Trónok harca 25
Fotó: Flickr / BagoGames
Trónok harca 25

Huszonöt évvel ezelőtt jelent meg a szubkulturális irodalmi eseményből világméretű kulturális fenoménná vált Trónok harca. Mennyiben hozott forradalmat George R. R. Martin a fantasyben és azon túl, és hogyan változott meg ennek hatására a fantasy percepciója? Stemler Miklós, A tűz és jég dala magyar kiadása szerkesztőjének írása.

Tűz és jég dala-magántörténetem öt évvel a hivatalos kezdet után, 2001 kora nyarán kezdődött, amikor egy vizsgaidőszakot áldoztam be azért, hogy egy bő hét leforgása alatt elolvassam az addig megjelent három könyvet. Homályosuló emlékeim szerint az ideihez hasonlóan forró lehetett az a nyár is, miközben a nap 12-14 órájában a tizenpár colos CRT-monitor előtt gubbasztottam, ami igencsak valószínűtlen, de a pécsi Uránvárosban található panel legfelső emeletén az összes nyár permanens hőhullám volt már akkor is. Ennél sokkal világosabb emlék a reveláció érzése: 

ilyen, a megszokott fantasyelemeket mesterien felépítő, majd még mesteribben lebontó szöveget még nem olvastam.

Ez persze jelentős részben a saját korlátozott horizontomnak volt köszönhető. Az ezredfordulón igencsak szűkösen volt elérhető Magyarországon a fősodortól elütő fantasyirodalom: a rendszerváltás idején fantasyrajongók által alapított, a könyvszakmai sztenderdeket meglehetősen rugalmasan kezelő, ám kétségkívül izgalmas szerzőket is megjelentető kisebb kiadók kihalóban voltak, a nagyobbak pedig egyelőre nem igazán láttak piaci lehetőséget ebben a nagyközönség számára Xena, a harcos hercegnő által reprezentált műfajban. Jellemző, hogy az egy évvel későbbi, 2002-es első önálló magyar Martin-megjelenés, a Lázálom elsősorban csapnivaló (még pontosabban nyomokban sem létező) szöveggondozásával szerzett hírnevet magának; büszke vagyok arra, hogy jó tíz évvel később a lobbizásomnak köszönhetően készülhetett el az eredeti műnek és a fordítónak is némi jóvátételt nyújtó javított verzió. Persze A tűz és jég dalánál sokkal radikálisabb A kárhozat urát, amely a tolkienire hajazó világba egy leprás, karrierjét nemi erőszakkal kezdő antihőst vet, akár olvashattam is volna, de a korai magyar fantasykönyv-kiadás eme kamikazeakciójáról lemaradtam. Valószínűleg nem véletlen, hogy Stephen R. Donaldson egyébként lenyűgöző Thomas Covenant-ciklusához az elmúlt harminc évben bottal sem nyúlt egyetlen magyar kiadó sem.

Amíg tehát számomra és jó eséllyel a legtöbb magyar fantasyolvasó számára a Trónok harca és folytatásai egyfajta forradalommal értek fel, 

a már méreténél fogva is jóval sokszínűbb angolszász fantasyszcénában kevésbé válthattak ki ilyen hatást.

Martin persze saját bevallása szerint sosem volt érdekelt a műfajok dekonstrukciójában – „amíg a történet jó, nekem ennyi elég”, írja az írói pályafutása első bő három évtizedét összegző Álomdalokban –, és bár A tűz és jég dala leleményesen és hatásosan forgatja ki az olyan fantasy-toposzokat, mint a jó és rossz szembenállása, a próféciák szerepe és a kiválasztottság fogalma, valódi, mai napig ható ereje a történetben és a karakterekben rejlik.

Kétségkívül nagy történetvezetési bravúr és fricska volt az egészen addig főhősként tálalt Eddard Stark halála a Trónok harcában, amit sikerült tovább fokozni a vérfürdőbe torkolló Vörös Násszal, de a sokkhatás semmit sem ért volna, ha a karakterek addigra nem váltak volna életünk részeivé. A társadalmi és kulturális normák határain kívül található, szexuálisan más, testi torzulásokkal küzdő vagy egész egyszerűen saját testvérükkel szexelő karakterek kifejezetten újszerűek és merészek voltak a kilencvenes évek végén, mára azonban kis túlzással elvárássá váltak a fantasyben. Ezekkel a szereplőkkel azonban illik kezdeni is valamit, és Martin ebben emelkedik mai napig a mezőny fölé. Az ezernyi perspektívát megjelenítő nézőpontkarakterek és a belső monológok mesteri használata remek eszköz arra, hogy jelentéktelen mellékszereplők (bár A tűz és jég dalában bármelyik jelentéktelennek tűnő statisztából főszereplő válhat egy szempillantás alatt) is sokoldalúan árnyalt karakterek legyenek, de nem egy esetben egy párbeszéd is elegendő lehet, hogy teljesen megváltozzon a véleményünk valakinek a tetteiről és motivációiról. Mondhatni Martin a lehető leghagyományosabb tolkieni fikciót írta meg azáltal, hogy 

az általa teremtett másodlagos világot sokkal valósabbnak tűnő szereplők népesítik be, mint a minket manapság körülvevő közösségi médiát.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy A tűz és jég dala ne lenne forradalmi jelentőségű, ez a forradalom azonban túlnő a szövegen, és részben független is tőle, miután a legalábbis az első évadokban az alapanyagot példás gonddal kezelő Trónok harca-tévésorozat katalizálta. Ez a forradalom a fantasy percepciójáról szólt: hirtelenjében elfogadottá vált az addig csak bizonyos szubkultúrákban hirdetett nézet, miszerint a fantasy nem pusztán eszképizmus, de a minket körülvevő valóság értelmezésének potenciális eszköze is, mégpedig anélkül, hogy erőltetett allegóriákhoz kellene folyamodnunk. (Emlékszik még valaki azokra az elméletekre, miszerint A Gyűrűk Ura a második világháború allegóriája?) Vagy egyszerűbben megfogalmazva: arról van szó, hogy már nem ciki sárkányokról beszélgetni baráti sörözések közben és sárkányokról írni egy irodalmi lapban.

Ennek azonban ára volt. Írói pályafutása első három évtizedében Martin számtalan másodlagos világkezdeményt alkotott meg („Karrieremet elhullott sorozatok holttestei szegélyezik”, írta önironikusan), a történelmi fikciótól az űroperán, újhullámos sci-fin, gótikus, pszichológiai horroron át egészen a szuperhőstörténetekig kalandozott. Épp ez a műfaji sokszínűség, illetve az általa mondvacsináltnak tartott műfaji határok ignorálása teszi izgalmassá a tolkieni fantasyt, történelmi nagyregényt, realizmust és horrort stb. vegyítő A tűz és a jég dalát, ám ez a világ 

nemcsak az olvasókat, hanem Martint is magába szippantotta az elmúlt huszonöt évben.

A szuperhős témájú Fekete lap-mozaikregényeket leszámítva, amelyeket Martin szerkesztőként jegyez, csak A tűz és jég dalára maradt ideje, és a lendület itt is aggasztóan fogyatkozik: 2011 óta csupán a vegyes fogadtatású Targaryen-krónikát, a Tűz és vért sikerült megírnia, és már számon sem lehet tartani, hányszor vétette el a következő rész, a Winds of Winter leadási határidejét. Fárasztó és veszélyes munka egy másodlagos világ építése, ahol az út egyre mélyebbre visz minket, ahogy azt a Középföldét haláláig író és újraíró J. R. R. Tolkien, vagy Martin pályatársa, az Idő kerekét torzóban hagyó Robert Jordan példája mutatja.

„Egészen biztos vagyok benne, hogy egy alternatív univerzumban a Marvel Comics felfogadott, amikor 1971-ben jelentkeztem, és abban a világban éppen otthon ülök magamban motyogva, a körmömet rágva, és a karaktereimre és történeteimre épülő sikerfilmeket nézem, melyek több száz millió dollárt kaszáltak… amiből természetesen egyetlen centet sem látok” – játszott el Martin annak a gondolatával, hogy mi lett volna, ha profi képregényíróvá válik. Egy másik alternatív valóságban a kilencvenes évek elején Martin talán nem teszi félre Avalon címen íródó sci-fi-regényét azért az álomért, amelyben egy fiú szemtanúja lesz egy férfi lefejezésének, és később rémfarkasokat talál a hóban, hanem befejezi, majd folytatja vérfarkasos noir-történetét, a Bőrorzót, és újabb novellákban és regényekben bővíti tovább a sci-fi- és horrortörténeteinek hátteret szolgáltató Ezer világot. Kétségkívül izgalmas alternatív valóság lenne; 

már csak kellene egy jó író, aki megírja.

*

(A szövegben szereplő idézetek Novák Gábor fordításai)

Az esszé szerzőjéről
Stemler Miklós (1978)

Műfordító, szerkesztő. Legutóbbi fordítása: Charlotte McConaghy: Az utolsó vándorlás (Alexandra Könyvesház, 2021)