Amerikai futball, költészet és a nyelv idegensége Don DeLillo End Zone című regényében
Fotó: 1749
Amerikai futball, költészet és a nyelv idegensége Don DeLillo End Zone című regényében

Holnap éjszaka a Tampa Bay Buccaneers és a Kansas City Chiefs összecsapásán eldől, ki nyeri a Super Bowlt - mi pedig Molnár Gábor Tamás End Zone-tanulmányával készülünk rá!

Don DeLillo End Zone (egyik lehetséges fordítása szerint: Célterület) című, 1973-ban megjelent regényében[1] szerepel az alábbi történet és szövegrész. Egy főiskolai amerikaifutball-játékos, a texasi Logos College hallgatója bekerül egy zártkörű szemináriumra, amelynek témája az „elmondhatatlan” (the untellable). A kurzus teljesítéséhez a hallgatóknak kívülről meg kell tanulniuk Rilke Kilencedik duinói elégiáját, ám a teljesítés feltétele a német nyelvtudás hiánya. A kötet  nem tudósít az óra lefolyásáról, de az elbeszélő – a Rilke-magoló Billy Mast csapattársaként – tanúja lesz a memorizálás folyamatának, és az elbeszélés folyamán többször beszámol Billy előrehaladásáról. „Néha csak azért látogattam meg, hogy halljam az általa kiadott hangokat, nyeldeklő küszködését ezekkel a nyakas mássalhangzókkal (his guttural struggle against these grudging consonants). Szerette mindkét kezével az asztalt ütni versmondás közben. Billy órájára legfeljebb tíz diák fért be. A némettudás biztosította az óráról való kizárást. (69).[2] Az olvasónak feltűnhet, hogy – miközben az elbeszélés nem idéz Rilkétől, és nem is közöl semmit magáról a versről, sőt tartózkodik a német nyelv használatától is – az elbeszélő saját nyelvében megjelennek azok a vonások, amelyekről tapasztalatként beszámol. Mindenekelőtt a zárhangok feltűnő túlsúlyát és a mássalhangzó-torlódásokat érdemes kiemelni, amelyek a szöveget magában hangoztatni próbáló olvasó számára fiziológiai tapasztalatként alkotják újra Billy „nyeldeklő” küzdelmét az ismeretlen jelentésű és kemény hangzású német költeménnyel. Az elmondhatatlan így nemcsak témaként (jelentésként), hanem poétikai effektusként is feltűnik a szövegben. A sportoló Billy az emlékezésbe vésést testi cselekvéssel segíti elő: ezzel nemcsak a megértés hiányát kompenzálja, hanem a versszöveg ritmikus tagolását is illusztrálja, miközben az elbeszélő által használt ige itt nem a zenei vagy versritmus „kiütésére” leggyakrabban használt beat, hanem az amerikaifutballban a szerelésre, ütközésre vonatkozó hit. A játékos ugyanazt a cselekvést végzi az általa egyáltalán nem értett Rilke-vers bemagolásához, amit egyébként az edzéseken és mérkőzéseken elvárnak tőle: ismétlődően, ütemesen, értelem és gondolkodás nélkül üt valamit.

Az End Zone az amerikai futball közegében játszódik. Az amerikai futball csak ritkán válik komoly irodalmi megjelenítés tárgyává, és nehezebben összeegyeztethető a humán értelmiségi léttel,[3] mint a szabadidős tevékenységként is űzhető sportok, pl. a futás, a kosárlabda, a labdarúgás, a tenisz – nem is beszélve a DeLillo életművében később fontos szerepet játszó, a par excellence amerikai szabadidős játékként jellemezhető baseballról.[4] A sportközeg és az irodalmi beszédmód elvi széttartását a regény azzal hidalja át (és egyben erősíti fel groteszk módon), hogy egy főiskolai futballcsapat játékosait teszi meg főszereplőknek, akik a vártnál komolyabban veszik tanulmányaikat, és a futballpályán kívül játszódó jelenetekben gyakran inkább viselkednek kvázi-értelmiségiként, mint sztereotip sportolóként: mintha egyszerre testesítenék meg (amerikai popkulturális terminusokkal) a nerd és a jock egymást kizáró típusait.

A viszonylag karcsú kötet három nagyobb egységre, ezeken belül pedig harminc rövidebb fejezetre oszlik. A regény elbeszélője, Gary Harkness korábban már több nagynevű egyetemi csapattól is távozott – eltérő okokból, de mindig rövid idő után. Több traumatikus kitérő után Gary ráébred, hogy a futball nélkül semmit sem ér az élete, és a Logos College-ben, Emmett Creed vezetőedző irányításával folytatja pályafutását, továbbá napirendje szinte gépies megszervezésével igyekszik fenntartani az uralmat önmaga fölött. A napi rutin része a meditáció, a testedzés, a levélírás, napi egy szó megtanulása a szótárból és egy amerikai elnök hivatali adatainak bebiflázása: „Egyszerűség, ismétlés, magány, szilárdság [starkness], fegyelem és még több fegyelem” (29). Az aszketikus életmódot a környező sivatagban tett, expliciten mítoszi vonatkozásokkal összekapcsolt kirándulások egészítik ki.

A mitikus helyszín, az aszketikus elszigeteltség és a beszélő nevek is arra utalnak, hogy Harkness mintha egy párhuzamos, fiktív valóságba kerülne át az egyetemi futball valóban ismert helyszíneit felsorakoztató előzmények után. A gyász, a halál és a háborús fantáziálás azonban a Logos College-ban sem kerüli el. Egy csapattársa autóbalesetben meghal, az irányítók edzője pedig öngyilkos lesz. A tizennegyedik fejezet egy része a gyász nyelvi kifejezésére reflektál: ebben a fejezetben található a Rilke-költemény bemagolásának jelenete is. Itt főleg a nyelvi klisé, a gondolkodás és képzelet nélküli nyelvhasználat felmagasztosítását érdemes kiemelni: a sportban a motiváláshoz használt frázisokhoz hasonló, gépies fordulatok Gary szerint a gyász idején elnyerik értelmüket, miközben rejtett fenyegetésük („hidden with the darker crimes of thought and language”, 65) egy időre egészen eltűnik. A gépies ismételhetőség, a jelentésnélküliség a halálban nyeri el értelmét; a Rilke-szavalattal való összekapcsolás itt is izgalmas jelentéslehetőségeket tár fel.

A kötet második nagyobb egysége a Logos College és az egyetlen komoly rivális, a Centrex Biotechnical Institute közötti összecsapást mutatja be mintegy negyven oldalon. A két név többfajta allegorikus olvashatóságot sejtet: egy lehetséges olvasat szerint a logosz és a biosz harcáról volna szó, vagy akár a derridai értelmű logo-centrizmus[5] csap össze valamilyen ex-centrikus, rendezetlenebb és életteljesebb erővel. A biotechnika hangsúlyozása azonban ellenkező irányú allegorézist is megenged: a logosz mint ráció, észszerű gondolat áll szemben a nyers erőre, teljesítményre épülő technológiával. Akármelyik értelmezés látszik is valószínűbbnek, a logosz egyértelmű vereséget szenved: noha a mérkőzés közben feltámadni látszanak, végül egyszerűen győz az erősebb és kíméletlenebb ellenfél, amelyről már a meccs előtt is az a hír járta, hogy rendkívül durva. Nehéz elmenni ebben a kontextusban a mean melléknév igei homofónja mellett: amikor a Hauptfuhrer [sic!] nevű edző felkészíti a játékosokat a Centrex elleni mérkőzésre, az elbeszélő szabad függő beszédben idézi a csapat közös álláspontját: „Hat meccsen 246 pontot szereztünk és csak 41-et engedtünk az ellenfeleknek. Mindez nem jelent semmit [It didn’t mean a thing – kiemelés tőlem – MGT], ha nem nyerjük meg a következőt.” A következő beszélgetésben az edző összesen hétszer használja a mean melléknevet és egyszer a meanness főnevet, olykor egészen irodalmiatlan zsúfoltságban („This is a squad that's big and mean. You people got a long way to go in meanness. You think you're mean but you're not mean. Centrex is mean.” – „Ez a csapat nagydarab és durva. Nektek még van mit tanulnotok a durvaságról. Azt hiszitek, durvák vagytok, de nem vagytok durvák. A Centrex durva” [91]). Az edző a ’jelent’ jelentésű ige azonos alakú párját ismételgeti addig, míg a szó szinte elveszíti jelentését. Ugyanebben a beszélgetésben az ellenfélről azt is öt alkalommal halljuk, hogy „szeretnek odacsapni” (they like to hit), így a jelentésnek a durvasággal való véletlen nyelvi egybeesését az ütés ritmikus ismételgetése, sulykolása is alátámasztja. Ha a futballmeccset kétféle nyelvi modell küzdelmeként képzeljük el, akkor a Centrex előnyét a tiszta performativitás erőszakos végrehajtásában láthatjuk a Logos edzőjének, Emmett Creednek valamivel bonyolultabb, a puritán letisztultságot és önfeláldozást hangsúlyozó, mitopoétikus megközelítésmódjával szemben. Az ellenfél többet „jelent” (mean), de talán éppen azért, mert nem a jelentésre összpontosít, hanem megmarad a ritmikus performativitásnál. Nem véletlen, hogy a meccs végén levonuló Logos-játékosok közül az elbeszélő újfent Billy Mast mellé kerül, aki német szavakat mormol maga elé. Gary rákérdez a szavak jelentésére, aki ezúttal már képes angolul is visszaadni a Rilke által kimondandónak nevezett szavak listáját: „ház, híd, kút, kapu, kancsó, olajfa,[6] ablak. Azt is mondta, a német szavak vigaszt nyújtottak neki, bár nem annyira, mint akkor, amikor még nem tudta, mit jelentenek” (p. 136). A jelentéstelenség, a puszta ismétlődés, bevésődés performatív ereje nem csak a győzelemhez segít, hanem vigaszt is ad. A nyelv áttetszővé, jelentésessé válása Mast számára ront a performatív hatáson – ennyiben ő is Creed méltó tanítványának bizonyul, aki később azt mondja az elbeszélőnek, hogy „soha nem láttam olyan valamirevaló futballistát, aki meg akart tanulni egy idegen nyelvet” (189).

A vezetőedző, Emmett Creed a mitologikus „névadó” szerepét játssza[7], amiben szerepet játszik az amerikai futball azon sajátossága, hogy a játékidő diszkrét játékegységekre tagolódik, és az egyes akciók nevét az irányító játékos bemondja az akció előtt. Az akciók nevét tartalmazó „playbook” az adott csapatra jellemző operatív jelrendszert foglal magába, amely a csapat mozgását írja elő. A megnevezés tehát utasítást jelent, ugyanakkor olyan kódot is, amelynek megértéséhez ismerni kell a sport általános és a csapat vagy az edző privát lexikonját és az utasításhoz tartozó fizikai megvalósítási lehetőségeket. Így a könyvben, a Logos-Centrex mérkőzés leírásában megjelenő, azt tagoló akciónevek operatív jelentésüket vesztik, és körülbelül olyan funkciót töltenek be, mint Billy számára az érthetetlen német verssorok (ennyiben lefordíthatatlanok is): Pl. „Blue turk right, double-slot, zero snag delay // Quick picket left, hook right. […] / Twin option off modified crossbow. / Re-T, chock-and-go. // Monsoon sweep, string-in-left, ready right. / Cradle-out, drill-9 shiver, ends chuff. / Broadside option, flow-and-go.” stb. (107). Ezek a kontextusukból kiragadott, tulajdonnévhez hasonló frázisok, puszta „hangzó egységekre redukált” szavak az olvasó által elképzelendő jelenetsorhoz rendelt, ám feloldatlan kódsorként futnak végig a fejezeten. Vagyis a regény „látványként” hozzáférhetetlenné teszi a mérkőzésen lejátszódó akciók jelentős részét. A látvány nyelvi közvetítésének szándékos kudarca azért különösen érdekes, mert éppen az amerikai futball nyelvi karakteréből, a csapat számára kanonikus szövegként működő playbook szó szerinti idézéséből fakad. Ahogy a mérkőzés leírásának bevezetésében megszólaló elbeszélő fogalmaz: „az amerikai futball az egyetlen sport, amelyet a nyelv vezérel” (106).

A meccs leírása nem az akciók geometrikus látványára, hanem – a futójátékos szempontjából – az akciókat megszakító ütközésekre (hits) összpontosít. Az ütközések után beálló szünetek – akárcsak korábban a televíziós lassítások – lírai hangulatot kölcsönöznek a sport tapasztalatának,[8] és összekapcsolják a mérkőzés megszakítottságát a nyelv, egyebek között a költői nyelv korábban látott funkcióival: az ismételhetőséggel, a ritmikus tagoltsággal, a jelentés megszűnésének és az erőszaknak a lehetőségével, valamint a halandóság megtapasztalásával.   A regény egyik legizgalmasabb teljesítménye tehát az, hogy megmutatja: az amerikai futball, az azt körülvevő diskurzusok, illetve ezek irodalmi reprodukciója képesek a nyelv eltérő aspektusait (a gépiest és a költőit, az intézményes-hatalmit és az ártatlant, a pusztítót és az újrateremtőt) úgy megjeleníteni, hogy ezek feszültsége és kölcsönös átjárhatósága egyaránt érzékelhető marad. [9]

 

 Jegyzetek:

[1] A regény értelmezésében az alábbi szakirodalomra támaszkodom: Nelson Algren: A Waugh in Shoulder Padding [Review of End Zone, by Don DeLillo] = Critical Essays on Don DeLillo, szerk. Hugh Reppesburg – Tim Engles. G. K. Hall & Co, New York, 2000. 34-36; William Burke: Football, Literature, Culture. Southern Review 1975/4, 391-398; Thomas LeClair: Deconstructing the Logos: Don DeLillo’s End Zone = Uő.: In the Loop. Don de Lillo and the Systems Novel. University of Illinois Press, Urbana – Chicago, 1987, 59-86 [részben eltérő szövegváltozatban = Critical Essays on Don DeLillo, 97-114]. Jean-Yves Pellegrin: Le désordre du discours dans End Zone de Don DeLillo. Revue française d’études americaines 76 (1998), 63-72; David Cowart: Football and Unsäglichkeit: End Zone = Uő.: Don DeLillo: The Physics of Language. University of Georgia Press, Athens (GA) – London, 2003. 17-32; Alessandra de Marco, War as a Form of „Apotheosis”: The Militarization of the USA and Don DeLillo’s End Zone. Amerikastudien / American Studies 2014/1, 63-81. Az egyes értelmezések részleteire, átfedéseire és eltéréseire csak a terjedelmesebb változatban lesz módom kitérni.

[2] A főszövegben idézett lapszámok a regény alábbi kiadására vonatkoznak: Don DeLillo: End Zone. Picador, New York, 2004.

[3] A humán értelmiségnek általában a sporttal kapcsolatos kritikai (és nem esztétikai) magatartása fontos témája a stanfordi futballcsapatért rajongó Hans Ulrich Gumbrecht sporttal foglalkozó, eredetileg angolul megjelent könyvének. Vö. Hans Ulrich Gumbrecht, Lob des Sports. Ford. Georg Deggerich. Suhrkamp, Frankfurt am Main, 2005, főként 20-23. Mary Magada-Ward esszéjében amellett érvel, hogy a humán (sőt akár a feminista) értelmiségi is sokat tanulhat annak elemzéséből, hogy miért vonzódunk az amerikai futball erőszakos mozzanataihoz: ennek a katartikus és lelkesítő érzésnek az elemzése vezethet „etikai és politikai nyereséghez”: Mary Magada-Ward: Can a Feminist Love the Super Bowl? The Journal of Speculative Philosophy 2016/1, 94-103. Itt: 95. Mark Edmundson önéletrajzi könyvében a középiskolai futballjátékosból lett irodalmár (akiről itt az is kiderül, hogy Paul de Man posztgraduális tanítványa volt, a Vakság és belátás című dolgozat szerepet is kap a narratívában) a futballal kapcsolatos morális és közéleti közhelyek (jellemformáló, közösségépítő, a bátorságot és a férfiasságot erősítő sport) kétarcúságára, az erények fény- és árnyoldalára irányítja a figyelmet. Lásd Edmundson: Why Football Matters. My Education in the Game. Penguin, New York, 2014.

Kimondottan az amerikai sport irodalomtörténeti vonatkozásaihoz lásd Robert J. Higgs: Laurel and Thorn: The Athlete in American Literature. The University Press of Kentucky, Lexington (KY), 1981; Christian Messenger: Sport and the Spirit of Play in American Fiction: Hawthorne to Faulkner. Columbia University Press, New York, 1983; John Dudley: A Man’s Game: Masculinity and the Anti-Aesthetics of American Literary Naturalism. University of Alabama Press, Tuscalooza, 2004, főként: 41-47. Stephen Crane futballmeccsről szóló tudósításának elemzésén keresztül állítja szembe a századfordulós irodalmi esztétizmus sportellenességét és az ezzel szembeszegülő naturalizmus férfiasság-kultuszát, amely ugyanakkor az „irodalmiasság” leértékeléséhez vezetett.

[4] A baseball kultúrantropológiai értelmezéséhez lásd Bradd Shore: Culture in Mind: Cognition, culture, and the problem of meaning. Oxford University Press, Oxford, 1996, 75-115. Shore a baseball sajátos vonásai között említi az aszimmetriát (soha nem két teljes csapat áll egymással szemben), a páratlan számok dominanciáját, valamint a játéktér és -idő lehatárolatlanságát, melyek mind hozzájárulnak a játéknak mint egy kevésbé racionalizált múlt iránti nosztalgia megtestesítőjének az elképzeléséhez. Amerikában a baseball irodalmi megjelenítése a futballnál gyakoribb, amint azt Deeanne Westbrook esszéje is bizonyíthatja: ő négy regényen keresztül mutatja be a sportág mitológiai szerepét a kortárs amerikai irodalomban, ezek közül talán a legismertebb Robert Coover The Universal Baseball Association című műve. Lásd Westbrook: Aging, Anxious and Apocalyptic: Baseball’s Myths for the Millennium = American Mythologies. Essays on Contemporary Literature. Szerk. William Blazek – Michael K. Glenday. Liverpool University Press, Liverpool, 2005, 243-266.

[5] A fent hivatkozott tanulmányok közül Thomas LeClair írása támaszkodik a logocentrizmus derridai bírálatára mint a DeLillo-regény megértésének kódjára.

[6] Ebből a szóból derül ki egyértelműen, hogy DeLillo a Duinói elégiák Poulin-féle fordítását használta. Rilkénél itt ugyanis az Obstbaum, ’gyümölcsfa’ jelentésű szó áll, ezt fordítja Poulin – ki tudja, miért – olive tree-nek, azaz ’olajfá’-nak. Vö. Rainer Maria Rilke: The Duino Elegies and The Sonnets to Orpheus. Ford. A. Poulin Jr. Houghton Mifflin Co., Boston, 1977, 62-63.

[7] Creed „ereje ebben állt, hogy megtagadja tőlünk a szavakat, amelyekre szükségünk volt. Ő volt a játékmester, a névadó [He was the maker of plays, the name-giver].” (129)

[8] Két ide kapcsolódó idézet, amelyek közül az első a televíziós közvetítésre vonatkozik. „A lassításban a játék erőszaka majdnem gyengéd lett, kedves és érzéki támadások sorozata […]. Szerető kapcsolat volt ez, csak egy csipetnyi gúnnyal fűszerezve; a kamera egy kicsit túl hosszan időzött, költői játékot űzve a sérültekkel [making poetic sport of the wounded]” (92). A második a mérkőzés leírásából való, amikor a Logos irányítója kétszer egymás után mondja be ugyanazt a játékot, és Garyt kétszer egymás után teríti le ugyanaz az ellenfél: „horkantva ütközött nekem – hülyén lírai pillanat volt [snorting as he hit me, an idiotically lyrical moment].” (126) Kiemelések tőlem – MGT.

[9] Az írás egy hosszabb tanulmány részlete, amely az Alföld folyóirat „sport és irodalom” tárgyú tematikus száma számára készül.

A tanulmány szerzőjéről
Molnár Gábor Tamás (1975)

Az ELTE BTK Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézetének docense. Legutóbbi kötete: Visszacsatolások. Irodalomértelmezés és reflexivitás (Méliusz Juhász Péter Könyvtár, 2019)