Marcel Proust levelei
Fotó: pinterest.com
Marcel Proust levelei

Válogatás Marcel Proust levelezéséből.

Az alábbiakban öt Proust-levelet szeretnék rövidítve bemutatni. Persze, ilyen kis terjedelemben lehetetlen erről a rendkívül gazdag levelezésről hű képet adni. De úgy válogattam össze a szemelvényeket, hogy a közreadott levelekből – ahogy maga Proust mondja műve második kötetében –, ha halványan is, de felderengjen „az a másik arc is (kiemelés tőlem – Á. P.), amit akkor mutatunk fel, amikor nem vagyunk jelen…”[1]

 

Lousia de Mornand-nak[2]

Kedd [1903. június 2-án este]

Kisasszony!

Nem tudom eléggé megköszönni, hogy gondolt rám, gesztusa nagyon jólesett. Sajnos, nem fogadhatom el kedves meghívását, napközben ugyanis nem mehetek ki a szabad levegőre. Önért bármelyik más évszakban boldogan eltérnék ettől a szabálytól. Csakhogy minden évben május közepétől július elejéig nevetséges – bár gyötrelmes – betegség gyötör, aminek szénanátha a neve (jóllehet nem széna, hanem virág a baj okozója), és ebben az időszakban nagyon megsínylem, ha mégis elmegyek hazulról. Június végén, nagy ritkán, már néha naplemente előtt is kimerészkedhetek az utcára. Amiért is (higgye el, szomorúan) le kell mondanom az ebédmeghívásáról, meg arról is, hogy megtapsoljam az Operett-színházban. Ebben az évszakban (és ha lehet, a többiben is) egyetlen módja van csak a találkozásnak, ha este nyolc óra után eljön hozzám, bármilyen kései órában. (…)

 

André Gide-nek

[1914. június 11. ?]

Kedves barátom!

Nagyon megörültem a levelének; mindössze azt sajnálom, hogy amit közölni akartam, azt nem nagyon sikerült szavakba foglalni, így pont azt nem tudtam elmondani, amit érdemes az embernek papírra vetnie. Jól esik, hogy gondol rám, és hogy mellettem van ebben a fájdalomban és szomorúságban. Annál rosszabb már nem is történhetett volna, hogy meghalt ez a fiatalember,[3] akit – úgy látszik – minden barátomnál jobban szerethettem, ha egyszer ennyire kétségbe ejt az elvesztése. Jóllehet, szerény származású lévén, nem volt különösebb műveltsége, olyan leveleket kaptam tőle, amik írónak is dicséretére váltak volna. Csodálatos fiú volt, rendkívül értelmes, jóllehet szeretni egészen másért szerettem. Ezzel jó ideig nem is voltam tisztában, bár ami engem illet, én ennek nála valamivel hamarabb ébredtem tudatára. Ámulva fedeztem fel benne ezt az érdemet, ami ‑ bármennyire hihetetlen ‑ teljesen összeegyeztethetetlen volt a lényével, de ettől még semmivel se szerettem jobban. De miután felfedeztem, annyi jó mégiscsak volt a dologban, hogy tudomására hozhattam. De sajnos meghalt, még mielőtt egyáltalán tudatosodhatott volna benne, ki is volt valójában, és még mielőtt egészen az lehetett volna, aki volt. De mindez borzalmas körülmények közt történt, nem is tudom, hogy ebben a reményvesztett helyzetben hogyan tudok ennyi szomorúságot elviselni. Köszönöm, hogy olyan megértő Charlus-szel szemben. Charlusben azt a homoszexuális karaktert próbáltam ábrázolni, aki csak azért ad annyit férfiasságára, mert valójában nem férfi, hanem Nő. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy minden homoszexuális ilyen. (…) Mint minden homoszexuális, ő is különbözik a többi férfitól, van, amiben rosszabb, de van, amiben sokkal jobb náluk. (…) Mély meggyőződésem: Charlus épp annak köszönheti, hogy annyi mindent el tud fogadni, és hogy bátyjánál, Guermantes hercegnél sokkal kifinomultabb, érzékenyebb, hogy homoszexuális. (…) Attól tartok, ezen a téren hiába is törekszem tárgyilagosságra, épp a tárgyilagosság miatt fogják utálni a könyvemet. Charlus itt még csak megjelenik, de a harmadik kötetben már jelentős szerepet kap, sok jelenet biztosan felháborítja majd mindazokat, akik a homoszexualitást képtelenek elfogadni. De lehet, hogy másokban is visszatetszést fog kelteni, ha férfiasság-eszményüket a női karakter következményeként fogom beállítani. (…)

 

Jacques de Lacretelle-nek[4]

Párizs, 1918. április 20-án

Kedves barátom, nincsenek kulcsok ennek a könyvnek a hőseihez; vagy egyetlen hőshöz nyolc-tíz kulcs is van; ugyanígy, a combray-i templomnak emlékezetem szerint egyszerre több templom volt a „modellje”, és már nem is nagyon tudom megmondani, hogy melyik. Nem emlékszem, hogy a kövezetet például Saint-Pierre-sur-Drives-i apátsági templomban láttam-e vagy Lisieux-ben. Az üvegablakok közül néhány Évreux-ből való, néhány meg a Sainte-Chapelle-ből meg Pont-Audemerből. A szonátát illetően azonban már sokkal pontosabbak az emlékeim. Amennyire segítségemre volt a valóság – de az igazat megvallva csak nagyon kis mértékben ‑, a szonáta dallama a Sainte-Euverte márkinő estélyén, de ezt még nem mondtam soha senkinek, szóval ez a bájosnak bájos, de mégiscsak középszerű dallam Saint-Saëns zongora és hegedű-szonátájából való, pedig ezt a zeneszerzőt nem is szeretem. (…) Ugyanezen az estén, amikor a zongora meg a hegedű úgy búg, mintha két madár felelgetne egymásnak, Frank (főleg Enesco által megszólaltatott) szonátája járt az eszemben, akinek a vonósnégyese a regény későbbi köteteiben is megjelenik. Verdurinéknél a főtémát elnyomó tremolókat a Lohengrin egyik prelűdje, a főtémát viszont egy Schubert-mű ihlette. De a főtéma valójában Fauré egyik elragadó zongora-darabja. Annyit mondhatok (még mindig a Saint-Euverte estélyről beszélek), hogy Saint-Candé úr monokliját Bethmann úréról mintáztam (…), Forestelle úr monokliját pedig egy katonatisztéről, aki egy d’Ollone nevű zeneszerző testvére, Froberville tábornokét pedig egy állítólagos irodalmáréról – ezzel a faragatlan fickóval, akit Tinseau-nak hívnak, Wagram hercegnőnél (…) találkoztam. (…) Végezetül, abban a jelenetben, amikor Gilberte megérkezik a behavazott Champs-Élysées-re, az életem egyik nagy szerelmére gondoltam (vagy az életem másik szerelmére, mert kettő is volt), vagyis B. kisasszonyra (de már nem is emlékszem, hány éve láttam utoljára), aki ma R hercegnő. Bár a Gilberte-tel kapcsolatos szabadosabb jelenetekhez, a Bimbózó lányok árnyékában elején, magától értetődik, nincs köze, már csak azért sem, mert a vele való kapcsolatomban sohase léptem át az illem határait. Amikor például Madame Swann a Galamblövő Sportklub környékén sétál, egy Clomesnil nevű csodaszép félvilági nőre gondoltam. Egyszer majd mutatok róla pár fényképet. De ismétlem, a hősök a képzelet termékei, ez nem kulcsregény. Madame Verdurin a leghalványabban sem emlékeztet Madame B-re, pedig az utóbbi pontosan úgy nevet, mint ahogy Madame Verdurin.

 

Gaston Gallimard-nak[5]

[1922. szeptember közepe]

Kedves Gaston!

Nem tudom, írtam-e egyáltalán azóta, hogy egyetlen lépést se tudok tenni, mert rögtön földre rogyok, és ami még borzasztóbb, nem tudok már beszélni sem. De mintha ma reggel egy gondolattal jobban érezném magam, ezt kihasználva gyorsan írok.

De nem azt írom, amit szeretnék, annyira bánt, hogy egy ilyen barátságot, amilyen a miénk, folyton megzavarja valamilyen incidens, ami persze felborítani nem borítja fel a barátságot, de a barátság örömét mindenképp megkeseríti.

Két dologról szeretnék beszélni. A másodiknak nincs semmi jelentősége. De az első… Ön szereti az irodalmat, tudnia kell, mit érez ilyenkor az olyan ember, akit már csak a műve tart életben. Sajnálkozó levél jött angol barátaimtól (…), ebben arról értesítenek – idézni nem tudom, a levél sajnos elkeveredett valahol az ágyamban ‑, hogy a könyvem – ezt a kiadó által közzétett hirdetésből tudják ‑ angolul Az eltűnt idő nyomában cím helyett Régi dolgokra emlékezem címen fog megjelenni. Márpedig ez a fordítás tönkreteszi a címet. De ami ennél is elképesztőbb (mégiscsak meg kéne találnom ezt a levelet), a Du côté de chez Swann (A Swannékhoz vezető út), ha igaz, így hangzik angolul: Swann módjára. Ezt nem tudom elhinni, és elfogadni se tudom. Ön nyilván tudja, mi a jelentése a Du côté de chez Swann címnek: Combrayban két sétány van, egyik a Guermantes-ék kastélyához vezet, másik Swannékhoz. (…) Pedig barátaim szerint a cím minden különösebb nehézség nélkül többféleképpen is visszaadható angolul. Akárhogyan is, ha egy kiadó engedélyezi egy mű lefordítását, az még nem jelenti, hogy a fordító a mű szétbarmolására is jogot formálhat. És angol barátaimban méltán vetődik fel a kérdés, ha egyszer a cím ilyen, milyen lehet a fordítás?

 

Ernst Robert Curtius[6]

[1922. szeptember]

Kedves Curtius úr!

Csak szerettem volna pár kedves szót írni a Szodoma és Gomorra II. kötetéhez; remélem, nem haragszik, amiért csak jócskán megkésve juttatom el Önhöz a kötetet. (…) Bár nem szeretek különösebben magamról meg a betegségemről beszélni, de azt se szeretném, ha hálátlannak tartana. De egy ideig nemcsak beszélni nem tudtam, de a látásommal is bajok voltak, és minden lépés után összeestem. De hagyjuk is ezt a témát. (…) Nemrég szép és mélyen átgondolt cikket olvastam Öntől, ebben nagyszerű szavakkal írja le, milyennek is kell lennie a háború utáni Németországnak. Tudja, azoknak a túlzó, de túlzásaival is megható cikkeknek ellenére, amiket Léon Daudet ír a L’Action française-be,[7] meg annak ellenére is, hogy öcsém,[8] amióta a harctéren megismerte, nagy barátja és tisztelője Mangin tábornoknak,[9] sem ő, sem én nem vagyunk „nacionalisták”…

*

Jegyzetek:

[1] À l’ombre des jeunes filles en fleurs [Bimbózó lányok árnyékában], Paris, Gallimard, 1919, 568. o. A levélválogatás az alábbi kiadásból készült: Proust, Correspondance, Choix de lettres, id. mű.

[2] Louisa de Mornand (1884-1963) színésznő, Proust haláláig kapcsolatban maradt az íróval, aki Az eltűnt idő nyomában című regényében részben róla mintázta Rachel alakját.

[3] Agostinelli, Alfred (1888-1914) Proust titkára és sofőrje, a regénybeli Albertine egyik modelje. Proust nagyon vonzódott hozzá.

[4] Jacques de Lacretelle (1888-1985) író. Az itt közölt levél annak a hosszú ajánlásnak a rövidített változata, amit Proust a Swann egyik példányába írt.

[5] Gallimard, Gaston (1881-1975) előbb a Nouvelle Revue Française könyvkiadó ügyvezető igazgatója, majd tulajdonosa. Proust nem szívelte, ő viszont élete alkonyán mindig pozitívan beszélt róla: „Proust nagyon aranyos ember volt – mondta egyik interjújában. – Sohase kért előleget.”

[6] Hans Robert Curtius (1886-1956) német filológus, esszéista, irodalomtörténész. Elsők között fedezte fel Proust jelentőségét.

[7] Daudet, Léon (1867-1942) antiszemita újságíró, a L’Action française című szélsőjobboldali napilap egyik alapítója, Proust barátja és tisztelője.

[8] Proust, Robert (1873-1935), Proust sebész-orvos öccse.

[9] Mangin, Charles Marie Emmanuel (1866-1925) az első világháború francia tábornoka.

A cikk szerzőjéről
Marcel Proust (1871-1922)

Francia író.

A fordítóról
Ádám Péter (1946)

Műfordító, esszéista, újságíró, 1978-tól 1992-ig a Nagyvilág francia rovatvezetője, majd több tanárképző főiskola francia tanszékének tanára. Legutóbbi kötete: Francia kulturális szótár (Corvina, 2004, 2019).

Kapcsolódó
A levélíró Marcel Proust (Proust másik arca)
Ádám Péter (1946) | 2021.10.16.
Hatheted magyar Proust (Marcel Proust: Virágzó lányok árnyékában)
Szávai János (1940) | 2022.02.24.
Marcel Proust botrányos Goncourt-díja
Magyar Miklós (1938) | 2022.11.03.
A zene szerepe a zenerajongó Proust regényében
Magyar Miklós (1938) | 2022.11.18.
Az asztma mint védőburok
Ádám Péter (1946) | 2022.11.18.
Proust-kislexikon (3.)
Ádám Péter (1946) | 2022.12.21.
Proust-kislexikon (4.)
Ádám Péter (1946) | 2022.12.28.