A tűzijátékot sokáig Budapest belső területének legmagasabb pontjáról, a Gellért- hegyről lőtték föl, aztán a szokás az ellenkezőjére váltott, és azóta legmélyebb pontjáról, a Dunáról indítják. Ilyen változás ment végbe a költészetben is, a nagyság helyét a mélység vette át. Bár magyarul a nagy vers kifejezést használjuk előszeretettel, és a versek értékelésre ritkán alkalmazzuk a mély jelzőt. Joggal, mert fellengzősnek, lilának tűnne.

Van két szavunk, két irányunk, ami a versértésben kerülendő: fellengzős és lila. A fellengzősben benne van a felleg szó, mely a felhő fellengzős elnevezése, patetikus és költői. Ráadásul a fellengzős olyasmi, ami fent leng, a mélység ellentétes oldalán. A lila a színek egyik leggiccsesebbje, csak a rózsaszín előzi meg, az már nem is akar mélységet mímelni. Ezektől tónusoktól jobb óvakodni. Azt szoktam mondani a tanítványainak, hogy versírás közben csak verset ne akarjanak írni. Mert akkor megjelennek a lila peremű fellegek. Ellenben versolvasás közben a versolvasás minden technikáját alkalmazhatjuk. És bármiféle egyéb olvasási technikát. A vers első olvasása nem is szolgál másra, mint hogy fölfedezzük, milyen olvasási stratégiával boldogulunk el az illető művel. Aztán második olvasatban jöhet a tényleges olvasás. Így a harmadik vagy negyedik olvasás lehet a már magabiztos, a szövegben otthonosan mozgó olvasó élvezetből való sétája a szövegben. A nagyon gyakorlott olvasó persze össze tudja vonni az első két olvasást egyetlen nagyon intenzív olvasásba. Az ilyesmire Rilke versei rá is kényszerítenek minket. Néha az ember ötször olvassa el első-másodszorra őket. És nem érti, hová lett fél óra. Vagy inkább nagyon örül, mert végre igazi félóra jutott neki.

De vissza a nagyság kérdéséhez! A költészet és az irodalom időrendjének elején versek: verses eposzok találhatók, óriásköltemények, mint amilyen a Mahábhárata, vagy az Iliász, hatalmas, ember feletti mesterművek. A mai embernek szóló irodalmat (és egyúttal az olasz irodalmat) Dante Isteni színjátéka nyitja meg, az is méretével, nagyságával rohanja le az embert. Bár a címéből úgy tűnhet, a címzettje nem is az ember.

A fenti „mai ember” kifejezés a modern embert jelenti. De neki nemcsak a modern irodalom szól. A modern, vagy mai értelemben vett ember érékrendjében központi helyet tölt be a szabadság, az egyén érvényesülése, a függetlenség, az egymással való egyenlőség, a kételkedés joga, a hit dogmából segítő erővé változása. A korábbi világot összegezte Dante, talán csak a pokol mélyére jutva ismerte fel, minek is az elindítója. Az egyéniség forradalmáé. Ő már olyan eposz-szerző, akinek a neve fennmarad, senki nem kételkedik személyében, mint Homéroszéban. Egy komoly előzménye volt ebben a valóságosságban, Vergilius, akit meg is tett túlvilági vezetőjének, így riválisából a hősévé szelídítette. Az irodalomtörténet – melynek létezését kételyekkel vesszük – nem pusztán hatások, folyamatok, hanem rivalizálások, tehát éles váltások története is. Nemcsak egyenáram, de váltóáram. Nemcsak egy irányban, hanem térben és időben nagy ugrásokkal mindenfelé.

De egyáltalán, kit vagy mit rohan le a költészet? Az embert? A lelket, a szellemet? A túlvilági lényeket? Az olvasókat? Egészen más a lelket lerohanni, mint a szellemet. A költészet első, nagyságközpontú korában az embert rohanta le, sőt a társadalmat. Cserébe a társadalom is lerohanta a költészetet. Az épp létrehozott emberi világ be akart mutatkozni, meg akarta örökíteni magát. Persze az ottani és akkori istenek is szerepet kaptak benne, isteni segítség nélkül be se tudtuk volna indítani a fikciót. Ahogy egy öreg autót kell betolni, úgy tolták be az istenek az epikus tartalmakat. A történéseket mozgásba kellett hozni. Dante a társadalommal együtt a túlvilágot is megörökítette, pontosabban a túlvilág megörökítése révén talált csak rá módot, hogy a világot, az ember vélt valóságát megörökítse.

Az emberi világ: vélt valóság.

Danténak sikerült megfordítani a költészet látcsövét, és a túlvilági tartományok felé irányítani. Azóta végül is ez a versek legfőbb fokmérője. Mivel a költészetet szokás belekeverni az irodalomba, így a költészeten is szokás a valóságábrázolását számon kérni. Ez azonban súlyos tévedés. Vagy inkább súlytalan tévedés. De az. A költészet a vélt világ valóságát kell bemutassa. És a valóság ábrázolja tulajdonképpen a költészetet. De ez titok. Ide se lett volna szabad írnom. Már csak abban bízhatok, hogy az információk demokratikus túltengése miatt senki se olvassa majd el ezt az elszólást. A költészet tele van elszólásokkal, olyankor fölfeslik a világ szövete, és mögé láthatunk. Sokszor oda, ahová Rilke kedvenc lényei, az angyalok se jutnak el. De csitt! Ha valaki elér idáig, és bele is gondol abba, hogy a világ a költészet tükre, és nem fordítva, az írjon rám.

De mi a vélt világ? A lélek, a szellem, és maga a túlvilág. „Hogyha kiáltanék, ki hallana engem / az angyalok rendjéből?” (Rilke: Első duinói elégia, Nemes Nagy Ágnes fordítása) Ez a kérdés tulajdonképp az egész Dante utáni költészet ars poeticája.

Nehéz persze nem belekeverni a költészetet az irodalomba, hiszen szavakkal létrehozott művészet mind a kettő, ráadásul állandóan vendégjátékra mennek egymáshoz. Gondoljunk a rímes prózára vagy a prózaversre.

Ha Dante a határa az Istent maga mögött tudó, és az Isten felé forduló költészetnek, akkor ez utóbbi centrumában Rainer Maria Rilke található. Minden olvasmány- és fordítói élményem ezt látszik alátámasztani. (Majd sorra vesszük a többi centrumot is! Ha lesz ránk idejük.)

Rilke személye és költészete cáfolata annak, hogy az életet (a szerző életét) és a költészetet (a szerző életművét) élesen el kellene választanunk egymástól. A nagy, az igazán nagy költők életében elég hamar minden költészet lesz. Aki verset ír, napi negyvennyolc órát kell rászánnia. Olyan lesz, mint egy szerzetes, aki egész nap kódexeket másol. Nem véletlen, hogy Rilke első jelentős könyve nem is a saját nevében beszél, hanem egy (alighanem ortodox) szerzetesében.

Most vált napot az órahang,
a fémes zaj belém hasít,
bizonytalan érzés, de biztosan
ebben töltöm a holnapit.

Nem jön elém az, ami nincs,
csak ha felbíztatja tekintet –
nincs semmi, míg kedve szerint
a tárgyak násza meg nem ihlet.

Semmi se túl kicsi, szeretem csakazértis,
ez vonja be a világot arannyal.
Fölemelnék mindent az égig,
másokkal foglalkozom, nem magammal.

– így kezdődik a tulajdonképpeni Rilke-életmű, ez ennek a kötetnek a nyitóverse. (Saját fordítás.) A kötet címe Das Stunden-Buch, vagyis Órakönyv, a magyar Rilke-kötetekben használt verzió: Az áhítat könyve, korábbi fordításomban: Imaórák könyve. E pillanatban az Órakönyv azért tűnik jobbnak, mert határozottabban érzékelteti ennek a kötetnek a költészet időbeli térképén betöltött szerepét. Lehetne egyenesen Fordulópont. Vagy A fordulat órája. Ez persze már magyarázás lenne, amit a fordítónak nem szabad megtennie. Közben persze minden ízében magyaráznia kell, mit olvas ki az eredetiből, de csak az adott terjedelemben és szókinccsel szabad, és pusztán verssel illusztrálnia.

Az Órakönyv nem Rilke első, de az első jelentős, viszont immár nagyon jelentős kötete. Fordulóóra a költészet történetében[1]. Nulla kilométerkő a térképén. Ezt a fordulatot teszi véglegessé a további két fontos kötet, a Képek könyve és az Új versek. De egyúttal vissza is kódorog a megszokottabb nagy és jelentős költészet viszonyai közé. Kijön a kolostorból, elhagyja a szerzetes beszédszituációját, a szerepverset alkalmivá teszi, tárgyköltészetet művel. Az idézett vers harmadik versszaka ennek az időszaknak is a mottója lehetne. Az időszak megint pontatlan, inkább egyetlen hosszú világköltészeti óraütés. Ezeket a köteteket nem egymás után, hanem párhuzamosan írta Rilke, és nem is az elkezdés sorrendjében fejezte be és adta ki, merőben szokatlan módon esetleg több kötetre bontva őket. Az időrend a köveztkező:

Órakönyv I. A szerzetesi élet (1899, megjelent: 1905)

Órakönyv II. Zarándoklás (1901, megjelent: 1905)

Képek könyve I-II. (1902) (versek 1898 és 1902 között)

Órakönyv III. A szegénységről és a halálról (1903, megjelent: 1905)

Képek könyve I-II. (átdolgozott kiadás, 1906)

Új versek (1907)

Az Új versek másik fele (1908)

Képek könyve I-II. (utolsó átdolgozás, 1913.) 

A Képek könyvén kezd legelőbb dolgozni, és azt zárja le a legkésőbb. 15 év története, közben a két másik nagy kötet is létrejön. Nyilvánvalóan Rilke is érzékelte az idő eltűnését, de költőként nem úgy dolgozta ezt fel, mint az epika csapdájába belekeveredett Proust. Lényegében minden egyes igazi vers tartalmazza az időspirált, már-már az eltűnt idő jár a költő nyomában, és nem fordítva. Műfordítóként ezt az időszerkezetet kell érzékeltetni, olvasóként ezt kell keresni, innen kell megérteni a Rilke-verset.  (Ami a vers egy speciális alfaja, de ugyanakkor legtipikusabb esete is. Sőt, alapesete. Ami ezek szerint nem volt meg rögtön a költészetben. Alap nélkül a levegőben lebegett – lilás háttér előtt?)

Csak érdekességképpen jegyzem meg, hogy az idézett vers 2019-ben készült fordításomban szerepelt itt, és másképp hangzana, ha a 2007-es változatot venném elő. Ez a kétszeresség persze nagyon is illik Rilke időn kívül kalandozó munkamódszeréhez. Az én két változatomon kívül létezik a szöveg Kállay Miklós, Nemes Nagy Ágnes és Báthori Csaba fordításában is. E két sor a harmadik verszakból: „Semmi se túl kicsi, szeretem csakazértis, / ez vonja be a világot arannyal.“ 2007-ben nálam még így hangzott:

Megszeretni semmi se túl kicsi,
kiszínezem nagyra, aranyra,

Báthori Csaba teljes Rilke-korpuszra törő óriásfordításban ugyanez:

Semmit nem kicsinylek, szeretem éppen
így: arany alapra festve nagyítom –

(Figyeljük meg, hogy még az írásjel is más a két sor végén minden eddigi változatban. A német szövegből csak az eredeti írásjelet másolom ide: , (azaz vessző). A fordítás gyakran, de a hűség szándéka miatt, szükségszerűen az alapszöveg – a német eredeti – modalitásának megváltoztatására is rákényszerűl. Az írásjelek váltogatása, nem egyszerűen a tartalmi összefüggések súlyozásának változására utal, hanem a vers nyelv mögötti zenéjének érzékeny hangzásvilágára. Ez a nyelv mögötti zene nem változhat. De akkor hogyan és mért változik az írásjel, ami mindeképp utal a hangsúlyviszonyokra is a tartalmi összefüggéseken túl? A helyzet az, hogy ugyanaz a zene másként szól különféle hangszereken: a német nyelv 19. század végi búgása, és a mai magyar reppelése másként visszhangozza a Rilke-dallamot, mely ebben a versben zeng elsőként teljes erővel.)

Következzen Nemes Nagy Ágnes fordítása:

Semmi se csepp, mindent szeretek,
hadd fesse aranyra a festék,

A vessző megőrizve, ugyanakkor könnyebbre, dalszerűbbre van hagszerelve az eredetinél. (Mégis be kell idéznem németül, tovább nem kínozhatom az olvasót ismerethiányának élvezetével: „Nichts ist mir zu klein und ich lieb es trotzdem / und mal es auf Goldgrund und groß,“ – az ismerethiányt nem hibájául rótam fel, hiszen én magam igyekeztem visszatartani az információt, az eredeti szöveget, hogy a képzeletét döntésre kényszerítsem, anélkül, hogy lenne rá biztos alapja. Ez ma a döntéseknek, sokszor a szakmai döntéseknek is a mechanizmusa. Felületesen azt írtam: ma, de lehet, hogy mindig így volt a felvilágosodás rövid intermezzóját leszámítva. Talán az intermezzo kifejezés túlzás, bár a meglapozatlan értékítéletek kora nagyon szeretne visszatérni és sikereket is ér el a vélemények és döntések frontján. Részemről mégis igyekszem ellenállni az ilyen kísérétseknek, és segítséget nyújtani az ellenállásra az olvasónak is. Persze a megalapozatlan helyes döntés még mindig jobb a megalapozott helytelennél. Mindkettő előforulhat, de ha nem a szerencsére akarjuk bízni a dolgok alakulását, akkor nem marad más, mint az alapok megkeresése vagy létrehozása mindenben, ahol dönteni merünk.)

Könnyebbnek, dalszerűbbnek mondtam NNÁ fordítását az eredetinél, de csak a nyelv mögötti zene bonyolultságára utaltam, amit az eredetiben a grammatikai megformáltság csavarosabb mivolta szemléltet. A konkért ritmika viszont játékos, a jambust fölülírja az anapesztus, és ezt épp NNÁ képes legjobban visszaadni.

Mint ahogy a második és harmadik versszak azonos indítását is ő veszi észre legtisztábban. Az észrevételt onnan számítom, amikor hatása a fordításban is jelentkezik. A második verszak ugyanazzal a szóval és retorikával kezd, mint a harmadik, ez is fontos (nagyobb léptékű) ritmus: „Nichts war noch vollendet,“ NNÁ a második verszakot így nyitja, vagyis a most idézett fél sort így fordítja: „Semmi se kész,“ Csodálatosan rímel össze a harmadikkal, miszerint „semmi se csepp“. Fontos, hogy az indítás mindkét esetben tagadószó. Az eredetiben is, és a NNÁ-fordításban is. Csaknem akkor bravúr, mint Tóth Árpádnál az Aber-Kandelaber rímpár ám a-lámpa-ként fordítása, ugyanaz ugyanazon a helyen, Tóthnál még a hangzás (magyarosan: á-a) is azonos. Itt a tagadószó marad az eredeti helyén.[2]

Tagadással kezdeni egy versszakot, mely tagadás a megismétlése miatt az egész verset áthangszereli, ezáltal így kezdeni egy egész Órakönyv-et, sokat elárul. Rilke az életművét előre áthangolja, másra készül, mint amit az irodalomtörténet logikája alapján várni lehetne vagy kellene tőle. A stilizáltságát rögtön alul is stilizálja. A korábbi kötetek nem igazán értett munkák, bár a Rilke-hang már bennük is bontakozik, de a nyelv mögötti üzenet zavaros még, épp e három kötet legkorábbi verseiben tisztul le végleg. (Rilkénél semmi sincs végleg, a nagy kötetek korszaka után mer újra elbizonytalanodni, egész magas szinten, de szinte tanácstalanul ír, az Elégiák befejezéséig zseniális káosz és keresés jellemzi. Báthori Csaba ezt az időszakot Csillagközi évek-nek nevezi az újrakaersést bemutató terjedelmes, mert teljességre törő Rilke-kötetében (2022), majd a teljességhez szükséges módon a töredékben maradt verseket és ciklusokat is hozzáteszi: Tér és csillagok (2023).)

Eddig nem idéztük két sorunk legkorábbi magyar fordítását. Kállay Miklós nehéz helyzetben volt, annyi mindent kellett volna észrevennie, aztán megoldania. Mint látni fogjuk, sok tekintetben kudarcot is vallott. Így hangzik a fodításában Imádságos könyv-nek nevezett ez a rész a műből:

És mind megnő, ha halk égi szinek
Fényével festem aranyalapon

Nem a szó vagy a mondat fordításával van gond, hanem a mögöttes üzenet tagadását változtatja igenlésre, a semmi helyett a mind szó használatával, négy sorral korábban is ugyanígy jár el: „Mindent csírájában lestem el én,” írja. A két versszakindítás egybecsengését észreveszi, de átfordulni hagyja.

A Rilke-összeállítások sorrendje szerinti első fontos Rilke-vers két sorának körüljárásával, úgy tűnhet, elkanyarodtunk a lényegtől, hogy vajon miért Rilke alkalmas a költészet középpontjának. Azt leszámítva, hogy a költészetnek nincs közepe, próbáljunk mégis választ adni a kérdésre, mielőtt tovább indulunk a periféria felé. De az is ki fog derülni, hogy a nagy költészetnek nincs perifériája se. A költészetnek nincs története, a földrajza közép és szélső pontok nélkül is bejárható, bár fölrajzolhatatlan.

Rilke talán a legtöbbet magyarra fordított költő. Hirtelenjében 52 magyar nyelvű kötetét tudtam összeszámolni, persze a prózákat és a leveleket is beleszámítottam. A költő azokban is ugyanúgy jelen van. Ha leveleit olvassuk (Báthori Csaba fordításában 4 vaskos kötetben jelentek meg 2014-ben), kiderül, hogy Rilke minden percében költő, amikor nem ír verset, akkor a versről gondolkodik, és az eredményt le is jegyzi a levelekben. De verse is sokkal több van, mint amit nevezetes öt kötetében közzétett. A három emlegetetten túl természetesen a két nagy kései kötetére, a Duinói elégiákra és az Orpheusz-szonettekre gondolok. Sokkal több a verse, sőt, költőként egyenesen van belőle egy másik, a francia versek kicsit elhanyagoltabb Rilkéje. Báthori fordításban már ezek is hozzáférhetők (Csillagközi évek. Napkút, 2022) Hadd idézzek a francia nyelvű Gyümölcsöskertek 23. verséből egy versszakot:

Emlékszem, Rodin egyszer
így szólt férfias lendülettel
(Chartres-ba indultunk vonattal),
azt mondta: a katedrális fenség, magas fal,
melyet a megvetés szele ütlegel, ver.

Hogy ez milyen mélyen egy másik Rilke, az is mutatja, hogy francia emlékeket vesz elő. Rodint idézi, képzeletben az ottani világban jár. Bár most minket nem Rilke kettőssége, hanem sokkal inkább a költészet egysége, feltérképezhetősége érdekel, csak azt kéne végre tudnunk, mit is térképezünk fel.

A költészetnek azért nincs középpontja, mert az nem a költészet középpontja, hanem a világé. Ahogy egy katedrális is. A chartres-i katedrális Rodin szemével fenséges, de túl magas fal, túl nagy üres felület, amit a szobrász szívesen formákká gyűrne. Túlságos magasságában az emelkedettség, de ebből szintből következően a világ felé áradó lenézés is benne van. Amire a világ megvetéssel felel, a szél pedig üti, bomlasztani igyekszik a falat.

A költészet mindig is ijedelem tárgya, mint egy rossz hírben álló ország fővárosa, ahová csak remegve mer belépni az ember, aztán első pillantásra semmi veszélyeset nem talál, miközben már rég megfigyelik, rég nyomon követik, rég rajta van az ide belépő gyanús alakok listáján. Mert mindenki gyanús, aki ebbe az országba belép. Nem az olvasó olvassa a költészetet, hanem a költészet az olvasót, és csak bátor ember lehet az, aki a költészet olvasásába fog. De helyén kell legyen a szíve, egyelőre embernek kell lennie, hogy azoknak a nem emberi tartományoknak a jelentőségét és kiterjedését is felismerhesse, melyek a költészetben nyilvánulnak meg kizárólag.

Rilke ember mivoltát a minimumra állította, nem azért, mert embertelen volt, hanem mert 100 %-ban költő akart lenni. Ezt pedig nem nagyzási vágyból, hanem a kicsiség iránti szimpátiából tette. A világ középpontjába jutott el utazás nélkül, mint aki Verne Utazás a föld középpontja felé című könyvét olvassa, bár sosem volt kezében még az a könyv.

*

Jegyzetek:

[1] Nem állítom, hogy ezzel a könyvvel (vagy akár teljes életművével) Rilke lekörözte mondjuk Keatset, Blake-et, Baudelaire-t, csak fordult egyet a poézis tengelye körül, dehogy előzte meg őket, valamiképp inkább mögéjük került, mintha visszautazott volna az időben. Vagy mintha azt érte volna el, hogy ezek a mesterek, mikor egymást kerülgetik a nagyság iránti versenyben, olyan ívben forduljanak, melynek origójában ő áll. Persze ez könnyebben illusztrálható, mint bizonyítható állítás. Költészet.

[2] A bravúrt Báthori Csaba is megcsinálja, a két félsor így hangzik nála: „Semmi nem volt teljes, (…) Semmit se kicsinylek,”. Az én 2007-es fordításom többek között azért se tetszhetett, mert a tagadás a második helyre szorult: „Látatlanul nincs befejezve (...) Megszeretni semmi se túl kicsi,“. A tagadásra sajnos egyik esetben sem ugyanazt a szót használom. Az ismétles tartalmi, de nem hangzásbeli. A felszín hallgat, a mély mélyebbre merül.