Amikor nagy léptekkel hazajöttem
anyám temetéséről,
és otthagytam, hogy nevelgesse tovább a csirkéit valami eldugott helyen,
az lett a dolgom, hogy őrizzem a házat a tolvajkodó szomszédoktól,
s bele is szoktam, hogy a küszöbön ülve
várjam a hősnőt – akivel mindig durván erőszakoskodtak –
a tévésorozatban.
Azon napon, mikor a barátnőm megkapta a vízumot az utazáshoz,
hogy egy másik földrészen vizsgálják ki a betegségét, 
s bár – szokásától eltérően – nem felejtette
cigarettáját az asztalomon,
bizonyossá vált bennem, hogy a dohányzás szükségszerűség –
lett egy külön fiókom,
egy titkos férfi,
barátnőm régi kedvese maga.
Majd ugyanígy –
amikor az orvosok nem találták meg azt a vesét,
amelyet Uszáma szervezete nem vetett volna ki magából –
Uszáma…
akinek mindkét veséje tönkrement,  
elfojtotta a keserűségét, hogy elegánsnak tűnjön előttem,
s én csak a hüvelykujján jelezhettem neki a jelenlétem
a beszélgetés alatt.

Úgy látszik, én öröklöm a halottakat.
Egy napon aztán,
mikor mindenki meghalt már, akit szeretek,
egyedül ülök majd a kávéházban
a veszteség érzése nélkül,
hiszen hatalmas kosár a testem
és a távozók mind hagytak benne valamit,
ami megidézi őket.

*

A mű eredeti megjelenési helye és ideje: Jabdu annaní ariszu l-mautá, in: Iman Mersal: Mamarr mu'tim jaszluh li-ta'allum ar-raqsz (Egy sötét átjáró alkalmas a tánc-tanulásra), 2. kiad. Dár Sarqijját, Kairó, 2004.