Midőn letelt a kivégzés negyedik órája, Lévi gyötrelmei a tetőfokra hágtak, s őt vad harag fogta el. Felkelt a kőről, földhöz vágta a – mint most úgy gondolta – haszontalan lopott kést, széttaposta a kulacsot, ekképp megfosztva magát a víztől, lehajította a fejéről a kefit, megmarkolta ritkás haját, és átkokat szórt önmagára.

Átkozta magát, értelmetlen szavakat kiáltozott, hörgött és köpködött, szidta az apját és anyját, akik ilyen ostoba frátert hoztak világra.

Látván, hogy az átkozódásai és szitkozódásai nem hatnak, és az izzó napsütésben semmi nem változik, összeszorította száraz öklét, hunyorogva feltekintett az égre, a nap felé, amely egyre lejjebb szállt, miáltal megnyújtotta az árnyakat, hogy belehulljon a Földközi-tengerbe - és azonnali csodát követelt istentől. Követelte, hogy isten most mindjárt halált küldjön Jesuára.

Amint kinyitotta a szemét, kénytelen volt megállapítani, hogy a dombon semmi nem változott, kivéve, hogy a centurio mellén kihunytak az izzó foltok. A nap az arccal Jersalaim felé fordított kivégendők hátába küldözte sugarait. Ekkor Lévi felkiáltott:

- Megátkozlak téged, isten!

Rekedten azt kiáltozta, hogy megbizonyosodott isten igazságtalanságáról, és többé nem szándékozik hinni benne.

- Süket vagy! – üvöltötte Lévi -, ha nem lennél süket, meghallanál engem, és nyomban megölnéd őt.

A szemét összeszorítva várta a tüzet, amely rászakad az égből, és agyonüti őt magát. Ez azonban nem történt meg, és Lévi, anélkül, hogy fölfeszítette volna szemhéját, tovább kiáltozta sértő és gyalázkodó szózatait az égnek. Azt kiáltozta, hogy teljesen kiábrándult, és hogy vannak más istenek és vallások. Igen, más isten soha nem engedte volna meg, hogy egy olyan ember, mint Jesua, ott pörkölődjön oszlopra kötve a napon.

- Tévedtem! – kiáltotta a végképp berekedt Lévi -, te a rossz istene vagy! Avagy a te szemeidet teljesen eltakarta a templomi füstölők füstje, a füleid pedig nem hallanak meg semmi mást, mint a papok kürtjének szavát? Nem vagy mindenható isten! Megátkozlak téged, latrok istene, pártfogója és lelke!

Ekkor valami meglegyintette az egykori adószedő arcát, és valami neszezni kezdett a lába alatt. Újból meglegyintette, s ekkor Lévi kinyitotta a szemét, és észrevette, hogy a világban – az ő átkai hatására-e vagy más okokból – minden megváltozott. A nap eltűnt, anélkül, hogy elérte volna a tengert, amelyben minden este elmerül. Az égen nyugat felől fenyegetőn és feltartóztathatatlanul zivatarfelhő emelkedett az égre, és elnyelte a napot. A felhő szélein már fehér tajték izzott, füstös fekete hasa sárgán derengett. A felhő morgott, időről időre tűzfonalak csaptak ki belőle. A jaffai úton, a sivár Gioni völgyben, a zarándokok sátrai fölött a hirtelen támadt szél által üldözött poroszlopok repültek. Lévi elhallgatott, igyekezett kiokoskodni, hogy a zivatar, amely mindjárt lecsap Jersalaimra, hoz-e valamilyen változást a szerencsétlen Jesua sorsában. És a felhőket vörösre festő tűzfonalak láttán könyörögni kezdett, hogy egy villám csapjon bele Jesua oszlopába. Lévi vezeklőn nézte a tiszta égboltot, amelyet még nem zabált fel a felhő, s amelyben a dögkeselyűk a szárnyukra dőlve menekültek a zivatar elől, és arra gondolt, hogy oktalan fejjel sietett az átkaival. Isten most nem fogja meghallgatni őt.

Amint tekintetét a domb lába felé fordította, s arra a helyre szegezte, ahol a lovas ezred állt szétszóródva, észrevette, hogy jelentős változások mentek végbe. A magasból jól látta, hogy a katonák kapkodni kezdenek, kirángatják dárdáikat a földből, magukra kapják a palástjukat, a lovászok az úthoz nyargalnak, kötőféken vezetve a hollófekete lovakat. Az ezred láthatóan felkerekedett. Lévi a kezével védekezett az arcába csapódó por ellen, köpködött, és igyekezett rájönni, mit jelent ez, hogy a lovasság távozni készül. Tekintetét feljebb emelte, és megpillantott egy bíborvörös katonai chlamyst viselő férfit, aki felfelé tartott a kivégzés terecskéje felé. S ekkor az egykori adószedő szíve elhűlt az örömteli vég előérzetétől.

A férfi, aki a latrok szenvedésének ötödik órájában felfelé kapaszkodott, a cohors parancsnoka volt, Jersalaimból vágtatott ide egy ordonánc kíséretében. A Patkányölő intésére a katonák sorfala szétnyílt, és a centurio tisztelgett a tribun előtt. Amaz félrevonta a Patkányölőt, és súgott neki valamit. A centurio másodszor is tisztelgett, és elindult az oszlopok lábánál a köveken ülő hóhérok felé. A tribun maga a háromlábú zsámolyon ülő férfi felé irányította lépteit, aki udvariasan felállt. A tribun halkan neki is mondott valamit, és mindketten elindultak az oszlopok felé. Csatlakozott hozzájuk a templomőrség parancsnoka is.

A Patkányölő utálkozó pillantást vetett a mocskos rongyokra, amelyek nemrég a bűnözök ruhái voltak, s amelyeket a hóhérok elutasítottak. Odaintett kettejüknek, és rájuk parancsolt:

- Utánam!

A legközelebbi oszlop felől rekedt, értelmetlen dalocska hallatszott. Az oszlopra akasztott Gesztasz a harmadik óra végére megtébolyodott a legyektől és a naptól, és most halkan énekelt valamit a szőlőről, de turbános fejét időnként még meg-megmozdította, ilyenkor a legyek bágyadtan felröppentek az arcáról, de mindjárt vissza is telepedtek rá.

A második oszlopon Diszmasz jobban szenvedett, mint a két másik, mert ő nem vesztette el az eszméletét, a fejét ingatta sűrűn és egyenletesen, hol jobbra, hol balra, hogy fülét a vállának üsse.

A legszerencsésebb Jesua volt. Mindjárt az első órában ájulások fogták el. aztán teljesen elvesztette az eszméletét, fejét, rajta a kibomlott turbánnal, leejtette. Ezért a legyek és bögölyök teljesen ellepték, úgy, hogy az arca eltűnt a nyüzsgő fekete tömeg alatt. A lágyékára, a hasára és a hóna aljára kövér bögölyök tapadtak, és szívták a csupasz sárga testet.

A kámzsás férfi intésének engedelmeskedve az egyik hóhér fogta a dárdáját, a másik odavitt az oszlophoz egy vödröt és egy szivacsot. Az első hóhér fölemelte a dárdát, megütögette Jesuának előbb az egyik, majd a másik kezét, amely kinyújtva, kötéllel oda volt kötözve az oszlop keresztlécéhez. A kiálló bordájú test megrándult. A hóhér végighúzta a dárda végét a hason. Ekkor Jesua fölemelte a fejét, a legyek nagy zúgással felröppentek, és előtárult a felkötött ember csípésektől feldagadt, leragadt szemű, felismerhetetlen arca.

Ha-Nocri szétnyitotta a szemhéját, és letekintett. Máskor mindig tiszta szeme most zavaros volt.

- Ha-Nocri! – szólt rá a hóhér.

Ha-Nocri feldagadt ajka megmozdult, rekedt lator hangon válaszolt:

- Mit akarsz? Minek jöttél hozzám?

- Igyál! – mondta a hóhér, és a dárda végére tűzött, vízzel átitatott szivacs felemelkedett Jesua ajkához. Annak szemében öröm csillant, ajka rátapadt a szivacsra és mohón szívni kezdte belőle a nedvet. A szomszéd oszlopról odahallatszott Diszmasz hangja:

- Igazságtalanság! Én ugyanolyan lator vagyok, mint ő.

Diszmasz megfeszült, de nem tudott moccanni sem, a karjait három helyen kötélgyűrűk szorították a keresztléchez. Behúzta a hasát, karmait belevájta a keresztléc végébe, fejét Jesua oszlopa felé fordítva tartotta, szemében vad düh izzott.

A térre porfelhő borult; erősen besötétedett. Amikor a por elszállt, a centurio odakiáltott:

- Hallgass te, ott a második oszlopon!

Diszmasz elhallgatott, Jesua elszakította ajkát a szivacstól, és hasztalan igyekezve, hogy a hangja szelíden és meggyőzően szóljon, rekedten megkérte a hóhért:

- Adj neki inni.

Egyre sötétebb lett. A felhő, mely már a fél eget beborította, Jersalaim felé száguldott, a fekete nedvességgel és tűzzel teli felhő előtt fehér, forrongó fellegek robogtak. Közvetlenül a domb fölött megvillant és megdördült az ég. A hóhér levette a szivacsot a dárdáról.

- Dicsérd a nagylelkű hégemónt! – súgta ünnepélyesen Jesua fülébe, és csendben szíven döfte. Amaz megrándult, és annyit súgott:

- Hégemón…

A vér végigfutott a hasán, alsó állkapcsa görcsösen megrándult, feje aláhanyatlott.

A második villámcsapásnál a hóhér már Diszmaszt itatta, és ugyanazokkal a szavakkal:

- Dicsérd a hégemónt! – megölte őt is.

A háborodott Gesztasz, amint a hóhér odaért elé, ijedten felkiáltott, de amikor a szivacs az ajkához ért, hörgött valamit, és fogával belekapaszkodott. Néhány másodperc múlva az ő teste is megereszkedett, már amennyire a kötelek megengedték.

A kámzsás férfi követte a hóhért és a centuriót, mögötte a templomőrség parancsnoka. Megállt az első oszlopál, figyelmesen megszemlélte az összevérezett Jesuát, fehér kezével megtapintotta a lábfejét, és odaszólt a társainak:

- Halott.

Ugyanez ismétlődött a két másik oszlopnál is.

Ezt követően a tribun jelt adott a centuriónak, aztán sarkon fordult és elindult a dombtetőről lefelé a templomőrség parancsnokával és a kámzsás férfival. Félig sötét lett, a fekete égen villámok cikáztak. Egyszerre tűz fröccsent belőle, és a centurio kiáltását: - Kordon, oszolj! – elnyelte a mennydörgés. A boldog katonák lerohantak a dombról, futás közben felkapkodták a sisakjukat. A sötétség ráterült Jersalaimra.

A zápor váratlanul zúdult alá, és a dombon félúton érte a centuriákat. A víz olyan félelmetesen szakadt, hogy amikor a katonák lefelé futottak, már tomboló patakok robogtak utánuk. A katonák csúszkáltak, el-elestek a felázott agyagon, siettek kiérni a sima útra, amelyen – a vízfüggönyön át már alig láthatóan – Jersalaim felé igyekezett a bőrig ázott lovasság. Néhány perc múlva a zivatar, a víz és a tűz füstölgő, vöröslő fényében egyetlen ember maradt a dombon. Lévi a mégsem hiába ellopott késsel hadonászva, a csúszós kiszögelléseken bukdácsolva, kapaszkodókat keresve, néha térden kúszva egyenest az oszlopok felé tartott. Hol eltűnt a teljes sötétségben, hol hirtelen megvilágította a felvillanó fény.

Amint odavergődött az oszlopokhoz, immár bokáig vízben, lefejtette magáról a vízzel átitatott talifot, s egy szál ingben odavetette magát Jesua lába elé. Átvágta a lábszáron a köteleket, felállt az alsó keresztlécre, átölelte Jesuát, és megszabadította a karját a felső kötésektől. Jesua csupasz, nedves teste rázúdult Lévire, és földre döntötte. Lévi nyomban a vállára akarta venni a testet, de egy gondolat megállította. Ott hagyta a földön a vízben ázó, hátrabicsaklott fejű, szétvetett karú testet, és az agyagos zagyban szétcsúszó lábakkal odafutott a másik két oszlophoz. Átvágta rajtuk is a kötelet, és a két test a földre zuhant.

Eltelt néhány perc, és a dombtetőn csak ez a két test és a három üres oszlop maradt. A víz csapkodta, forgatta a testeket.

Ekkor már sem Lévi, sem a Jesua teste nem volt a dombtetőn.