Valóban úgy tűnik, hogy az IKEA tervei szerint leszek
berendezve a szükséggel, hajtókámnál fennakadva a kapzsiság
fénytelen és vicsorgó faerezetén, aztán becsomagolva egy gyűrött,
vénakék, a szennyes hurcolásához, csináldmagad emberrabláshoz
vagy csomagoláshoz kiváló bevásárlószatyorba,
mint egy akciós Christo, a belső terek épp csak kialakultak,
de szerencsénkre a fenyőfarostlemezerdőket már mind
hajszálpontosan felnevelték és becsomagolták, kivágták és felaprították.
Utálsz birtokolni, utálod, ha nem birtokolsz, így is, úgy is
megszívtad, mint az IKEA LACK kisasztalának első
és utolsó rögzítőcsavarja – tiszta, derékszögű
ácsmunka, az alakja három fokkal tér csak el
attól a szegény, négykézlábra ereszkedett senkitől,
aki ziháló prototípusként modellt állt (a mese megy tovább)
az első asztalunkhoz: ő tudná, hogy az ívelt fedél
vagy a halmokba aláhányt hiány számít-e jobban, hogy az erő vagy
az alkalmazkodás tiltja-e meg, hogy felemelkedj négykézlábról.
Valóban úgy tűnik, hogy a tökéletes átalakításról szóló álmaim divatos
darabok kötege egy szintben, kényszeres szinkronizálatlan svéd
beszéd, de ami nekem kell, az a kibetűzhetetlen, csilliárdszótagú
és szüntelen összeálló üresség, ami egészen addig
nincs készen, míg le nem poroltad lakkozott feketéjét.
(Lenyűgöző, amikor a hiány visszanéz.)