Történet a várakozásról, és arról, hogy mennyi mindent megszépít az idő. Dazai Oszamu újabb prózája Kiss Marcell fordításában.
Négy éve történt. Misimában, Izu-félszigetén, egy ismerősöm házának emeletén lévő szobában töltöttem el a nyarat és a Romaneszk című novellámat írtam. Egy éjszaka, a városban részegen biciklizve megsebesültem. A jobb bokám fölött horzsoltam fel a lábamat. A seb nem volt ugyan mély, de mámoros állapotban igencsak megijedtem a vérzéstől, úgyhogy azonnal orvoshoz siettem vele. A helyi, harminckét éves, pocakos doktor Szaigó Takamorira[1] hasonlított. Ő is nagyon be volt rúgva éppen. Legalább úgy imbolygott a rendelőben, mint én, amit rendkívül szórakoztatónak találtam, úgyhogy kuncogtam is, miközben a sebemet kezelte. Erre aztán ő is vihogni kezdett, és mivel egyikünk sem volt képes erőt venni magán, a nevetésünk önfeledt hahotázásba torkollt.
Ettől az éjszakától fogva jó barátok lettünk. A doktor az irodalom helyett inkább a filozófiát szerette, és mivel az utóbbiról én is szívesebben kifejtettem a véleményemet, jókat beszélgettünk. Új barátom világnézetét a legegyszerűbben egyfajta primitív dualizmusnak lehetett volna nevezni. Számára a világ a jó és a rossz közti csata helyszíne volt, és ebben a gondolatrendszerben minden történést világosan és tömören meg tudott magyarázni. Én magam a szeretet istenének egyfajta monoteista vallásában próbáltam hinni, de a doktor elmélete felfrissülésként hatott az egyébként meglehetősen szomorú szívemre. Akkor is kénytelen voltam vele egyetérteni, amikor az otthonukban tett egyik látogatásom során, mintegy illusztrációképpen – ő a Jó – sört hozatott volna a feleségével nekem, aki azonban – a Rosszt megtestesítve – sörözés helyett inkább bridzselni kívánt. A doktor felesége alacsony, átlagos asszonynak számított, amin szép fehér bőre és eleganciája javított valamennyit. A házaspárnak nem született gyermeke, de a nő öccse, egy a numazui kereskedelmi iskolában tanuló, csendes, komoly fiú náluk lakott az emeleten.
Öt különböző újság járt a doktor házába, úgyhogy a reggeli sétáimat megszakítva, szinte minden nap beugrottam, hogy fél órát, vagy akár egy órát is olvassak náluk. A hátsó bejáraton belépve letelepedtem a tatamis szoba előtti verandán és az időnként feltámadó szélben kígyózni kezdő lapokat erősen megmarkolva faltam a híreket, közben meg a doktor feleségétől kapott hideg árpateát kortyolgattam. A verandától legfeljebb két tatami távolságra egy bővizű patakocska csörgedezett keresztül a zöld tisztáson, és a szűk ösvényén bicikliző tejesfiú tekerés közben kívánt minden egyes nap jó reggelt nekem, a nem helybéli idegennek. Ugyancsak ekkortájt jelent meg egy fiatal nő a gyógyszereiért. Egyszerű ruhájában és kopogós getájában[2] tisztaságot sugárzott; gyakran hallottam, ahogy a doktorral kacarászott a rendelőben. Barátom időnként aztán kikísérte majd utána kiáltott a kapuból:
– Csak még egy kicsit bírja ki, hölgyem!
Az orvos felesége egyik nap megosztotta velem a nő történetét, akinek férje, egy általános iskolai tanár, három éve lett tüdőbeteg, és csak a legutóbbi időben kezdett javulni az állapota. A lelkiismeretes doktor szigorúan megtiltotta a nőnek, hogy együtt legyenek a férjével. Különösen kritikus időszak ez, magyarázta neki. A nő pedig engedelmeskedett, de azért időnként, még a gyógyszerekért jőve is látszott rajta, hogy nehezen viseli a dolgot. Az orvos ilyenkor a szívét megkeményítve, a lényegre finoman utalva feddte meg, hogy még egy kicsit tartson ki.
Augusztus végén aztán láttam valami igazán szépet. Reggel, ahogy az orvos verandáján olvasgattam, a mellettem a lábát maga alá húzva üldögélő felesége alig hallhatóan így szólt:
– Ó! Milyen boldog!
Felpillantottam az újságból és megpillantottam előttem, az ösvényen egy egyszerű ruhájában fürgén sétáló, szinte repülő, ragyogó, fehér napernyőt forgató alakot.
– Ma reggel véget ért a tiltás – tette hozzá suttogva a doktor felesége.
Három év, gondoltam és megremegett a szívem. Ahogy telik az idő, egyre szépül a nő emlékképe. Talán a doktor felesége akarta így.
*
Jegyzetek
[1] Szaigó Takamori (1828-1877): korszakának egyik legbefolyásosabb japán szamurája.
[2] Geta: hagyományos japán fapapucs.
A mű eredeti redeti címe: 満願