Bettina Wilpert: mintha mi sem történt volna (részlet)
Bettina Wilpert: mintha mi sem történt volna (részlet)

Bettina Wilpert a bajorországi Altöttingben nőtt fel, majd kultúratudományt, anglisztikát és kreatív írást hallgatott Potsdamban, Berlinben és Lipcsében, ahol jelenleg is él. 2018-ban jelent meg nichts was uns passiert című debütáló könyve, amellyel több díjat elnyert. A regény Lipcsében játszódik a 2014-es focivébé idején, és egy szexuális erőszak történetét meséli el több perspektívából. 

Májusban történt, és Joniként mutatkozott be, holott sose hívná így, és más se hívta így soha. Lehet, hogy rosszul hallotta, mondta Anna. Látásból már ismerte – Lipcse nem olyan nagy. Kedd vagy csütörtök lehetett, mindenképpen hétköznap.

Anna azt mondta, hogy aznap, amikor Jonasszal megismerkedett, Hannesszal ücsörgött az Albertina Egyetemi Könyvtár lépcsőjén. Cigarettaszünetet tartottak – nem először aznap, talán harmadszor. Késő délelőtt volt, és másnaposság gyötörte. Előző este a Lindentalban dolgozott ötig, ami egy kocsma a város nyugati részén. Egy bécsi együttes játszott, ő pedig bedobott néhány vodkát a fiúkkal. Amikor a Clara-Zetkin-Parkon keresztül hazafelé tekert, éppen jött fel a nap, és a madarak csiviteltek, ezt szerette. Azon a nyáron ez volt az első alkalom, hogy végigcsinálta az éjszakát, és átélte a napfelkeltét, ami az egyik kedvenc pillanata. A parkban senkivel sem találkozott, csak a Karlin, vagyis a Karl-Liebknecht-Straßén látott először embereket, akik már ébren voltak, munkába igyekeztek, talán orvosok vagy pékek lehettek.

Amikor a lakótársnője, Verena elment hazulról (kilenc körül), felébredt, és nem bírt visszaaludni. Mivel nem volt jobb dolga, bement a könyvtárba, és találkozott Hanesszal. Mint mindig, Hannes már reggel nyolc óta ott volt, írt két oldalt, és törölt hármat. Amikor Anna megérkezett, akkor mentek ki először cigiszünetre. Hannes szemináriumi dolgozatáról beszélgettek – akkor még a nemzetiszocializmus NDK-beli emlékezetéről írt az iskolai tankönyvek példáin keresztül. Anna jól emlékezett erre, mert Hannes csaknem fél évig foglalkozott ezzel a dolgozattal, pedig csak tizenöt oldalt kellett írnia. Valahol elakadt, túl sok szöveget olvasott, és nem tudta rendezni a gondolatait. Anna megpróbált segíteni – a szövegek javítása jól ment neki –, de Hannes nem hallgatott rá, és a dolgozat egyre rosszabb lett, ahelyett, hogy javult volna.

Tehát aznap, amikor Jonast megismerte, Anna Hannesszal beszélgetett a dolgozatáról az Albertina lépcsőjén. Nem reggelizett, a gyomra émelygett az előző esti vodkától, és a cigi meg a kávé sem javított a helyzeten. Akkor vette észre Jonast, amikor az a könyvárból kifelé jövet odament hozzájuk, és megkérdezte, hogy tekerhet-e magának egy cigit. Anna szó nélkül odanyújtotta a dohányát. Azt gondolta, Jonas el fog fordulni, hogy egyedül dohányozzon,  ehelyett barátian üdvözölték egymást Hannesszal, megveregették egymás vállát. Gúnyolódtak valakin, akit Anna nem ismert, elsütöttek valami belsős poént, felelevenítettek egy közös kocsmázást. Anna zavarban volt – honnan ismeri Hannes ezt a csávót? A fiúk hamar felvilágosították: nemrégiben részt vettek egy buchenwaldi tanulmányi kiránduláson, ahol sok időt töltöttek együtt. Egy ottani előadásról kezdtek beszélgetni, és vitába bonyolódtak. Anna dohányzott, nem figyelt rájuk. Amikor már elege volt a vitából, és kezdett rosszul is lenni – attól tartott, hogy az éhgyomorra elszívott cigaretta megbosszulja magát –, ragaszkodott hozzá, hogy menjenek be a menzára, még ha túl korán van is hozzá. Ilyenkor még nagyobb és frissebb az ételválaszték. Útközben összefutottak Ulival, Hannes egyik ismerősével, és négyesben mentek ebédelni. Hogy miről beszélgettek, azt már nem tudta Anna. A menzához kapcsolódó emlékei összefolytak, mert akkoriban majdnem minden nap oda járt enni, gyakran Hannesszal és Ulival együtt. Nem sokat beszélt Jonasszal, a beszélgetés négyük között zajlott, kölcsönösen félbeszakították egymást, nem igazán figyeltek oda a többiekre, valószínűleg a hétvégi terveikről volt szó, szemináriumi dolgozatokról vagy a focivébéről.

 

Jonas azt mondta, júniusban történt. A focivébé egyik meccsén találkozott először Annával. Igen, talán a német–portugálon, de nem igazán figyelt oda. Hétfő volt, és tulajdonképpen sokáig bent akart maradni a könyvtárban a doktori disszertációja miatt – általában jobban ment neki a munka este, mint reggel. De nem halkította le a telefonját, és Hannes felhívta, hogy nincs-e kedve csatlakozni a meccsnézéshez. Bár nem régen ismerte Hannest, csak a kirándulás óta, mégis az volt az érzése, hogy barátság alakult ki köztük. A közös lerészegedés mindig összeköt.

A hívás után már nem tudott koncentrálni, úgyhogy odatekert a connewitzi sörsátorhoz. Előtte még sosem volt nyilvános meccsnézésen. Nem különösebben érdekelte a foci, még a vébé sem. A meccs koraeste kezdődött, utána még visszamehetett a könyvtárba.

Anna ismerősnek tűnt neki, mondta. Nem tudta, honnan, valószínűleg egy volt azok közül a könyvtári arcok közül, akiket látásból ismert. Később érkezett, mint Jonas, és mellette volt még egy szabad hely.

Az a típus volt, aki mindenbe beleköt. Ez tetszett Jonasnak – nem bírta az olyan embereket, akik mindent jónak találnak, és mindenkit kedvelnek. Ahogy leült, mindjárt elkezdte szapulni a focit meg a német csapatot, és megjegyezte, hogy tulajdonképpen férfi futball-világbajnokságot kell mondani, mert női futball-világbajnokság is van.

Annával jókat lehetett vitatkozni, ragaszkodott a nézőpontjához, nem változtatta meg csak úgy, előzékenységből a véleményét. Jonas ugyan nem gondolta azt, hogy férfi futball-világbajnokságot kell mondani, de szívesebben beszélgetett Annával, mint hogy a meccset nézze. Remélem, Németország veszít, mondta Anna. A lány elbizonytalanította Jonast, és a megszólásai felével kapcsolatban fogalma sem volt, hogyan értse. Miért nézi a meccset, kérdezte tőle, ha azt akarja, hogy Németország veszítsen. Anna odahajolt hozzá, és a fülébe súgta, hogy momentán nincs jobb dolga, a Lindentalban csak kilenckor kezd.

Anna elmagyarázta Jonasnak, hogy az utóbbi hónapokban sokat volt együtt Hannesszal, és eszében sincs ezen változtatni csak azért, mert világbajnokság van. Nem akarja szüneteltetni a barátságait. Amúgy Jonas sem néz ki úgy, mint akit érdekel a meccs. Akkor miért van itt? Tetszett neki, hogy a fiút könnyű kihozni a sodrából, a legapróbb piszkálódásra is ugrik. Jonas elismerte, hogy épp úgy van az egésszel, mint Anna. Nincs jobb dolga, és egy sörre a sörsátorban nem lehet nemet mondani.

A lánynak az volt az érzése, hogy Jonas nem kedveli. Arrogánsnak hatott, mondjuk az arrogancia legtöbbször a félénk emberek védőpajzsa. Nem emlékezett rá, hogy mi lett a meccs vége, nyilván a németek nyertek, elvégre tudja, kik lettek a világbajnokok. A meccs után nem maradt sokáig, mennie kellett a Lindentalba. Ott nyugis estéjük volt, hétfőn nem szokott nagy forgalom lenni.

 

A következő alkalommal néhány nap múlva találkoztak, megint véletlenül. Egy pénteki vagy szombati napnak kellett lennie – ezt tudta Jonas, mivel a könyvtárban nem sok minden történt, és ha ez nem így lett volna, akkor össze sem futnak. Ki akart menni a levegőre szünetet tartani és elszívni egy cigit. Anna az előcsarnokban állt a nagy lépcső előtt, amely a méltóságteljes oszlopcsarnokhoz vezet. Elveszettnek hatott, úgy tűnt, mintha már régóta állna ott.

 

Anna nem tudta, mit kezdjen magával. Azon a nyáron ez gyakran megesett vele. Talán amiatt volt, hogy éppen befejezte az egyetemet; egy életszakasz lezárult, de az új még nem kezdődött el. Még csak két állást pályázott meg – utált álláspályázatot írni, és tulajdonképpen nem is volt kedve dolgozni. A szoctámot még úgyis kapja egy-két hónapig, szeptember végéig, ameddig a szemeszter tart. Addig kellett munkát találnia, valami normálisat, és akkoriban nem volt más dolga, mint hogy a Lindentalban egy kis pénzt keressen. Előbb-utóbb talál egy tolmácsállást, talán Berlinben vagy valamelyik más városban. Lipcsében rossz volt a helyzet a munkahelyek szempontjából. Korábban mindig az ENSZ-nél akart dolgozni Bécsben, sokáig próbált is gyakornoki helyet szerezni, de sose sikerült, és már abban sem volt biztos, hogy tényleg ezt akarja.

A nyáron egy kétfős albérletbe költözött Connewitzbe. A lakótársnőjével egy közös barátjukon keresztül ismerték egymást, jól kijöttek, de alig találkoztak. A lakásban már három hete nem működött az internet. A szerződés a korábbi lakótárs nevén futott, és mint oly gyakran, a szolgáltató most is képtelen volt anélkül levezényelni az átírást, hogy az internet ne bánta volna. Azért ment be a könyvtárba, mert netezni akart, mondta Anna.

Ezen a ponton szakítottam félbe először: Miért szombat este? Nem volt más terve? Nem emlékezett rá. Talán mert a legtöbb barátja nem volt a városban, és nem akart otthon maradni egyedül és olvasni.

Eleinte nem igazán vágyott arra, hogy Jonasszal találkozzon. Egyszeriben úgy tűnt, hogy mindenhol ott van. Talán ismerem ezt: amikor az ember valakit nem tart sem igazán szimpatikusnak, sem unszimpatikusnak. Nincs rá racionális oka, hogy ne kedvelje az illetőt, valószínűleg még közös vonásaik és hasonló érdeklődéseik is vannak. Ugyanakkor le is nyűgözte Jonas, állította; nem feltétlenül pozitív értelemben, inkább kíváncsi volt rá, tudni akarta, milyen. Nem, ez nem rajongás volt.

Igen, úgy gondolta, jól néz ki, de nem találta vonzónak. Tetszett neki a szakálla – és a szemüvege. Ő is afféle wannabe-értelmiségi volt; és még ha be is jött neki ez a stílus, ugyanakkor taszította is Jonas azzal az „egyetemre jártam, nagyon okos vagyok” kisugárzásával.

 

Nem volt csúnya lány. De nem az a típus, akinél arra gondolt volna: wow! Ilyesmi ritkán történt meg vele. Oké, az gyakran előfordult, hogy egy nőt szépnek talált, de ez még nem jelentette automatikusan azt, hogy meg is kívánta volna őket. Hasonlóan ahhoz, mint a férfiak esetében: az ő szépségüket is el tudta ismerni. Ritkán vették le a lábáról. Eddig még csak két nőbe szeretett bele az életében, és az egyik épp most szakított vele – hét év után. Nem volt olyan szörnyű, a kapcsolat vége hosszan elhúzódott, azóta úgy érezte magát, mintha buborékban volna, és igyekezett elterelni a figyelmét, főleg a disszertációval.

Nem volt jó véleménnyel az egyéjszakás kalandokról, és addig nem is volt része ilyesmiben.

 

Lement a lépcsőn a kijárat irányába, nem is akart neki köszönni. Épp egy elméleti szöveget olvasott a disszertációjához, és még a gondolataiba volt mélyedve, de Anna az előcsarnok közepén állt, kénytelen volt elmenni mellette és köszönni neki. Csak odabiccentett. Nem állt meg, egyenesen a kijárathoz sietett. Kint egy kicsit hűvös volt. Azon morfondírozott, hogy vissza kéne menni a pulcsijáért, de lustaságból kint maradt – meg azért is, mert különben megint el kellett volna mennie Anna mellett. Egyedül állt az Albertina előtt, úgyhogy amikor Anna kijött, nyilvánvaló volt, hogy meg fogja szólítani.

A cikk szerzőjéről
Bettina Wilpert (1989)

Német író. 2018-ban jelent meg nichts was uns passiert című debütáló könyve, amellyel több díjat elnyert.

A fordítóról
Balogh Virág Katalin (1981)

Író, műfordító. Novellái és műfordításai a Műút portálon, az ÚjNautiluson, a FÉLOnline-on és a Csillagszállóban jelentek meg. Megint elkalandoztál című novelláskötete e-könyv formátumban letölthető a honlapjáról.