A kommunizmus

Nagy hatással volt a fiatal Kołakowski balos érzékenységére egy jelenet, amelyre még gyerekkorából emlékezett. Egy nap látott egy férfit Radomban az utcán, aki pénzt kért a járókelőktől. Nem volt „hivatásos” koldus, inkább munkás lehetett, aki elvesztette a munkáját, apa, akinek nincs miből eltartania a családját. „Igazi kétségbeesés volt a tekintetében, szégyennel keveredve.”[1] Hatott ez a kép Kołakowski későbbi politikai szimpátiáira, erkölcsi parancs s ugyanakkor a tisztesség mércéje lett számára az ember anyagi nyomorúsága elleni harc.

De nem bizonyult ilyen egyszerűnek a helyzet a háború utáni időszakban. Mondhatni, a tudatlanság és a hit kombinációját képezte; az előbbi a lengyelországi szovjet csapatok státuszára vonatkozott, az utóbbi pedig a kommunizusra, amit gyógyírnak tekintett minden sebre és társadalmi sérelemre. „Hisz azok a szovjet katonák, akiket akkor láttam – emlékezett vissza Kołakowski évekkel később –, nem azért jöttek, hogy megöljenek minket. Nem volt velük semmi konfliktusom a világon, és nem tudtam semmit arról, hogy tettek-e valami rosszat, s ha igen, mit. Igaz, hallott olyat az ember, hogy nőket erőszakoltak meg és loptak, én nem láttam ilyet, nem is ismerek senkit, aki látott volna, de biztos előfordult, ha nem is öltött olyan méreteket, mint Németországban. De azok az egyszerű katonák meghaltak nálunk, és felszabadítottak minket. Ha kimentünk az utcára, nem kellett attól félnünk, hogy mindjárt jönnek a buszok, és begyűjtenek minket a tábori csendőrök, mint az állatokat, vagy falhoz állítanak és agyonlőnek.”[2]

Meg volt győződve arról, hogy meghatározó szerepet játszott a Vörös Hadsereg a hitleri elnyomást elszenvedő Lengyelország felszabadításában, ehhez járult még a politikai szabadító erejébe vetett hit. A kommunizmus ugyanis mindent, az erőszakot is igazoló mítosz volt. „Elhittük, hogy akár erőszakkal is be kell vezetni a kommunizmust, mert ez az emberiség jövője.”[3] Akkor nem volt demokrata. Kommunista volt. Pisztolyt, sőt két pisztolyt hordott magánál: egy „cseh Zbrojovkát” és egy Parabellumot. Nem sok hasznukat vette, mert nem lövész volt, hanem ideológus. Úgy gondolta, hogy még akkor is át kell venni a hatalmat, ha ez nem tetszik a többségnek – akár erőszakkal is. „A totalitárius rendszerben – győzködte az olvasót a Mentzellel folytatott beszélgetésekben ‒ pontosan az ideológia az államot legitimáló eszköz, függetlenül attól, hogy hisz-e benne valaki.”[4] Másként fogalmazva, a pártideológusnak kell megteremtenie vagy legalábbis igazolnia azt a valóságot, amiben mindenki fél. Ilyen feladatot kapott a fiatal Kołakowski is, és ezt számon is kérték rajta.

Sok pályatársa volt. Egyesek közülük – Bronisław Baczko, Zygmunt Bauman, Stefan Amsterdamski – kitűnő tudósok lettek később. Könyveket írtak vagy fordítottak a totalitarizmusról, jó érzékkel elemezték a terror mechanizmusát, amelynek ők is alá voltak vetve ifjúkorukban. Csak azt nem tudta elmagyarázni egyikük sem, hogy ő miért vett részt a totalitárius rendszerben. Nagy szakértelemmel írták le a „pisztoly” működését, a formáját és a paramétereit, csak arra nem voltak képesek, hogy elmagyarázzák, hogyan került a kezükbe, és bocsánatot kérjenek azért, hogy használták is (metaforikus értelemben vagy nem). Érdemes segíteni nekik ebben. Állítom, hogy mindannyiukat lenyűgözte az erőszak hatékonysága. Végül is Tadeusz Kroński volt a mesterük, aki megígérte, hogy szovjet puskatussal tanítja meg gondolkodni a lengyeleket. Azt mondta Kołakowski 1961-ben a sírja mellett, hogy „mindannyian krońskisták vagyunk”.[5] Baczko korábban propagandatiszt volt Berlig hadseregében, Bauman a Belbiztonsági Hadtest (KBW) tisztje. Sok más emberre pedig – ha kicsit más perspektívából nézzük az ügyet – Henryk Krzeczkowski, a hírszerzés ásza hatott.[6] Ezek kideríthetetlen dolgok, melyeket mindmáig csak egyoldalú elbeszélésekből ismerünk. Hisz nem mondott semmit Kołakowski a Mentzellel folytatott beszélgetésekben. Pontosan azért szervezték ezeket, hogy ne kelljen mondania semmit.

Spinoza

Mielőtt megírta a könyvét Spinozáról, kiadott egy esszégyűjteményt A világnézet és a mindennapi élet címmel, melyben kiállt az emberarcú szocializmus és a pártosság elemében elveszett individualizmus mellett. Mondhatjuk-e, hogy már akkor fölvázolta, megalapozta az adogmatikus filozófiát? Alighanem igen, hisz „minden élet értelme olyan – írta 1956-ban –, amilyet mindenki maga ad neki. Senki sem születik az élet kész értelmével, ez választás kérdése marad.”[7]

Érdekes itt – Kołakowskinak és nekem is – az élet és a gondolkodás összefonódása, az a megállapítás, hogy az egyik hat a másikra. És itt nincs egyetlen Kołakowski, itt sok van. Hol „az élet kész értelmét” hirdeti (ez a kommunizmus sztálini változata volt egy évtizeden át), hol pedig ‒ mint az egzisztencialista gondolkodást bemutató antológiában szereplő hősök, melyet Krzysztof Pomiannal állított össze és szerkesztett[8] ‒ egyedül akarta létrehozni, másoktól elszakadva, lehetőleg nulláról. Kołakowski életének alakulását ugyanis a megszakított személyes folytonosság kategóriáival kell megragadni. Írtam az imént a kommunistákkal folytatott aktív és jelentős kollaborációjáról, most viszont szeretnék beszámolni arról a fordulatról, ami azért ment végbe a gondolkodásában, mert tanulmányozta Spinozát és a XVII. századi hollandiai felekezet nélküli kereszténységet. Miben állt ez a fordulat? Bevonta a háború utáni lengyel gondolkodás vérkeringésébe a felekezeten kívüli humanista értékeket. Minden etikát ki kell egészíteni – vélte Kołakowski – az „antropológiai minimum” elfogadásával, ami azt feltételezi, hogy hatnak az emberre a normák és az értékek, ő pedig képes megfelelni ezeknek, így bizonyítva azt, hogy létezik az erkölcsi tökély. Az ilyen álláspont – Kołakowski gondolodása ekkor Marx nézetei és Kant etikája között ingadozott – azt a meggyőződést kényszeríti ránk, hogy kitüntetett helye van az embernek a világban. Nem tudjuk, hogy Krisztus Isten fia volt-e. Azt viszont egész biztosan állíthatjuk róla, hogy meg volt jelölve a prófétálás adományával és a társadalmi változás ösztönével.[9] Fontos szerepet játszott a Spinozáról írt könyv és a már említett korai esszégyűjtemény, mert megfelelő légkört teremtett a nem dogmatikus gondolkodáshoz. Csak ilyen körülmények között írhatott róla mambót Jeremi Przybora 1961-ben: „aki már a második strófát is fújja / ha nem is vág az esze, mint  a borotva / ismeri Spinozát / ezt a nagy koponyát”.[10]

Az következik Kołakowski olvadás utáni munkáiból – ismételjük el –, hogy csak az ember az erkölcs forrása és teremtője, és képes saját erejéből a legmagasabb erkölcsi szintre jutni. Másképp fogalmazva, rehabilitálja az egyént a közösségi emberrel szemben, az egyéni szabadság az elsődleges, nem a társadalmi igazságosság. De itt nincs helye Istennek, a nem emberi valóságnak. Maga az ember képez értéket. Isten csak projekció, a legszebb emberi tulajdonságokat vetítjük a jelenségek külső létszférájába. Tehát fata morganának, délibábnak tűnik.

 Napjainkban, amikor az eszmetörténet Nyugaton évtizedekkel jár például Martin Heidegger kései munkái mögött, van esély arra, hogy reneszánszát élje az ifjú Kołakowski gondolkodásmódja. Mert elég jól illeszkedik az olyan szerzők antiklerikális idioszinkráziáiba, mint Mark Lilla, Stephen Greenblatt, Yuval Noah Harari, Christopher Hitchens, Gianni Vattimo, Richard Dawkins meg még az összes francia, aki Alain Badiou kabátzsebéből esett ki. Ezek a gondolkodók, mint a málhás szamarak, lépésről lépésre, kínkeservesen jutnak el azokhoz az eszmékhez, melyeket a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben dolgozott ki Leszek Kołakowski,[11] aztán elvetette őket későbbi filozófiai munkássága során, ami olyan káprázatos eredményeket hozott, mint A mítosz jelenléte vagy A metafizikai horror.

Isten

Az első lépésben magyarázzunk el egy alapvető dolgot. Kétség nem férhet ahhoz, hogy Leszek Kołakowski volt a XX. század második felének legnagyobb lengyel filozófusa. Első kézből tudom, mert kiskorom óta olvasom a könyveit, a kilencvenes években pedig részt vettem a Leibniz Monadológiájáról tartott szemináriumán. Bámulatosan tanított, ma is őrzöm valahol a jegyzeteimet.

Vérmérsékletét tekintve Kołakowski misztikus volt (Metafizikai horror); mivel nem tudott megbékélni a társadalmi valósággal és az ember ostobaságával: moralista (A világnézet és a mindennapi élet); magánéletében, amelyre rányomta bélyegét a testi szenvedés: egzisztencialista (Az egzisztencialista filozófia). De mindenekelőtt marxista revizionista volt, a revizionizmus volt ugyanis a legfontosabb filozófiai feladata. A középkori filozófiáról írt tanulmányaiban ismerhetők fel a revizionista gondolkodás első nyomai.[12] Azt vizsgálta a skolasztikusoknál, hogyan végzik a szent doktrína revízióját, vagyis mennyire alakíthatják át anélkül, hogy tiltakoznának az ortodoxia védelmezői, sőt olyan érzéseket keltsenek bennük, hogy a revízió aktusa bizonyos mértékig a más politikai és gazdasági, néha pedig földrajzi körülmények között formált gondolatok rég várt pontosítása és modernizálása.

A kilencvenes évek elején kaptam ajándékba megboldogult apósomtól, Józef Kozieleckitől A marxizmus fő irányait – Kołakowski opus magnumát, melyben végleg meghaladta azt, amit ifjúkorában írt. Elolvastam és átéltem ezt a könyvet. Különösen a dialektika születéséről szóló fejezet felülmúlhatatlan az első kötetből, melyben a marxizmus előzményeit vizsgálja. Szerinte a marxista gondolkodás a fogalmak mozgásának filozófiai – nem pedig társadalmi! – következménye. Kiderült, hogy új életet kapnak a már rég megemésztett dolgok az új, vagyis újra átgondolt egészben. Így például a hanyatlással és bukással járó változás fogalmát nem Swiftnek, a brit konzervatívnak köszönhetjük, hanem elsősorban Plótinosznak, mert a lét emanációi számára a degradáció példái. Sajnos a mai diákok ritkán veszik kezükbe A marxizmus fő irányait. Szívesebben olvassák a Tanulmányok a katolikus filozófiáról című kötetben kiadott sztálinista irományokat, melyekben az egyházat vádolja Kołakowski a koncentrációs táborokért.[13] Íme egy bizonyíték arra, hogy mennyire összezavarták a fiatalokat Žižek különböző rajongói, a „politikai kritikák” teoretikusai és más értelmiségi huligánok.

Egyébként sok baja volt velük Kołakowskinak, miután kiebrudalták az országból. Erre is kitért a Danny Postellel folytatott személyes beszélgetésben, melyet közöltünk a Kronosban.[14] Az ő szemében szörnyű barbárság volt az amerikai egyetemeken kitört lázadás. Mindig ez történik, ha az erény rangjára emelik a tudatlanságot és az ideológiát. Amikor ezt nyíltan megmondta a diákoknak, felgyújtották az autóját.

Későbbi alkotói korszakában Kołakowski egyértelműen keresztény álláspontra helyezkedett. Az olyan művekben, mint A mítosz jelenléte vagy a Ha nincsen Isten...arról írt, hogy nem pótolhatja a mítoszt semmilyen más kifejezőeszköz. Az ember éhezik az értékekre, és ez az éhség valódi. Nincs mesterséges, illuzórikus éhség. Ha pedig így van, ha valóban szükségét érzi annak, hogy az abszolút létben gyökerezzen, akkor ez valódi szükséglet. Nem érvényteleníti semmilyen valláskritika, elidegenedés-elmélet, semmilyen Feuerbach. Ezen a téren egyedül a mítosz ad beteljesülést az embernek.

Szeretteink haldoklásában és halálában pont az a legfájdalmasabb, hogy közönyösek lesznek irántunk, végleg belemerülnek valamiképpen a helybe, ahonnan tüntetően teljes érdektelenséget mutatnak. Az érdeklődés hirtelen megszűnése nyugtalanít minket, ha ismerős személy holttestét látjuk: amit mi még mindig azonosítunk a személlyel, képtelen személyes kapcsolatba lépni velünk. Ez egyben a mi halálunkat is előrevetíti, vagyis el kell képzelnünk a világot a jelenlétünk nélkül, feltárul előttünk a közönyössé váló lét, és csak ezért olyan nehezen elviselhető.[15]

Azért keres mítoszt az ember, mert értelmesen akarja leélni az életét, hinni akar az eltüntethetetlen residuum fennmaradásában és a létezés folytonosságában, ami különbözik a biológiai faj folytonosságától, nem is találkozik a kettő. A mítosz – ismételjük el – az emberi szükségleteket érinti, de nem az a funkciója, hogy narkotikumként használjuk, inkább arról van szó, hogy kielégítetlenek maradnak ezek a szükségletek, ha nincs jelen a mítosz.[16] Ilyen értelemben a mítosz nem kábítószer, ami eltompítja bennünk a valóságmegértés képességét, hanem nehezen elfogadható és magyarázható idegen test. Mi dolga ezzel a filozófusnak? Az a feladata, hogy elmagyarázza a nem filozófusoknak, érthető szavakra és képekre fordítsa le a sötétségét. Miközben neki magának nem kell hinnie mindebben, nem muszáj – és nem is kell – arra késztetnie senkit, hogy higgyen. Arra ott van a papság és a vallás. A kultúra ugyanis, amelyet képvisel, e szó legtágabb értelmében véve a mítosz mint jogos szükséglet és az elfogadásától való, szintén jogos ódzkodás közti különbségben keletkezik.[17] A kultúráról, a mítoszról, a transzcendens értékekbe vetett hitről való lemondás mintha azonos lenne azzal, hogy az ok-okozati kapcsolatok kénye-kedvére hagyatkozunk, ez pedig állatoknak vagy automatáknak való.

Kołakowski „viharvert” keresztény. Míg korábban a felvilágosodást lázította a vallás ellen, későbbi munkáiban a vallást fordítja a felvilágosodás ellen, rámutatva leegyszerűsítéseire és hamis nyomaira. A felvilágosodás optimizmusa ugyanis tagadja az emberről mondott szörnyű igazságot, meghamisítja viszonylag egyszerű üzenetét, mely abban az állításban rejlik, hogy az ember természetes állapota a hontalanság, a paradicsomból való kiűzetés, az eredendő bűn; inkább a rossz, amit teszek, bár nem akarom, nem pedig a jó. De a gonosz inkarnációja, az „ördög”, akinek fontos munkákat szentelt Kołakowski, és meséket is írt róla, nem személyes létező (talán egy szórakoztató kivételtől[18] eltekintve). Inkább olyan alak, aki lehetővé teszi számunkra azt, hogy ellenálljunk a megtévesztő teodiceának, ami azt feltételezi, hogy a végső számvetésben mindenki vigaszt lel, megtalálja az utat az Atya házába. Nem, mondja Kołakowski, nem találja.

1988-ban találkoztam vele először Stefan Morawski professzor óráján. Emlékszem, borzasztó érdekes beszélgetés alakult ki. Azt mondta valaki – alighanem Krzysztof Okopień –, hogy Kołakowski filozófiájában nem különösebben érdekesnek találja az egyház mint intézmény vagy a kereszténység kritikáját, amit az ötvenes-hatvanas években fejtett ki. Érdekes viszont az a sötét hely, ami kívül esik „a pap és a bohóc” dichotómiáján, ahonnan nem az egyházat támadja, hanem Isten személyét. Bár a filozófus által támadott Isten a szeretet, az is az Ő műve, hogy bűnnek kell tekintenünk a szerelmet. Miféle Isten az, aki bünteti a szerelmet és megbélyegzi a heves szerelmi vágyat? ‒ kérdezi Kołakowski. Az ilyen Isten nyilvánvalóan hazug vagy rossz, ugyanúgy, ahogy a szeretet jó – feltétel nélküli jó. Hallgassuk meg ezeket a szavakat, megrázóak:

Ha nem születik meg ez a szerelem, nem szaporodik el az emberi nem az egész világon, visszatér a földbe a két első emberrel, és kihal az egész nemzetségünk, és viszi magával a teremtésed dicsőségét. Tehát csak a bűn műve az, hogy élünk itt mindannyian, és ugyanebből a bűnből következik az, hogy életünk minden pillanatának bűnnek kell lennie. A bűn által élünk a világon, ugyanezen bűn által halunk, és e bűn által ítélsz minket örök kárhozatra, ez a bűn pedig pontosan a szeretet, ami belőled árad, mert a szeretet Istenének nevezed magad. Tehát belőled árad az a szeretet, amitől megszületünk azért, hogy a sötétség mélyére taszíts minket, és odavess a démon prédájául. Találhatunk-e ezt felülmúló gyalázatot, gúnyt, nyomorúságot? Te pedig azt mondod, hogy mindenhatóként szeretetben és bölcsességben rendezted be a világot! Így beszélsz, hallom a hangodat, de honnan tudhatom, hogy ez a te hangod, nem pedig sátáni kísértés vagy ördögi ámítás? Hogyan különböztessem meg a hangodat, Istenem, az ellenséged hangjától, ha egyszer magam is tudom, mindannyian tudjuk, hogy teret engedsz a sátán gonoszságának, kísérthet és megtéveszthet minket? Azt mondják, meg tudom különböztetni a hangodat, mert jót parancsol nekem, amikor az ördögi hang rosszra buzdít. De hát nem tudhatom, mi jó és mi rossz, amíg meg nem tudom, hogy mi jön tőled, és mi jön a sötétség fejedelmétől. Mert hogyan is tudhatnám meg? A szerelem tüze lehet ördögi kísértés, tehát nem a szeretet különböztet meg a kísértőtől? Miben különbözöl hát, miben különbözöl tőle? Felelj.[19]

A következőképpen magyarázható e példázat értelme: nem valamiért szeretik az embert, vagyis nem azért, mert ilyen, nem pedig másmilyen. Nem. Előbb szeretik, és azért olyan, amilyen, tehát e szerelemtől „megújul”, „átalakul” – más lesz.[20] Ilyen szerelemért akarta büntetni Isten a két szeretőt. Ez képtelenség.

Nem tudom, mi indított meg jobban azon az esti szemináriumon: „A kanonok és teológus Pierre Abélard szeretője”, Héloïse szavai, vagy az, hogy a láthatóan megilletődött vendég jelenlétében idézték ezt a részt. Ekkor elindult valaki ezen a nyomon, és feltette neki azt a kérdést, hogy hisz-e Istenben vagy nem. Ekkor hangzottak el azok a nevezetes szavak, melyeket később számos interjúban elismételt: „Azt csak az Úristen tudja”.

*

Jegyzetek:

[1]L. Kołakowski, Z. Mentzel, Czas ciekawy, czas niespokojny, 1. köt., Kraków 2007, 29. o.

[2]Uo. 69. o.

[3]Uo. 80. o.

[4]Uo. 147. o.

[5]L. Kołakowski, O Tadeuszu Krońskim [in:] T. Kroński, Rozważania wokół Hegla, Warszawa 1960, 499. o.

[6]W. Karpiński, Henryk, Warszawa 2016.

[7]L. Kołakowski, Światopogląd i życie codzienne, Warszawa 1957, 180. o.

[8]Filozofia egzystencjalna. Wybrane teksty z historii filozofii, wyboru dokonali oraz wstępem opatrzyli L. Kołakowski i K. Pomian, Warszawa 1965.

[9]L. Kołakowski, Jezus Chrystus – prorok i reformator [in:] Uő, Pochwała niekonsekwencji, 1. köt., Warszawa 1989.

[10]J. Przybora, Mambo Spinoza [in:] Uő, Piosenki prawie wszystkie, Warszawa 2001, 87. o.

[11]P. Nowak, Na początku był Kołakowski, „Tygodnik Powszechny” 2007. X. 14. (41.)

[12]L. Kołakowski, Wykłady o filozofii średniowiecznej, Warszawa 1956.

[13]L. Kołakowski, Szkice o filozofii katolickiej, Warszawa 1955, 57. o.

[14]L. Kołakowski, D. Postel, O uchodźstwie, filozofii i balansowaniu na skraju otchłani, „Kronos” 3, 2016.

[15]L. Kołakowski, Obecność mitu, Wrocław 1994, 82. o. 1966-ban adta le a mű kéziratát a szerző a varsó Czytelnik kiadóban. Hat évvel később jelent meg nyomtatásban Párizsban, Jerzy Giedroyc kiadójánál.

[16]Vö. uo. 141. o.

[17]Vö. uo. 119. o.

[18]L. Kołakowski, Stenogram z metafizycznej konferencji prasowej Demona w Warszawie dnia 20 grudnia 1963 [in:] Uő, Bajki różne, Warszawa 1990, 213‒223. o.

[19]L. Kołakowski, Modlitwa Heloizy, kochanki Piotra Abelarda, kanonika i teologa [in:] Uo., 202‒203. o.

[20]L. Kołakowski, Obecność mitu, 57. o.