Egy bejegyzés célba ér hatvanöt év után

1940. július 3-án Murr életében fontos esemény történik. Naplójában először tér át a franciára. Korábban azért igyekezett oroszul írni, hogy alkalmazkodjon az orosz-szovjet élethez, hogy asszimilálódjon. Még amikor Párizsra emlékezett, akkor is oroszul írt. A franciára való hirtelen áttérés az első feladása annak az álomnak, hogy igazán orosszá váljon. És ha franciául írt, akkor az adott pillanatban franciául is gondolkozott. Már másnap visszatér az oroszra, de az első csengő megszólalt.

Azon a napon megtudta Murr, hogy Baskíriából Moszkvába visszatér Mitya, és hogy nagymamájával együtt egy Moszkva környéki dácsába készül. A hír felkavarta Murrt. „Ha Mitya Moszkvában maradna! – kiált fel. – Ő az egyetlen fazon, akivel igazán jót lehet beszélgetni. Vannak hibái, de vannak jó tulajdonságai is, például az éles esze, a nagyszerű gondolatai, ragyogó fickó, és nekem jó vele.”

Másnap Murr telefonált Mitya nagymamájának, az meg átadta a kagylót éppen csak visszaérkezett unokájának – és a fiúk megbeszélték, hogy július 5-én délután két órakor találkoznak a Moszkva szállónál lévő trolimegállóban. Mityának Zamoszkvorecsjéből utaznia kellett, Murr pedig minden bizonnyal gyalog érkezett, az út a Herzen–Mohovaja kereszteződéstől a Moszkva szállóig nem hosszú. A „hatalmas, lenszőke és kék szemű Mityka” meggyógyult a baskír kumisztól. Murr helyrejött kicsit a téli és tavaszi betegségek után. Cvetajeva szemében még mindig „sovány” és „átlátszó” volt, de Marija Belkina július végén már „zömök”-nek látja. A két magas fiú párizsi divat szerint öltözve (Mitya még nem nyűtte el a régi ruháit, csak ősztől fog rosszabbul öltözködni) járta a moszkvai utcákat és franciául beszélt. Félhangon, hogy mások ne nézzék meg őket. A külföldi Moszkvában ritka vendég, a szovjet emberek körében meg nem volt szokás franciául vagy angolul beszélgetni. André Gide-et elképesztette, hogy a fiatal oroszok milyen rosszul tudják az idegen nyelveket. Ezt így magyarázták neki: „…most nincs mit tanulnunk külföldön. Akkor minek beszéljünk a nyelvükön?” Ez még 1936-ban volt. A kémfóbia újabb fellobbanása után, a „nagy terror” idején azok az emberek, akik nyilvánosan beszéltek bármely európai nyelven, gyanakvást kelthettek az éber moszkvaiakban.

A két barát legtöbbet az irodalomról beszélgetett. Mitya idősebb is volt, és sokat olvasott, de Murr túltett rajta: „Én nehezen tudtam volna megmondani, hogy mit gondolok Anatole France-ról vagy Proustról, miközben ő teljesen képben volt” – mesélte Mitya. Magától értetődik, hogy a fiúk nemcsak „Aragon és Mauriac regényeinek összevethető érdemeiről” beszélgettek, hanem megtárgyalták a moszkvai lányokat is. Mitya dicsekedett, hogy lefeküdt a némettanárnőjével, és áradozott róla: „Barna haja van, és csuda csinos, öregem, nekem elhiheted!” Murr irigyelte a barátját, de azzal vigasztalta magát, hogy még minden előtte áll, hiszen még a tizenhatot se töltötte be: „Az biztos, hogy még sok időm van, és hogy eljönnek azok az idők, amikor én, az ördögbe is, ölelni és csókolni (stb.) fogom a lányokat; nem olyan sokat kell várni ezekre az édes időkre, oui, monsieur.”

Emlegették Párizst, és biztosították egymást, hogy ott most nincs mit csinálni, időben utaztak el. Megtárgyalták a megszállást, de – Ilja Ehrenburgtól eltérően – nem találtak benne semmi retteneteset: „Sokat nevettünk tegnap Mitykával, és furcsa érzésünk volt: németek vannak a Champs-Élysées-n! Nem tudom, hogy kell ezt felfogni: lényegében nincs semmi különösen tragikus ebben a tényben”.

Murr naplóját 2005-ben adják majd ki, és Mitya, azaz Dmitrij Vasziljevics Szezeman még el tudja olvasni; elolvassa a leveleket is. Úgy tűnik, megrendült vagy nagyon-nagyon meglepődött. Különösen megdöbbentette egy mondat Murrnak Jelizaveta Efronhoz írt leveléből. Ezt olvasta magáról: „Ő az egyetlen barátom.” Ez annyira nem volt jellemző a szellemes, gúnyolódó Murra, aki még az anyjához is hűvösen viszonyult: „…szerintem semmi nem volt olyan idegen Murr természetétől, mint ezek a szavak, hogy »az egyetlen barátom« – mondja Dmitrij.

Murr világos és éles elméje, kíméletlensége az emberekről alkotott véleményében – mindez jól ismert volt Dmitrij előtt. Honnan ez a gyengédség, ez a majdnem szerelmi gyötrődés, amely annyira szembetűnő Murr naplófeljegyzéseiben? Türelmetlenül várt minden találkozást Mityával, álmodozott róluk, remélte, hogy Mitya nem utazik el a dácsára, hanem vele megy színházba vagy étterembe. Nap mint nap ismétlődnek a mondatok: „Ma feltétlenül látni akarom”, „Ma mindenképp találkozni akarok vele”, „Okvetlenül találkozni fogok vele”.

De Mityának is unalmas volt a dácsán ülni a nagymamával, és néhány nap múlva ment vissza a városba. Találkozásaik Murral mindig újrakezdődtek.

1940 nyarán Murr is, Mitya is új iskolát keresett magának. Mitya a 167-esbe készült, Moszkva egyik legjobb iskolájába. Murr rögtön ugyanoda akart beiratkozni. Győzködi magát, hogy ott akar tanulni, mert az tényleg nagyon jó iskola, bár más az ok: Mitya közelében akar lenni. Ha különböző osztályokban lesznek is, mégis egy fedél alatt, lehet, hogy ugyanabban a váltásban fognak tanulni. A terv füstbe ment: Mitya a dolgozó ifjúság iskolájába ment, Murr pedig éppen a 167-esbe, de Mityával továbbra is találkoztak a szabadnapokon.

Murrnak nem ment az iskolában a testnevelés és a katonai felkészítés. Ez olyan volt neki, mint „felhő” az égen. Van felhő, de van széle is, a „kékség, az öröm és az optimizmus tája – s ez az életörömmel teli Mitykával való találkozás perspektívája”. Mityának munkaszüneti napon délelőtt tizenegy óra körül kell telefonálnia – és Murr ül a telefonnál, várja a hívást.

(…)

Mitya úgy viszonyult Murrhoz, mint pajtáshoz, baráthoz, érdekes beszélgetőtárshoz. Mint honfitárshoz, orosz franciához végül is. A viselkedésében nincs semmi, ami a legcsekélyebb mértékben is homoszexuális vonzalomra emlékeztetne. De Murrnál ez nem ilyen egyszerű. Egyfelől, Murrt a fiúk nem érdeklik. Georgij Efron naplóiban a „pederaszta” szó csak egyszer fordul elő, akkor is csak mint káromkodás. André Gide regényét, A pénzhamisítókat Murr „undorító könyvnek” nevezi. Mityát illetően soha nem ír semmiféle fizikai érintkezésről. Igaz, azokban az időkben nemcsak a franciáknál, hanem az oroszoknál is szokás volt találkozáskor a baráti csók, de ez nem számított se szexuálisnak, se kétértelműnek. Murr és Mitya kapcsolatában semmi nincs, ami hasonló lenne a megkívánáshoz, a tisztán fiziológiai, szexuális vágyhoz. A szerelmes öleléseket és csókokat Murr egyáltalán nem ismerte ‒ se a férfiakét, se a nőkét. Mitya külsejéről keveset ír. Hacsak nem számítjuk, hogy megemlíti hatalmas termetét (a Szezeman fivérek nagyon magasak voltak, 190 cm fölött), haja színét (hirtelenszőke), és megengedi magának a legáltalánosabb megjegyzést: „szimpatikus srác”.

Murrt Mityának nem a kinézete, hanem kifejezetten az intellektusa, beszédmódja vonzza: „Rendkívül kulturált és éleseszű, mindig érdekes vele lennem.” A Mityával való találkozás változtat Murr hangulatán, jobban érzi magát tőle, mintha társa „belepumpálna” (ez Murr szava) „valami jóféle optimizmust, ami a nevetés, a kellemes társaság és a kultúrember-mivolt eredménye.”

Ugyanakkor Murr gyakran dühös Mityára. Még májusban, amikor Mitya gyógykezelésre Baskíriába utazott, Murr azt remélte, hogy onnan sokat fog írni. Mitya viszont az első időben hallgatott, amitől Murr végtelenül bosszús lett. Mérgében azt írta naplójába, hogy Mityka „hízelgő”, a „nevetése valahogy őszintétlen”, és általában „egy rakás szar”. Ennél erősebb szavaktól sem riadt vissza.

Murr még igyekszik szovjet emberré válni, szakítani a régi életével, de Mitya már nyilván sokat megértett az életből Franciaországban és a Szovjetunióban. Murr szemében Mityka „dekadens alak”, „romlott elem”: miféle barát az ilyen, a fenébe? Olajat öntögetett a tűzre maga Mitya is. Amikor Georgij elmesélte neki a poggyász történetét, amely bennragadt a vámnál, Mitya győzködni kezdte Murrt, hogy ő és Cvetajeva a holmijukat többé nem látják viszont: „Ó, öregem, annyira elégedett vagyok, hogy a holmitokat nem kapjátok meg! Kénytelen leszel meglenni nélkülük!” Egyébként Murr se maradt le Mityától. Egyszer a színházban Mitya feldühödött, meglátva lányismerősét valami fiatal férfival. „Én meg így gúnyolódtam vele: »Pauvre type, on t’a soufflè ta môme!«” („Szegénykém, elvitték előled a kicsikét!” ‒ jegyezte meg Murr elégedetten.)

Murr „minőséghibásnak” nevezi Mityát, azt gyanítja, hogy barátja fösvény, és egyszerűen „tarhálja” őt, pénzt présel ki belőle. Murr néhányszor szakítani próbál vele. Először még tavasszal, anyja és Mulja hatására. Másodszor 1940 júliusában-augusztusában. De számára ez minden alkalommal kínszenvedés.

Azzal kezdi Murr, hogy nehéz örökre elköszönnie Mitykától, de szükségszerű. Július 26-án Murr találkozik Mitykával, „hogy végleg szakítson vele”. De nem sokáig bírja ki. Már két hét múlva, 1940. augusztus 9-én gyötrődik Mitya nélkül, és mind jobban kételkedik, helyesen lépett-e: „Gyötör engem a belső harc: találkozzak Mitykával vagy ne találkozzak? Amikor a Gorkij utcán járok, mindig eszembe jutnak itteni barangolásaink, hogy benéztünk az antikváriumokba, hogy fagylaltozni mentünk, hogy bejártuk a Kuznyeckijt, beszélgettünk, nevettünk… De tényleg szükséges volt-e szakítanom vele, lesz-e ennek valamilyen haszna?” Augusztus 15-én a kételyek kiseperve az ördög öreganyjába, Murr újra találkozik Mityával, és együtt mennek ebédelni a Nacionálba. Hát persze, hiszen minden találkozás Mityával ünnep Murr számára. Egyébként Georgij elég hidegvérű volt, hogy ezt ne mutassa ki Mitya előtt.

Dmitrij Vasziljevics Szezeman csak hatvanöt évvel később, nem kis csodálkozással olvassa el barátja naplóbeli feljegyzéseit. Egy óvatos, feltételezésre jut: „Ez érthető lenne egy szerelmes ember tollából. Amikor szerelmes vagy valakibe, egyfelől szidod őt utolsó szavakkal, másfelől nem tudsz az adott ember nélkül élni.”

Igen, Szezemannak igaza van, és ennek közvetett bizonyítéka Cvetajeva magatartása. A Mityával való barátság egyre jobban nyugtalanította Marina Ivanovnát: „Az egyetlen szemed- fénye: Mityka!” ‒ vágja oda fiának dühösen. Mitya határozottan nem tetszett neki. Dmitrij és Cvetajeva ‒ úgy látszik ‒ kölcsönös ellenszenvet érzett. Mitya Marina Ivanovnát „une wieille folle”-nak (őrült öregasszonynak) nevezte, és Murrnak ezt a szemébe mondta! Az „öregasszony” negyvennyolc éves volt, de a maró nyelvű tizennyolc éves fiúknak saját nézőpontjuk van. Még sok évvel később is, amikor Cvetajeva majdnem istenség volt már, Dmitrij Vasziljevics nem titkolta az érzelmeit: „…teljesen elviselhetetlen ember volt”. A maga részéről Cvetajeva Mityát a háta mögött „hitvány alaknak” nevezte. És mégis, a Mityával szembeni ellenszenve mellett, a két jellem összeférhetetlensége mellett, az asszonynak volt még egy oka, hogy Mityát ne kedvelje: az anyai féltékenység.

Amikor Murr még csak ötéves lett, Cvetajeva ezt írta: „A feleségét természetesen gyűlölni fogom. Mert ő nem én vagyok.” Elszomorította, hogy Murr ötéves, nem pedig négy, tehát közelebb van az elválás elkerülhetetlen órája. Előbb vagy utóbb elmegy a feleségéhez, és ez elviselhetetlen.

 „Anyám egész szívével nem szereti Mityát, és ez akadálya annak, hogy láthassam, de akkor is, megteszek minden tőlem telhetőt, hogy legalább egyszer találkozhassak vele” ‒ jegyzi fel Murr 1940. április 9-én. Mityával való találkozásait néha kénytelen volt az anyja előtt eltitkolni. Murr, minden sznobizmusa, büszkesége, esze ellenére szófogadó fiú volt, és az esetek többségében engedett anyja makacskodásának: „Mégiscsak szörnyű, hogy nem láthatom Mitykát ‒ ő annyira örült a találkozásunknak, és úgy kért, hogy telefonáljak! Ez mégiscsak szörnyű. (…) Az élet, a fejünk búbját csapdosva, vereséget mér az érzelmekre, eltompítja őket, pontosabban arra kényszerít, hogy elmenjünk mellettük.”