága védelméül minden közeledéssel szemben a viselkedés titokzatosságát. Elég hamar belátta, hogy dolgait csak titokban hozhatja rendbe, és hogy az önmérséklet mindenkor enyhe büntetésnek bizonyul. Távol tartotta magát a pletykáktól, mások ügyeiben közönyt színlelt, így ítélhetett igazán róluk – s ebbe a hősiesség diadalmas érzése is belevegyült. Mindez kiirthatatlan egoizmusának jele volt, amelyet utólag nem habozott megmentőjének nevezni, amely a mikrokozmosz tényeit és elveit gyűjti egybe számára. Vajon a fiúgyermek középkori vonzalmai teszik oly inspirálóvá a rejtélyességet? A terepsportok (vagy lelki megfelelőjük) gyógyítják talán leghatékonyabban a bajt, ám ennek a megátalkodott idealistának, aki el akarta kerülni a morgós-csizmás ugrabugrálást,[7] a mímelt vadászat legalább annyira komikusnak, mint amennyire méltánytalannak bizonyult ezen a számára előnytelen terepen. Ám az egyre keményedő páncél mögött a mimóza egyszerre felébredt: űzze csak az ellenséges, szimatoló falka e nemes vadat a magaslatokra,[8] neki megvan a saját terepe; s megvetően tekintett le rájuk ragyogó agancsai közül. Tagadhatatlanul hízelgő volt e kép, ugyanakkor az önteltség veszélyével terhes. Ennélfogva figyelemre se méltatta a legcsahosabbakat e kórusban, amelyet semmilyen távolság sem varázsolhatott zeneivé, s fennkölt módon hozzáfogott az ifjúság diagnózisához. Kifinomultan, átgondoltan és metszőn ítélt; mondatait művészien formálta. Ezek az ifjak egy unalmas francia regényíró váratlan halála mögött[9] Emmanuelt sejtették – az Úr legyen velünk; rajongtak Gladstone-ért,[10] a természettudományokért és Shakespeare drámáiért; hittek benne, hogy a katolikus tanítás a hétköznapok elvárásaihoz igazítható, s hogy az egyház lehet diplomatikus. Egymás közötti, vagy elöljáróikhoz való viszonyukban nyughatatlan és (akárhányszor a hatalom és a tekintély volt a tét) nagyon is angol liberalizmusukkal tüntettek. Feltűnt neki az osztály félig rajongó, félig elítélő magatartása, és hallgatólagosan tartózkodott a többiektől, akik előtt (az a hír járta) a kicsapongó élet korántsem volt ismeretlen. Noha a hit és a haza egységét szentség övezte a rajongásnak e könnyen lobbanó világában, Davis verse,[11] mely a kevéssé fogékony lelkeket ostorozta, szintén nagy becsben állt; s MacManus emléke[12] majdnem annyit nyomott, mint Cullen bíborosé.[13] Tisztelték a hatalmat, és erre minden okuk megvolt. Ha egy diákot nem engedtek el az Othellóra[14] („vaskos kifejezések szerepelnek benne” – mondták), micsoda semmiség volt az! Hát nem pontosan az odaadó törődés legékesebb bizonyítéka volt mindez? Talán nem lehettek biztosak afelől, hogy a gondoskodás a jövőben is kijár nekik; hogy ez az aggódó figyelem sosem lankad? Ha a hatalmi gyakorlat (nagyritkán) vitathatónak bizonyul is, szándékai soha. Ki is méltányolhatná jobban egy-egy nagy tudású professzor kirohanásait, a portás zsémbességét, mint e fiatal emberek; ki is igyekezhetne náluk jobban, hogy személyükben öregbítsék alma materük hírnevét? Ami őt illeti, nehéz időszakban volt épp, kisemmizve és nyomorúságosan, odavetve mindennek, ami hitvány, miközben – legalábbis elragadtatásában – megismerte az igazi nemességet.[15] Egy buzgó jezsuita ajánlott neki hivatalnoki állást a Guinnessnél;[16] kétségtelen, hogy sörfőzdei alkalmazottként a szánalmon és megvetésen kívül egyebet is érzett volna a szeretetre méltó közösség iránt, csakhogy ő (a skolasztikusok nyelvén szólva) a legfőbb jót szomjazta. Otthonra találhatott volna esetleg világi emberek gondolkodásra ösztökélését szorgalmazó társaságokban, s a testin kívül minden kielégülést meglelhetett volna a vallásos vigasz testvéri egyleteiben, a groteszk és balga szűziesség köreiben.[17] Valójában azonban elképzelhetetlen volt, hogy ez a folyvást az önkívület határán reszkető kedély kiegyezést keressen, hogy alávetettségbe taszítsa lelkének azt a részét, amelyre köpenyként borult a szépség látomása.[18] Egy kora tavaszi este a könyvtárhoz vezető lépcsősor alján álldogáltak, egyszer csak így szólt barátjához: „elhagytam az egyházat”. Hazafelé, miközben kart karba öltve sétáltak az utcákon,[19] önnön végszavukat visszhangzó szavakkal mondta el, hogyan lépett ki az egyházból Assisi kapuin át.

Különcködő időszak következett. Poverello[20] egyszerű történetét hamar száműzte gondolatai közül: a legbolondabbak társaságát szomjazta. Joachim Abbas,[21] a Nolai Bruno,[22] Michael Sendivogius[23] – a beavatás e főpapjai megigézték lelkét. Alászállt a swedenborgi poklokra,[24] elmerült Keresztes Szent János[25] fájdalmában. Mennyboltját csakhamar számtalan csillag ragyogta be, az intések és jelek világában a lelket rég letűnt idők emléke járta át. Igazi alkimista módjára két kezével igyekezett a titkos elemeket összeházasítani, elválasztani a szubtilist a haszontalan anyagtól. A művész szemében a mondatok és periódusok ritmusa, a szavak és utalások szimbolikája kiemelkedő fontossággal bír. Ki is lepődne meg azon, hogy egy ilyen bámulatra méltó élet, mely ízeire szedte és újraalkotta a tapasztalást, küszködött és kétségek között vergődött, végül egyetlen határozott célt tűzött maga elé: egyesíteni kívánta a szellem rég megosztott, békétlen gyermekeit, egyesíteni őket a csalárdság és a tekintély ellenében. Csodás igazságok milliói vártak tőle igazolást, az isteni tudás jogaiért kiáltott! Reszkess, korlátoltság! – kiáltotta, s ezzel az erővel a szeleknek osztogathatott volna parancsokat. Amazok megvallották természetes erényeiket: a társadalmi korlátokat, a faj öröklött renyheségét, az imádó anyát, a kereszténység regéit.[26] Bűneik mind bocsánatosak voltak. Valahányszor a társadalom szörnyetege lehetővé tette, kísérletet tettek a heterodoxia szélsőségeivel; a képzeletbeli determináns gondolatával az etikában, az anarchizmussal (a köznép), kék háromszögekkel,[27] hal-istenekkel,[28] és lelkesült pillanatokban az elodázhatatlan cselekvés hangoztatásával. Bosszúja egy mondat volt – és az elvonulás. Egybevette az összes emancipánsokat – Mérgező Vaj[29] – és elköltözött a lumpen környékről.

A magány[30] – írta valahol – a művészi ökonómia legfőbb alapelve; miközben jól ismert és különös látomások gyötörték, magába vonulásra csak szerény hajlandóságot érzett akkortájt. Ám a baráti viszonyok (melyekből hármat is felélt) közeiben azért testvéri viszonyba került az elmélkedés óráival is, egyre nőtt benne a remény, hogy közöttük rátalál ama derűs érzületre, ama bizonyosságra, melyet az emberek társaságától nem remélhetett. A sötét évszakban egy titokzatos erő hajtotta csendes és elhagyatott helyekre, ahol könnyű köd üli meg az ereket és vízfolyásokat; ahogy az éjszaka közeledett, elzarándokolt ide, a titokzatos levélhullásban, az eső illatában a hold-lyuggatta, bársonyos cseppekben mind-mind a dolgok múlandóságáról kapott hírt. Nyáron ugyanez az erő[31] a tenger felé vezette lépteit. A szikkadt, fűcsomókkal borított dombokat járta vagy a parton sétált, azt mímelve, hogy kagylókat keres. Eközben szinte meggyűlölte a nappalt! Még a tenger látogatói, kiknek gyermeki vagy lányos haját, lányos vagy gyermeki ruháját birtokba vette az akarnok tenger – még ők sem nyűgözték le. Ám ahogy a nappal lassanként visszavonult, már jólesett az utolsónak maradók szigeteit figyelni a tenger távoli sávjaiban; aztán, ahogy az alkony szürkületi izzásával beborította a tengert, elzarándokolt a sekély vizekre, ahol a magány szent örömeitől eltelve részegen dalolt az árapálynak. Azelőtt szkeptikus, cinikus és misztikus utakon kereste a tökéletes megnyugvást, s most lépésről lépésre tudatára ébredt a múlandóság szépségének. Felötlött benne egy ágostoni mondat: „Világosságom derült arra is, hogy jók azok a dolgok, amelyekben romlás keletkezik. Nem történhetnék meg bennük ilyen romlás, ha legmagasabb rendű jók volnának ők, de akkor sem, ha nem volnának jók. Ha a legmagasabb rendű jók volnának, a romlás meg nem történhetnék bennük, ha pedig nem volnának jók, hiányoznék belőlük a megromolható.”[32] A megbékélés filozófiája, lehetséges […][33] delfin-fényekben villódzva, de a szív kamráiban sem aludtak ki a fények, sőt menyegzői lánggal világítottak.

Legdrágább a halandók között! Hiába a dicsőítő versek, hiába a találkozások színjátéka itt, meg az álmok bolondos társaságában: a létezés forrása elapadni látszott. Évekkel azelőtt, gyermekkorában[34] (ahogy a bűn energiái egy világot tártak fel előtte) figyelme már rád irányult. Zavaros látomás; felrémlik egy sárga gázlámpás az őszi égbolt előtt s beragyogja a lila oltárt; a gyülekezők tömegei a kapu körül, mintha valami szertartásra érkeznének; a vidámság és a túlvilági öröm pillantásai, az egymást köszöntő sápadt arcok, mintha évszázadok szendergéséből riadtak volna föl tekintetére[35] – hirtelen szédítő vakság (romlottság! romlottság!) keríti hatalmába – s te még a kéj e mindent elborító pillanatában sem tudtál odalépni hozzá? Ó Jótevő! (a szeretet ravasz okossága volt e megszólításban), jó időben jössz, miként az önemésztő kínjait enyhítő javasasszony, egy makulátlan világ hírmondója. Hogy is mondhatna köszönetet a lélek ama teljességéért, mellyel te ajándékoztad meg? A művészetben az irónia vezette biztos utakon; a szellem aszketizmusát a makacs büszkeség diktálta, de ki volt az, aki önnön lényét önmaga előtt feltárta? Csakis te! Gyöngéden, az egyszerű, együttérző gyöngédség útján szerelmed az élet leghatalmasabb folyama előtt nyitotta meg szívét. Köré fontad karjaid, bensőséges rabságba ejtetted és lágyan kebledbe zártad; te voltál mind a csönd ujjongása, az elsuttogott szavak, szíved s szíve egymást szólították. Lényed csiszolta és irányította szenvedélyét, magát a szépséget hordoztad a lehető legravaszabb szögben.[36] Áldott voltál, a kegyelem jól látható, letörölhetetlen nyomát hagytad mindeneken. Foglaltassék litániába neved,[37] Almafák Hölgye, Jótét Bölcsesség, Alkonyat Bájos Virága! Egy másik korban nem volt szokatlan, hogy fehérré és bíborrá mesterkedjék a vacsorát az üres kása valósága felett. Itt azonban laktató és finom az étel, nincs helye mesterkedésnek. Az ő (ama szertelen teremtés) élete ez idő tájt kívül esik a megmérhetőn, a foglalatosságok vaskos világán. A vér egyre zakatol ereiben; az inak és idegek töltéstől szikráznak, lába alatt ég a talaj. Egy csók: együtt szökkennek fölfelé, elválaszthatatlanul, ajkuk és szemük sugárzó, testük hárfaként zeng diadalt. Újból, szerelmem! Újból, jegyesem! Újból és újból: az élet miénk!

Józanabb pillanatokban a benne lakozó kritikus melankolikus és nyughatatlan korszak beköszöntét jelezte. Számba vette veszteségeit, s a lajstrom tételes magyarázat nélkül is csüggesztőnek bizonyult. A hamis, krisztusi póz a lelki kimerülés biztos jele volt, közönséges törekvésekről adott hírt: tisztalelkűség, béketűrés, szeretetreméltóság – a jól ismert, házi erények legjelesebbjei. Szomorúan őrizte elméjében a legrosszabbat: halottainak látomása kísérte, s (ami messze elviselhetetlenebb) egyívású életeké, amint testben és lélekben éhezve vonszolva magukat, sóhajok és sikolyok közepette – ezek a látomások sötéten bekerítették, s egy időre szétzilálták régi, megszokott viselkedését. A gondok felhőit csak itt-ott törte át egy-egy fénysugár; még stílusa is határozott változást követelt. Azzal vádolta magát, hogy természeténél fogva képtelen egyszerre igazolni az összes igazságot, és egyes elszórt kísérletei arra figyelmeztették, hogy átfogó támadásra van szükség. Állhatatossága csak nőtt, s ez vette rá, hogy ilyen szavakkal forduljon a művészetek egyik pártfogójához:[38] „Adna-e előleget szellememre?”, aztán egy pénzemberhez:[39] „Kétezer fontra van szükségem egyik tervemhez!” Az ortodox görög tudományosság számára értelmezte a Poétika eleven doktrínáját, s a mértéktelenség égő csipkebokrában az éjszakai posztos rendőrnek szavalt az utcai nők valódi helyzetéről, de a hegyek nem mozdultak meg, s nem indult be a veszedelmes agytevékenység. Pillanatnyi mámorában a tündéreket szólította.[40] Úgy tűnik, napjainkban sokan kénytelenek választani érzékenység és tompaság között; a kultúra által biztosítják helyüket a hasonló gondolkodásúak szűk körében, vagy a szélesebb világon uralkodnak, mint vakok közt a félszemű. E táborok között találta meg a számára előnyös térséget, a csúfolódó ördög szerepét, egy szigeten, amely kétszer vált el a szárazföldtől, Őhevességük és Őökörségük[41] egyesült kormányzása alatt. Nemhiszekegyjén[42] házaló zsidók locsogása és a pogányok lármája között bátran munkálkodott, miközben az igaz hívők istentelenségről szónokoltak, s művét a Szűzanya rettenetes poklaiba száműzték. Ám a kedélyek csillapodtak, és lassanként a jóakarat vonult be a csataterekre. Az állam talán sutba dobja a zsarnokságot – a kegyelem ideje is elérkezhet egyszer –, s a felnőtté érett civilizációt ülteti trónjára, melynek magát szentelte egykor. A világ népei sürgönyön üzenhetnek egymásnak; a harmincévnyi háború[43] nagyszerű gondolatokat segített világra a Német Birodalomban, melyek a latin nemzeteket is kormányozzák immár.[44] A sokasághoz intézte az ígéret szavait: férfi és nő, belőletek támad az eljövendő nemzet, mely a humanizmus méhében fogant s mennydörgő vajúdás segíti világra; a versengő osztályok önmagukat falják fel; az arisztokratákat helyükről elmozdították; egy bomlott társadalom teljes bénulása[45] pillanatában a szövetkező szándék mozgásba lendül.

*

Jegyzetek:

 

Az írás eredeti megjelenési helye: Richard Ellmann, A. Walton Litz, John Whittier-Ferguson eds., James Joyce: Poems and Shorter Writings, London: Faber and Faber, 1991. 211–218.

[1] Ebben az elgondolásban a Finnegans Wake időkezelésének csíráját is láthatjuk.

[2] A ritmusról, valamint a részek és az egész viszonyáról lásd az Esztétikai jegyzeteket, valamint a Lynch-csel folytatott beszélgetést az Ifjúkori önarckép 5. fejezetében.

[3] A jelenet (vagy emléke) bekerült a Stephen Heroba és az Ifjúkori önarckép 5. fejezetébe: „Visszaemlékezett egy estéjére, amikor egy kölcsönkért, nyekergő bicikliről szállt le Malahide közelében, egy erdőben, hogy ott Istenhez imádkozzék. Felemelte a karjait, és eksztázisban beszélt a fák alkotta magasztos templomhajóban, mert tudta azt, hogy szent talajon áll és szent órában szól. De amikor a homályba vesző út egy fordulójában két rendőr formájú ember bukkant fel, abbahagyta az imáját, és hangosan fütyörészni kezdett egy divatos operett-dallamot.”

[4] John Henry Newman egy esszéjét idézi (Essay in Aid of a Grammar of Assent). Ugyanezt a művet az Ifjúkori önarcképben is idézi.

[5] Szinte szó szerint megismétlődik a Stephen Heroban.

[6] Ezzel összhangban beszél a papokról a Stephen Heroban, és az Ifjúkori önarckép 3. fejezetének gyóntatója is egy öreg, fáradt, nem túlságosan szigorú pap.

[7] A jelenet részletesebb ismertetése a Stephen Heroban található.

[8] Amikor a Charles Stewart Parnell megbuktatása körüli botrány zajlott, az újságok Parnellt nemes szarvashoz, támadóit kutyafalkához hasonlították. A kép egy Goethe-idézetre megy vissza: „A katolikusok nem férnek meg egymással, de mindig összefognak, ha protestáns ellen kell fellépni. Kutyafalkához hasonlítanak; egymás közt marakodnak, de mihelyt feltűnik egy szarvas, nyomban kiegyeznek, és tömegestül üldözőbe veszik a vadat.” (Eckermann: Beszélgetések Goethével. 1829. április 7. Győrffy Miklós fordítása)

[9] Emile Zola 1902-ben halt meg, történetesen szénmonoxid-mérgezésben, amit viszonylag könnyű volt „isteni büntetésként” keretezni. Az ír ifjak elsősorban ateizmusa miatt bírálták, noha valószínűleg nem olvasták. A Stephen Heroban Moynihan beszédében kerül összefüggésbe Zola halála és az isteni büntetés. Az Emmanuel név jelentése: „az Úr velünk”.

[10] William Gladstone (1809-1898) Brit liberális politikus, több ízben miniszterelnök, Parnell szövetségese, az önálló ír parlament létrehozásának támogatója. Joyce azért neheztel rá, mert Parnell „politikai halálához” nagyban hozzájárult, hogy bukásakor Gladstone sem állt ki mellette. Neve a Stephen Heroban többször megjelenik.

[11] Thomas Davis (1814-1845) protestáns ír költő, ügyvéd, függetlenség-párti újságíró.

[12] Terence Bellew MacManus (1823-1861) az 1848-as függetlenségi mozgalmak egyik alakja, száműzetésben halt meg, hazahozott hamvait több ezres tömeg kísérte Dublinban, de Cullen bíboros nem vett részt a temetésen. Az Ifjúkori önarckép 1. fejezetében Mr. Caseynek is ez az egyik fontos érve a Dantéval (a bigott katolikus nevelőnővel) folytatott vitában: „S vajon nem ők gyalázták-e Terence Bellew MacManus hamvait?”

[13] Paul Cullen (1803-1878) kardinális, Dublin érseke (1852-től). Mr. Casey őt is megemlíti a veszekedés során: „Majd elfelejtettem Paul Cullent! Ez a kisöreg is az Isten szeme fénye!”

[14] A Stephen Heroban is megjelenik az Othello miatti véleménykülönbség, két bentlakó diákot el is tilt a kollégium a „vaskos kifejezések” miatt.

[15] Vö. az Ifjúkori önarckép 5. fejezetéből: „a szépség szelleme úgy burkolta be őt, mint valami köpeny, és – legalábbis elragadtatásában – megismerte az igazi nemességet.”

[16] A Stephen Heroban Butt atya ajánl neki állást, amit aztán Cranly egy barátja kap meg.

[17] A Stephen Heroban a mondat ellentétes értelemben szerepel (Lehetetlen volt, hogy otthonra találjon…) Az okos és balga szüzek történetéhez lásd Máté 25.1-13.

[18] Lásd a hárommal ezelőtti jegyzetet.

[19] A kart karba öltve folytatott séta Cranlyvel a Stephen Heronak is, az Ifjúkori önarcképnek is fontos jelenete, emléke még az Ulyssesben is visszatér: „Cranly karja, az ő karja” – gondolja Stephen, amikor Gogarty belekarol.

[20] szegény ember, koldus: Assisi Szent Ferenc egyik megnevezése.

[21] teológus, igehirdető. Halála után eretneknek kiáltották ki.

[22] Giordano Bruno (1548-1600) dominikánus teológus, Joyce egyik kedvenc filozófusa és történeti figurája.

[23] Michael Sedziwoj (1556-1636) lengyel-morva származású alkimista.

[24] Emmanuel Swedenborg (1688-1772) svéd tudós, misztikus. Vö. az Ifjúkori önarckép 5. fejezetéből: „összevissza keringtek benne Swedenborg alaktalan gondolatai arról, hogy milyen összefüggés van a madarak és az értelem világa között, és hogy hogyan tudják a levegő teremtményei egy ősi ismeret birtokában, mikor jött el az ő idejük és választott évszakuk”.

[25] (1542-1591) spanyol misztikus, költő, teológus, a karmelita rend megreformálója.

[26] Az egyén kibontakozása előtt álló akadályok. Vö. az Ifjúkori önarckép 5. fejezetéből: „Ebben az országban, amikor az ember lelke megszületik, halókat feszítenek ki, hogy hátráltassák a röptét. Nemzetről, nyelvről, vallásról beszélsz nekem. Én pedig megpróbálok elrepülni ezek mellett a hálók mellett.”

[27] Parodisztikus utalás az akkoriban divatos teozófia misztikus geometriájára. Stanislaus szerint Joyce egy ideig – valamilyen „átmeneti vallás” lehetőségét keresve – foglalkozott teozófiával.

[28] Az ír hagyomány tengeristene, Manannan MacLir. Az Ulysses első fejezetében Mulligan említi: „Öt sor szöveg és tíz oldal jegyzet a népről és Dundrum hal-isteneiről. Kiadják a Vészbanyák, a nagyszél esztendejében.”

[29] Gúnyos utalás George Russell (AE) kortárs ír költőre, aki a teozófia és a tejipar iránt egyaránt érdeklődött. Hasonló utalás az Ulyssesben is található.

[30] Ez a mondat a Stephen Heroba is bekerül, az Ifjúkori önarckép vége felé pedig ezt olvashatjuk: „a védelmemre pedig nem használnék más fegyvert, mint az egyedülieket, amelyeknek használatát önmagamnak engedélyezem: a csendet, a száműzetés magányát és az agyafúrt értelmet.”

[31] Ugyanez a tengerparti séta az Ifjúkori önarcképben a „magányos és hallgatag”, „halandó szépség szárnyától legyintett” lányalak látomásába torkollik, s „nincs benne se felesleges szemérem, se buja vágy”. Itt ez a vízió összekeveredik a nőiséggel való találkozás másik emlékével, a testi beavatással (az Ifjúkori önarcképben a 2. fejezet vége.)

[32] Vallomások 7. 12. Városi István fordítása.

[33] Itt két sor olvashatatlan a kéziratban.

[34] Amikor az Ifjúkori önarckép 5. fejezetében Stephen megírja a versét, felmerül benne, hogy elküldi a lánynak, gyermekkori szerelmének, akit a Stephen Heroban meg is nevez (Emma Clery).

[35] Vö. Ifjúkori önarckép 2. fejezet: „századok álmából ébredt fel” – mármint Stephen, belépve a piroslámpás negyedbe.

[36] ez a mondat különösen jól mutatja, hogyan fonja egymásba Joyce az eszményi szépség és a testiség attribútumait: a „legravaszabb szög” határozottan valamilyen erotikus pozitúrára utal. Vö. a 25. epifániával, ahol a lányok az esernyőjüket tartják „a lehető legravaszabb szögben”.

[37] Az Ifjúkori önarckép 1. fejezetében Stephen a szomszéd kislány, Eileen kezét és haját nézve érti meg a Mária-litánia metaforáit: elefántcsont-torony, aranyház. Ugyanígy kapcsolódik össze itt is a „litánia” szent és profán oldala.

[38] Feltehetően Lady Augusta Gregoryról van szó, akinek 1902-ben mutatták be Joyce-ot, és először párizsi útja előtt kért tőle pénzt – sikertelenül.

[39] Feltehetőleg Thomas Hughes Kelly (1865-1933) amerikai pénzmágnás, az ír nemzeti ügy támogatója. Kelly 1903-ban ötéves ösztöndíjat adott Padraic Colum költőnek. Joyce 1903. decemberében találkozott vele, és 2000 fontot (irreálisan hatalmas összeget) kért egy Francis Skeffingtonnal közösen indítandó folyóiratra. A Szent Hivatás felsorolásában Colum így szerepel: „Meg az, ki koldust játszik el, / Ha milliomos-szem figyel”.

[40] Az „Ír reneszánsz” nacionalista-misztikus, népmesei vonásait gúnyolja.

[41] Őhevességük” a katolikus egyházat és a nacionalistákat jelenheti, „Őökörségük” (Their Bullockships) pedig részint a faragatlan bugris (a nacionalisták által idealizált ír paraszt) alakjára, részint „John Bull”-ra, azaz a tipikus angolra utalhat.

[42] Credo (hiszek) helyett Nego: (megtagadom). Az Ulysses 15. fejezetében Stephen ki is mondja Lucifer jelmondatát: „Non serviam”.

[43] Németországban a szociáldemokraták az 1870-es évek óta küzdöttek – mind nagyobb sikerrel – a hatalomra kerülésért.

[44] 1903-ban Olaszországban is bekerült a baloldal a politikai vezetésbe.

[45] „General paresis of an insane society”: utalás a „general paresis of the insane” nevű kóros állapotra, amely az orvostanhallgatók szlengjében a központi idegrendszer szifiliszes elváltozását jelentette. Ugyanez a parézis (vagy paralízis) okozta a Nővérek című novellában az öreg pap halálát, és szimbolikusan ez jelentette Joyce számára a Dublini emberek alaptémáját: „Hazám morális történetének egy fejezetét akartam megírni. Azért választottam Dublint, mert úgy láttam, ez a város a paralízis középpontja.” Az Ulysses 1. fejezetében viszont Mulligan egészen konkrétan veti fel, hogy Stephen esetleg ebben a betegségben szenved.

 

A cikk szerzőjéről
James Joyce (1882-1941)

Ír költő, író.

A fordítókról
Kappanyos András (1962)

Irodalomtörténész, egyetemi tanár, az Irodalomtudományi Intézet igazgatóhelyettese. Legutóbbi könyve: Túl a sövényen (Bölcsészettudományi Kutatóközpont, 2021.)

Krommer Balázs (1976)

Műfordító, zenész.

Kapcsolódó
James Joyce: A nagy verseny
James Joyce levelei az Ulyssesről
James Joyce: Stephen Hero (részlet)